A legédesebb dallam - 7. fejezet

Séta a parkban

- Ugye nincs nagyon messze? - kérdeztem Robtól. Elég hűvös volt idekinn, és én meg nem hoztam magammal semmit, amit felvehetnék, hogy ne fázzak. Pedig igazán lehetett volna annyi eszem. És ez Lemynek se tűnt fel...

 - Hát... ha az utca túloldala neked messze van, akkor - mosolygott, miközben előre mutatott. Velünk szemben semmi mást nem lehetett látni, csak fákat...miért is nem tűnt fel? Talán valaki nagyon is elvonja a figyelmem...

 - Nem, nincs messze - motyogtam fülig vörösödve. - Igazából csak azért kérdeztem, mert...hát, tudod, elég hideg van kint, és nekem meg nincs...

 - Csak ennyi? - kérdezte. - Azt hiszem, ezen segíthetünk - mondta, majd levette a zakóját, és rám terítette. Ezek után pedig átfogta a derekam. Összehúzott szemöldökkel bámultam rá.

 - Csak azért, hogy én se fázzak - bizonygatta. Erre csak megráztam a fejem, és a szememet forgattam, ő pedig mosolyogva átment az úton, miközben engem is húzott magával. 

A park nagy, csendes, és gyönyörű volt, ahogy a lámpák a padok mellett megvilágították. És ami a legjobb volt benne: Csak mi ketten voltunk, és senki más. Már egy pár perce némán sétáltunk, és a csönd nyugtató volt. Egyikünk sem volt beszédes típus, ha nem volt mit mondanunk, akkor csendben maradtunk. De Robnak mégis volt mondanivalója.

 - Tudod Ever - kezdte. - Kevés hozzád hasonló embert ismerek. Tudom, hogy még csak 3 napja, hogy találkoztunk, de akkor is. Okos vagy, gyönyörű, és - felhorkantva félbeszakítottam.

 - Még hogy én? Gyönyörű? Na ne viccelj.

 - Ez halálosan komoly. Tényleg...

 - Biztos ismersz nálam szebb nőket is...

 - Mondjuk a kutyámat?

 - Hülye - ütöttem a mellkasára. Ezen csak nevetett.

 - Komolyan mondtam. És ez a közeljövőben nem fog megváltozni...

 - Ezt hogy érted? - kérdeztem zavartan.

 - Ever!...Tudom, hogy még korai, de...

 - De mi?

 - De...mindegy. Ez még nem alkalmas...még hamar van...

 - Annyira rossz nem lehet. Vagy igen? Mondd el!

 - Ha nem baj, akkor még várnék vele...

 - Ahogy gondolod. Szeretnéd tudni, hogy én milyennek látlak?

 - Igen. Kérlek, mondd el!

 - Szerintem te nyugodt vagy, nem túl okos, de rendkívül éles elméjű. - És rettentően jóképű...tettem hozzá magamban.

 - Á, szóval nem vagyok okos...De azt mégis tudom, hogy hol vagy csikis...

 - Hogy mi? - kérdeztem zavartan. Erre az a keze, amelyik a derekam körül volt, hirtelen elkezdett csiklandozni.

 - Ne, elég! Hagyd abba! - kértem nevetve.

 - Na, szóval visszavonod az előbbit?

 - Igen, igen visszavonom, csak ne csikizz tovább! - ekkor abbahagyta, én pedig elszaladtam.

Nem kellett egy pár másodperc, már el is kapott, majd magával húzott a fűbe, és hanyatt estünk. Addig nevettünk, amíg meg nem untuk. Ekkor azonban Robert felém fordult, és a szemembe nézett.

 - Mit szólnál hozzá, ha holnap én vinnélek iskolába?

 - Annak nagyon örülnék. - mosolyogtam.

 - És persze idegesítjük kicsit Victoriát. Mit gondolsz?

 - Szerintem már eleget szenvedett...De mit számít? Azt akarom, hogy haljon meg a féltékenységtől. Azt akarom, hogy lássa, hogy én vagyok a...- jesszusom! Mit akartam mondani? Hogy én vagyok a barátnője? Hát ez értelmes volt tőlem. Gratulálok Ever! Ezt jól megcsináltad!

 - Hogy mi vagy te? - kérdezte mosolyogva.

 - Semmi - vágtam rá gyorsan.

 - Csak nem a barátnőm? - a fenébe. Erre nem feleltem, csak lehajtottam a fejem. - Hát éppenséggel én is valami ilyesmire gondoltam éppen. Szóval?....Akkor.... - felállt, és engem is felhúzott, majd megfogta a kezem.

 - Lennél a barátnőm? - úristen! Úristen!

 - Azt hiszem, igen...De biztos ezt akarod? Úgy értem, engem?

 - Senki mást nem akarok jobban, hidd el!

 - Jelenleg én se. De ez helyes így? - kérdeztem zavartan.  - Elvégre csak nemrég találkoztunk, és...

 - És micsoda? - vágott közbe. -Megbántad? Mert ha igen, akkor... - most én vágtam közbe.

 - Nem bántam meg. Dehogyis! Sőt! Nagyon is jól döntöttem.

 - Ennek örülök - mosolygott. - Mert én sem bántam meg. - a távolba nézett, majd hirtelen témát váltott. - Látom kezdesz fázni. Hazaviszlek, jó?

 - Rendben - válaszoltam.

Megint egymást átkarolva sétáltunk ki a parkból, egészen a kocsijáig. Ott aztán udvariasan kinyitotta nekem az ajtót, és amikor beszálltam, szélesen mosolyogva beült ő is mellém. A vigyorgást pedig nem hagyta abba.

 - Megkérdezhetem, hogy min mosolyogsz?

 - Ever, ne haragudj...de ezt hiszem, ráültél a virágodra.- kacagott. 

Basszus! Megpróbáltam felállni, már amennyire a kocsi teteje engedte, és kihúztam magam alól a virágomat. Hálistennek semmi baja nem lett. De Robert még mindig nem hagyta abba a nevetést. Csúnyán néztem rá.

 - Ne haragudj...én tényleg nem azért... - mondta, majd még jobban elkezdett nevetni.

 - Na várj csak Robert Pattinson...ezt még visszakapod! - fenyegetőztem.

 - Ne haragudj! Ígérem, hogy soha többe nem fordul elő.

 - Hát azt remélem is. Mert soha többet nem fogadok el tőled semmit, és nem jövök veled sehova. És majd viheted Victoriát vacsorázni...

 - Sajnálom...nem gondoltam, hogy ennyire a szívedre veszed. Kérlek, ne haragudj rám. - hát lehet haragudni rá, amikor így tud nézni az emberre?

 - Én nem haragszom, csak rosszul viselem, ha kinevetnek. Mondhatni allergiás vagyok rá.

 - Ha megígérem, hogy soha többet nem foglak kinevetni, és holnap reggel én vihetlek iskolába, meg bocsájtassz? - a gazember...

 - Ezt már megbeszéltük...De rendben van.

 - Akkor indulhatunk?

 - Igen, mehetünk.

Sajnos elég hamar hazaértünk, és nem tudtunk eleget beszélgetni. Rob udvariasan az ajtóhoz kísért, és tudtam, hogy nélkülöznöm kell pár órára. De azzal vigasztaltam magam, hogy reggel újra láthatom.

 - Hát... köszönöm az estét - mondtam. - Nagyon jól éreztem magam.

 - Én köszönöm, hogy eljöttél. És még egyszer ne haragudj, hogy kinevettelek.

 - Semmi baj. Tényleg...

 - Akkor? Holnap? Hányra jöjjek érted?

 - Ööö...kilencre, ha neked úgy jó.

 - Persze. Akkor kilenckor.

 - Rendben...Jó éjt!

 - Jó éjt Ever! - mondta ő is, és lassan lehajolt, hogy megcsókoljon. Amikor csak pár centi volt az arcunk között, gyorsan elhúzódtam, és kinyitottam az ajtót. Rob kinyitotta a szemét, és zavartan nézett rám.

 - Megmondtam, hogy még visszakapod. Nem felejtek ilyen könnyen...

 - Sejthettem volna, hogy ez lesz...akkor ne is reménykedjek?

 - Inkább ne - helyeseltem, és szélesen mosolyogtam.

 - Akkor jó éjt!

 - Jó éjt Rob! - köszöntem el, és becsuktam az ajtót. Épp, hogy ledobtam a táskám, már csipogott is a telefonom. Sms...Robtól.

 " Aludj jól, Ever!" Rob

Ez kedves volt tőle. Sőt, határozottan lovagias. Robertnél jobb fiút nem is találhattam volna. Ekkor eszembe jutott valami, rögön ideges lettem, és szinte már kiabáltam.

 - Lemy!!!

Extrák:

                                                                          A park

                                                                    Az újabb rózsa