2012. augusztus 5., vasárnap

A legédesebb dallam - 32. fejezet

  Tudom, hogy olvassátok még a történetet, mert látom. De mégis nagy köszönet Elenának, mert ő mindig veszi a fáradtságot, és ír egy-egy kedves sort. Köszönöm. 


Fogadok, ezt sem te csomagoltad be...





Legalább vagy tízszer olvastam el újra a papírt, hogy biztos legyek benne. Hogy nem tévedek-e. De a papírra még tizedjére is ugyanaz volt írva. Úgy döntöttem, hogy kimegyek onnan, mert már kezdtem bedilizni. 
 Kristen azonnal felállt a kanapéról, amint kinyitottam az ajtót. Csak néztünk egymásra, mint két bolond. 
 - Na? - kérdezte végül. Nem tudtam megszólalni, csak bámultam, mint egy idióta. 
 - Ever, az istenért, mit mutattak a tesztek? 
 - M... - úgy éreztem, hogy elment a hangom, nem tudtam megszólalni. Köhögtem egyet, hátha több sikerrel járok. 
 - Mindkét tesztet megcsináltam. - szólaltam meg halkan. - És mindkét teszt azt mutatta, hogy...
 - Hogy? - jött közelebb. 
 - Hogy terhes vagyok - elmosolyodtam. 
 -Úúúúúúúristeeeeen - visította Kristen, majd a nyakamba ugrott. - Ez most komoly?
 - Én...én nem tudom...megnéznéd te is? Lehet csak rosszul olvastam...
 - Persze. Hogyne - mondta, majd bement a fürdőbe, én pedig utána. Kis ideig olvasgatta a papírt, meg nézegette a teszteket, aztán felém fordult. 
 - Nem olvastál félre semmit. - mosolygott. - Mindkét teszt szerint terhes vagy. Ev! Ez fantasztikus - ölelt meg. Én meg csak álltam ott, mint valami fa. 
 - Mi a baj?
 - Csak...nem tudom elhinni. 
 - Figyelj rám - fogta meg a karomat. - Mindkét teszt pozitív lett. Mostanában rosszul is voltál. 
 -Igen, de...
 - És véletlenül nem érzed furán magad a rosszulléten kívül? 
 - De... Olyan...más minden...És...minden szagot érzek és...
 - Na látod. Hidd el nekem, terhes vagy. Az ég szerelmére, hidd már el. - rángatott meg egy kicsit. 
 - Igen - néztem rá. - Igen! - mondtam mostmár hangosan. - Terhes vagyok! - már sírtam örömömben, és úgy öleltük a másikat, mint akik ezer éve nem találkoztak. 
 - El sem hiszem - nevettem a könnyeim között. - Ez... nem történhet meg. 
 - De ugye örülsz neki?
 - Pesze, hogy örülök... Istenem...De Rob... - hirtelen elfogott a pánik. 
 - Mi van Robbal? 
 - Mi van, ha ő nem akar gyereket?
 - Te most csak szórakozol velem, igaz? 
 - Nem...
 - Ő lesz a legboldogabb, ha megtudja. Még nálad is jobban fog örülni neki. 
 - Gondolod?
 - Hát persze. Mindigis családot szeretett volna veled, de miután megudta, hogy nem lehet, nem érdekelte. Mert szeretett. De most, hogy kiderült, ez nem igaz, ő lesz a legboldogabb férfi a világon. Hidd el nekem, én ismerem. Mármint nem úgy. Hanem sokkal régebben ismerem, mint te, és tudom, hogy boldog lesz. 
 - Mikor fogom neki elmondani? 
 - Hogy hogy mikor? Hát ma este.
 - Hogy ma? - nyögtem ki. 
 - Persze. Ennél szebb karácsonyi ajándékot nem is adhatnál neki. 
 - Igen... - mosolyogtam. - Ma este mindenki ott lesz, aki fontos nekünk, neki. Ennél jobb alkalom nem is létezik, hogy elmondjam neki. 
 - Na akkor figyelj. Azt ugye tudod, hogy venned kell még neki egy ajándékot?
 - Mire gondolsz? - erre csak ravaszul elmosolyodott, majd megfogta a kezem, és maga után húzott. 
Fogalmam sem volt, mit tervez. De amikor elkezdett telefonálgatni, nagyon megilyedtem. 
Egy bababolt előtt álltunk meg, ami hatalmas volt. Ennél nagyobbat még életemben nem láttam. Egy nő álldogált a bolt előtt, és amikor Kristen kiszállt, odament hozzá, majd mosolyogva kezet rázott vele. 
Én is odamentem hozzájuk, a nő, akit Saranak hívtak, engem is hasonlóképpen üdvözölt, majd kedvesen beinvitál minket. Bent minden volt a többfunkciós babakocsiktól kezdve az ördögmintás előkéig. Kris kérdezett valamit a nőtől, amit nem hallottam, de a nő bólintott és elindult egyenesen. Kristen mosolyogva kacsintott rám. Az üzlet hatalmas volt, én meg csak csodálkoztam a milliónyi dolog láttán, ami a szemem elé került. Némelyikről azt sem tudtam megmondani, hogy mi lehet az. 
Egyszer csak megálltunk, majd a nő és Kris is várakozva nézett rám. 
 - Na, gyerünk. - unszolt Kristen. - Válassz egyet. - Én pedig elindultam a hosszú soron. 
 Milliónyi babacipő volt felakasztva apró kis fogasokon, hirtelen azt se tudtam, hogy mit kell csinálnom. Kris azt mondta, válasszak egyet, de nekem fogalmam sem volt, hogy melyik lenne a legmegfelelőbb. Elvégre nem tudtam, hogy kisfiút várok, vagy kislányt.  Talán a sor felénél járhattam, amikor megakadt a szemem egy különleges darabon. Fehér volt, a tetején kis szalag díszelgett, az elején pedig apró fehér gyöngyök voltak felvarrva. Levettem, hogy jobban megnézzem. 
 - Jó választás - mondta Sara mögöttem. 
 - Tényleg nagyon szép - jött közelebb Kristen. - És nagyon pici - mosolygott. 
 - Ezt kérjük. 
 - Rendben. 
Kris a nő kezébe nyomott egy nagy adag pénzköteget, én meg hitetlenkedve néztem rá. A nő becsomagolta, és hozzátette a két tesztet is. 
 - Köszönöm, hogy kinyitotta nekünk az üzletet. 
 - Nagyon szívesen - mosolygott. 
Amikor beültünk az autóba, megszólaltam. 
 - Mennyibe került?
 - Semmibe. 
 - Kris, kérlek. Nagyon sok pénzt adtál annak a nőnek. 
 - És akkor mi van? Megtehetem. 
 - De nem fogadhatom el. 
 - Karácsonyi ajándék. 
 - Nagyon szépen köszönöm - mosolyogtam rá. 
 - Szépen be lett csomagolva, hozzá lett téve a két teszt is, Rob oda lesz az örömtől. 
 - Remélem. 
 - Izgulsz ugye? - nevetett.
 - Nagyon - nyeltem. 
 - Ne félj, semmi gond nem lesz. 
 Elég hamar hazaértünk, Kristen nagyon jól vezet. Ahogy leparkoltunk a ház előtt, megláttuk Robot, amint az ajtó előtt fel-le járkál és telefonál. Amikor meglátott, azonnal leszaladt a lépcsőn. 
 - Hol voltatok? Miért nem vettétek fel a telefont?
 - RPattz nyugodj meg! - szólt rá Kris. - Alig voltunk egy óráig, és éppségben visszahoztam neked. Kössz, hogy eljöttél velem. - mosolygott rám. 
 - Én köszönöm. Akkor este jössz? 
 - Mindenképpen - kacsintott rám, majd beült az autójába, és elhajtott. 
 - Egyszer kiakaszt...
 - Nyugi - csókoltam meg. 


Még mindig volt mit csinálni, amikor visszamentünk a házba. Clare-nek segítettünk még a konyhában, majd felsepregettük a fenyőfáról lehullott tűleveleket a nappaliban. A karácsonyfa gyönyörű lett, a házban sütemény és sülthús illata szállt. Miután mindennel végeztünk, berakosgattuk az ajándékokat a fa alá, persze úgy, hogy soha senki ne lássa, melyik is a miénk.
Robbal elmentünk zuhanyozni, de ez már tényleg közös zuhanyzás volt. Ám nem lehetett ennél több, mert Victoria és Lizzy türelmetlenül kopogtak az ajtón. Ők már készen voltak, és szerettek volna bejönni, hogy sminkeljenek meg hasonlók. 
 - Nem hiszem el, hogy ezek ketten mindig útban vannak. - bosszankodott Rob, amikor már a szobájában öltöztünk. - Már két napja nem voltunk együtt. 
 - Nyugi - mentem  oda hozzá. - Majd este. 
 - Remélem is...
Éppen terítettünk az étkezőben, amikor megszólalt az eslő csengőszó. Richard nyitott ajtót, azt mondta, ő az estében az evésen kívül még ezt vállalja. Andy érkezett meg elsőnek. Aztán Kellan és Ashley, majd Nikki és Kristen. Lemy és Joe is betoppantak, igaz, kicsit késve. Már kezdtem elég kíváncsi lenni magamra, mert mindenki azt mondta, hogy most nagyon szép vagyok, és szépen csillognak a szemeim. Ha tudnák, miért...
Egy órával a megbeszélt időpont után csengettek. Mindenki  a nappaliban volt, és éppen az ajándékokat rakták be a fa alá. Szegény alatt már alig fért el az a sok csillogó doboz. Rob ment ajtót nyitni, a nappaliba csak a hangos nevetéseket lehetett behallani. Rob jött vissza elsőként, őt pedig három fiú követte. Mindenki ismerősként köszöntötte őket, kivéve engem, Andyt, Lemyt és Joet. Mi csak álltunk ott, mint a kukák. Életem értelme odajött hozzám, majd átkarolta a derekamat és megszólalt. 
 - Fiúk, ő itt a barátnőm, Ever - mosolygott büszkén. - Ev, ők itt Tom, Marcus és Bobby. - mutatta be sorban a fiúkat. 
 - Végre megismerhetünk - jött oda Tom, majd adott két puszit. Sötét haja volt és nagyon kék szeme. - Értem, hogy Robbie fiú miért rejtegetett előlünk ilyen sokáig - húzogatta a szemöldökét, miközben Robra vigyorgott. 
 - Szia, én Marcus vagyok - mosolygott a középső, nagyon különleges arcú fiú. Szőkésbarna haja volt, ami sokkal rendezetlenebb volt, mint Robé. 
 - Örülök. - nagyon szimpatikusnak találtam. 
 - Én meg Bobby vagyok. - szólalt meg végül a harmadik srác. - Rob egész haveri társasága nevében köszönöm, hogy féken tartod ezt a marhát - nézett az említett személyre. Felnevettem, majd én is rápillantottam. Éppen égnek emelte a szemeit. 
  - Remélem, jó munkát végzek. 
 - Ó, ne aggódj, azonnal szólunk, ha gond lesz. 
 - Oké, srácok, nyugodtan le lehet állni a szekálással. 
 - Miről beszélsz RPattz? - bökte oldalba Tom. - Még csak el se kezdtük. 
 - Figyelem - hallottam meg Clare hangját az ajtóból, mielőtt Rob visszaszólhatott volna. - Akkor most szeretnék mindenkit átinvitálni az ebédlőbe. Kész a vacsora - mosolygott. 
Az éhes tömeg hirtelen megindult, szinte dugó alakult ki a nappalit és az előszobát összekötő boltív alatt. Robertet és engem csak úgy sodort magával a "tömeg", egészen addig, amíg meg nem érkeztünk a megterített asztalhoz. Elképesztő, hogy mennyi minden volt rajta. Talán még a svédasztalra sem pakolnak ki annyi ételt, mint azon az asztalon volt. Csodálom, hogy nem roskadt össze. 
Mindenki nagyon jól érezte magát a vacsora alatt, legalábbis szerintem. Nagyon sokat beszélgettem a mellettem ülő Marcussal, nagyon megkedveltem. Megtudtam, hogy a fiúkkal mind együtt szoktak zenélni, persze ha ráérnek. Ez felkeltette az érdeklődésem, és mindenképpen meg akartam őket hallgatni együtt. Elvégre még Rob se nagyon énekelt nekem. De majd teszek róla, hogy ez a helyzet megváltozzon. 
Amikor már degeszre ettem magam, odabújtam a szerelmemhez. Vacsora alatt nem nagyon beszélgettünk. De hagytam is. Annyira jó volt látni, hogy nevet és hogy boldog. Nem láthatja gyakran a családját és a barátait, de most itt volt mindenki, aki fontos számára. Eszemben sem volt ezt elvenni tőle. Elvégre mi ketten együtt lehetünk életünk végéig. Legalább is nagyon remélem, hogy így lesz. Kristen nagyon sokat pillantott felém az asztal másik oldaláról. Tudtam, csak azt szerette volna tudni, hogy minden oké-e. De semmi nem volt az, mert nagyon ideges voltam. Így amikor Kristen azt várta, hogy jelzek, jól vagyok, csak egy aggódó grimaszt kapott válaszul. 
Hatalmas ideg tombolt bennem, ám mégis rengeteget ettem, mert mindent megkívántam, ami csak az asztalon volt. Úgy éreztem magam, mint egy nagy viziló. 
Mikor úgy tűnt, már mindenki befejezte a vacsorát, visszamentünk a nappaliba, hogy elkezdjük az ajándékozást. 
   Minnél hamarabb túl akartam esni a dolgon, de engem is és Robertet is szétszedtek, és mindkettőnket más irányba vittek. 
Lemytől és Joetól kaptam egy gyönyörű fehér órát, amit egyszer együtt néztem ki Lemyvel. Nagyon örültem neki. Andytől kaptam egy "Vigyázat, ez az ember nem bírja a piát" pólót és egy szép nyakláncot, emin egy kis szárnyas angyalka volt. A pólót nagyon ötletesnek találtam, ebben fogok majd otthon mászkálni. 
Kellan és Ashley egy közös ajándékkal leptek meg. Összeállítottak egy hatalmas nagy fényképalbumot, amiben Rob és az én képeim voltak benne. Volt olyan, amikor kicsik voltunk, olyan, ami már évekkel ezelőtt készült, olyan, amin csak egyedül voltunk rajta, és persze a legvégén a közös képeink szerepeltek. Annyira aranyosak, hogy összeszedték ezt a sok képet. Kristentől egy borítékot kaptam. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mi lehet benne. Amikor sikerült feltépnem, két téglalap alakú papírt vettem ki belőle. Két repülőjegy volt Párizsba. 
 - Gondoltam, majd az újévben elmehetnénk ketten vásárolgatni - mosolygott rám. Hatalmas mosollyal az arcomon öleltem meg. Megköszöntem neki, és megígértem, hogy mindenképpen elmegyünk. Nagyon megkedveltem Krist, pedig az elején nem indult valami jól a kettőnk közti kapcsolat. Tudtam, hogy ő Rob legjobb barátja, és azt is tudtam, hogy örül neki, hogy a barátnője és a legjobb barátja ilyen jó kapcsolatban vannak, pláne, hogy a legjobb barát uygancsak egy lány. 
Nikkitől egy vásárlási utalványt kaptam az egyik kedvenc boltomba. Ennek is örültem, úgyis fel akartam már újítani a ruhatáramat. 
Mi is átadtuk az ajándékainkat. Rob két nővére oda meg vissza voltak, Clare és Richard pedig sokáig nézegette annak a hotelnak a katalógusát, ahová befizettük őket egy hétre pihenni. Ashley boldogan pakolta át a cuccait az új Louis Voutton táskájába, amit Rob az én segítségemmel választott ki. Kellan nagyon finom borokat kapott, és én még poénból becsomagoltam neki egy plüssmacit is, aminek a pólójára rá volt hímezve, hogy Kellan. A nappali elég szörnyű állapotban volt. A földön mindenhol dobozok és széttépett csomagolópapírok hevertek. 
Miután mindenki átadta mindenkinek az ajándékát, már csak ketten maradtunk Robbal. Az idegesség csak még jobban felgyülemlett bennem, már azt hittem, hogy mindjárt utat törmagának és elszabadul. Mondtam Robnak, hogy kezdje ő előbb. Minden szempár ránk szegeződött, elvégre már csak ketten nem adtuk át az ajándékainkat egymásnak. Eddig mindenki el volt fogalalva mással, de most már nem volt semmi dolguk, csak hogy minket figyeljenek. Ettől csak még rosszabbul éreztem magam. 
 - Össze ne ess - suttogta Kris mögöttem, hogy csak én halljam meg. Próbáltam nem feltűnően nagy levegőket venni, nem tudom mennyire sikerült észrevétlenül a kísérletem. 
Rob mosolyogva sétált a fenyőfa alatt levő maradék három csomaghoz, majd felemelte az egyiket, és hozzám sétált. 
 - Két ajándékot vettem neked, de nem akartam a kettőt összecsomagolni. - mosolygott, majd a kezembe adta az első csomagomat. Egy közepes méretű, téglalap alakú dobozt tartottam a kezemben, ami gyönyörű ezüst papírral volt becsomagolva.
 - Biztos nem Robbie fiú csomagolta be - szólalt meg Tom nevetve. 
 - Fogd be - nevetett Rob is. 
Én eközben próbáltam ügyesen kibontani az ajándékomat, majd amikor sikerült, óvatosan leemeltem a tetejét. A dobozban egy fehér papírlap hevert kettéhajtva. A dobozt letettem az asztalra, majd leemeltem a tetejéről a lapot. Kinyitottam, és csak néztem. 
Egy gyönyörű ház volt rajta, fantasztikusan szép kerttel és medencével. Felnéztem Robra, aki csak mosolygott. 
 - Nézz még a dobozba - intett a fejével ez említett tárgy felé. 
A dobozban egy kulcs volt, rajta egy barna kis bilétával. Remegő kezekkel nyúltam be a dobozba. Nem azért remegett a kezem, mert annyira érdekelt az ajándékom jelentése, hanem mert már annyira ideges voltam Rob ajándéka miatt, hogy azt hittem, hányni fogok. Amikor sikerült kivennem a kis kulcsot a dobozból, megfordítottam a rajta lógó cetlit, és felolvastam. 
 - Robert és Ever Pattinson. - Na várjunk csak...ez itt el van írva. 
 - De Rob...ez itt nem... - felnéztem rá, de ő nem volt sehol. Aztán megláttam.
Előttem térdelt, a kezében egy fekete kis bársonydobozt szorongatott. 
 - Úristen - nyögtem ki hangosan, mire férfi nevetések és női sóhajok töltötték be a helységet. 
 - Ever McHeart - szólalt meg Robert. - Sok mindenen mentünk már keresztül együtt. Sok jó és rossz pillanatot éltünk már át, de a végén a két szerencsétlen mindig egymás mellett kötött ki - nevetett. - Neked köszönhetem, hogy nem őrültem még meg, és szeretném ezt neked valahogy megköszönni. Vagy meghálálni. Nem is tudom, melyik a megfelelőbb szó rá. De tudnod kell, hogy nagyon büszke vagyok rád. Nem volt könnyű életed, de te mégis erős maradtál és azon vagy, hogy mindenkit boldoggá tegyél, aki a közeledben van. Most engedd meg, hogy én tegyelek boldoggá téged. - kinyitotta a kis dobozt. Legalábbis azt hiszem, mert nem láttam már szinte semmit a könnyeimtől. 
 - Megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel? - kérdezte boldogan és büszkén. 
 - Igen - sírtam és nevettem egyszerre. Rob szélesen mosolygott, majd kivette a gyűrűt a dobozból és felhúzta a bal kezemre. Azonnal a nyakába vetettem magam, és úgy csókoltam, ahogy talán még soha. A szobában taps hallatszott, ám ez nekem csak háttérzaj volt, most csak egyetlen egy dologra tudtam figyelni. Robertre. Még az idegességem is elmúlt arra a néhány percre. Elmondhatatlanul boldog voltam. A könnyeim között csodáltam meg a gyűrűmet, aminél szebbet még életemben nem láttam. 
 - Ezt se egyedül választottad, ugye? - kérdeztem nevetve, mire a fiúk is hangos nevetésben törtek ki. 
 - Kristen segített egy kicsit - nézett az említett személy felé. Kris csak ott állt és mosolygott ránk.
Mindenki végigölelgetett minket, de olyan boldog voltam, hogy fogalmam sem volt, kit ölelek éppen. De azt nagyon is megéreztem, amikor valahogy visszakerültem szerelmem óvó karjai közé. 
 - Nem tudok mit mondani - nevettem még mindig. 
 - Nem is kell - mosolygott rám. 
 - Szeretlek. - karoltam át a nyakát. 
 - Szeretlek - mondta ő is, majd megcsókolt. 
 - Akkor már csak az én ajándékom van hátra. - szedtem össze magam, majd  a fa alatt levő maradék két csomaghoz mentem. Visszasétáltam Robhoz, majd odaadtam neki az egyiket. 
 - Nekem is két ajándékom van - mosolyogtam még mindig. 
Rob izgatottan bontogatni kezdte a csomagját, majd lassan kimelte belőle az ajándékait. Először a könyvet, majd a karkötőt. 
 - Ezek csodálatosak - nézett fel rám, majd megcsókolt. - Tényleg. Jobb ajándékot nem is vehettél volna. - Egy pillanatra összevigyorogtunk Krissel, majd nagyot sóhajtva átadtam neki a mai este utolsó ajándékát. 
Letette az asztalra, és úgy bontotta ki az arany papírban levő dolgokat. Az elején nagyon lelkes volt, de amikor szétnyílt a papír, láttam, ahogy megáll a keze, és láttam, ahogy megjelennek a homlokán azok a bizonyos ráncok, a szemöldöke is összeszaladt. Gondolkodott. 
 - Ez...ezek... - csak dadogni tudott. Én meg lélegzet visszafojtva vártam a reakcióját. 
 A jobb kezével lassan kiemelte a sok csomagolópapír közül a kis fehér cipőket, a bal kezével pedig a két terhességi tesztet. Hallottam, ahogy Clare halkan felsikkant mögöttem, de valahogy most nem tudtam ezzel foglalkozni, nem tudtam a szemem levenni Robról. 
 - Ez...ez most komoly? - nézett fel  rám halvány mosollyal az arcán. - Ez...ez most tényleg...
 - Terhes vagyok - mondtam ki mosolyogva, könnyes szemekkel. 
 - Tényleg? - kapott fel hirtelen, és pörögni kezdett velem. 
 - Igen - mondtam. 
Az arcán levakarhatatlan vigyor jelent meg, de ami a legjobban meglepett az az volt, hogy könnyes lett a szeme. Ebből tudtam biztosan, hogy örül a hírnek. Hogy boldog. Mindenki éjjenzésbe fogott és még az előzőnél is hangosabban tapsoltak, pedig azt nehéz volt túlszárnyalni. 
 - Annyi kérdésem van, de nem tudom melyikkel kezdjem. - láttam rajta, hogy nincs teljesen magánál. 
 - Kezdd a legelején. 
 - Hogy lehetséges ez?
 - Hát tudod, amikor egy férfi és egy nő szeretik egymást...de ezt nem most fogom neked elmesélni, mert Kellantól soha nem fogunk megszabadulni. - Kellan húzogatni kezdte a szemöldökét, mire Andy rálépett a lábára. - Egyébként én sem tudom. 
 - És mióta tudod? 
 - Ez elég érdekes, mert én is csak ma tudtam meg. - meglepetten nézett rám. - Emlékszel a fejfájásomra? - bólintott. - Ma reggel pedig hányingerem volt. Minden szagot érzek, nagyon kívánós vagyok, és tudod...egy nő megérzi, hogy gyereke lesz. Egyébként most négy hetes lehetek. De ha vége az ünnepeknek, mindenképpen elmegyek egy vizsgálatra. 
 - E...Nem tudom mit mondjak. Annyira össze vagyok zavarodva, de olyan boldog vagyok - ölelt magához. 
 - Örülök. Pedig féltem, hogy nem fogsz majd örülni. - erre a kijelentésemre elengedett. - Féltem, hogy nem akarsz majd babát, és megilyedtem. Ha Kris nincs mellettem, lehet, hogy már megőrültem volna. - Rob egy pillanatra Krisre nézett, majd vissza rám. De még mindig nem tudott megszólalni. 
 - Szeretnéd, hogy elmeséljek mindent? - megint csak bólintott. Kicsit zavart, hogy mindenki hall minket, de hát ez van.
 - Felötlött bennem a gondolat, hogy lehet, hogy terhes vagyok. De tudod... Ez az orvosok szerint lehetetlen. Én viszont mindenképpen tudni akartam, hogy mi történik velem, még akkor is, ha kiderül, csak vaklárma az egész. Így hát felhívtam Krist, hogy segítsen. Lemy drágám téged akartalak először, de tudtam, hogy nagyon elfoglalt vagy - néztem rá, de ő csak megértően mosolygott. - Kris pedig a másik olyan személy, akiben megbízok, ezért hívtam őt. Megkértem, hogy találjon ki valamit, és vigyen be a városba. Elmentünk vettünk két tesztet, majd elmentünk hozzá, és megcsináltam őket. Amikor mindkét teszt pozitív lett, még mindig nem akartam elhinni, hogy ez velem történik, így megint Kris segítségét kértem. Ő pedig a számba rágta, hogy a tesztek jók, és higgyem el végre, hogy állapotos vagyok. Nagyjából ennyi a történet - sóhajtottam fel. 
 - És a cipők? - kérdezte Andy. 
 - Kris nagyon vakmerő volt, és kinyittatott egy bababoltot a kedvemért. Ott választottam ki ezeket. - mondtam, majd felvettem az időközben földre hullot két kis cipőcskét. Rob szinte azonnal elvette tőlem az egyiket, a másik kezével pedig szorosan magához húzott. 
 - Ennél gyönyörűbb ajándékot nem adhattál volna nekem - nézett rám meghatottan. - Az egyik álmomat váltottad most valóra. 
 - Nem Rob. - ráztam a fejem, mire meglepődött. - Az egyik nagy álmunkat váltottuk valóra. - mosolygott az én változatomon, majd ismét megcsókolt, ma este már sokadszor. 

Miután Robert képes volt egy kicsit elengedni, mindenki odajött hozzánk, és gratulált. Clare azóta sírt, amióta meglátta a cipőket Rob kezében. Vic és Lizzy egymás kezét fogva ugrándoztak, hogy nagynénik lesznek. Lemy és Ashley is pityeregve ölelt meg, ők is nagyon örültek. Kellan a földről felemelve zárt a karjába, és úgy szorongatott.
 - Mostmár jobban kell rád vigyáznom, tündérke - vigyorgott. 
 - Ezt azzal is kezdhetnéd, hogy leteszed - nézett rá morcosan Rob. 
 - Nyugi, úgy vigyázok rá, mint a szemem fényére. 
 - Azt hagyd meg nekem, jó?
 - De én leszek a helyettesed, oké?
 - Oké - vigyorgott. 
A tekintetemmel kerestem Kristent, mire megláttam, hogy Tomékkal beszélget. Odamentem hozzá, majd hálásan megöleltem. 
 - Mégegyszer köszönök mindent. 
 - Cserébe eljössz velem kismama ruhákat vásárolni Párizsba, ugye?
 - Megígérem. De azért veszek én ott mást is - kacsintottam rá. 
A szobában újra elindult az élet, mindenki boldogan beszélgetett és nevetgélt valakivel. Rob nem volt hajlandó elengedni senki kedvéért se, valamilyen módon mindig hozzám ért. A kanapén ültünk, én pedig mosolyogva figyeltem az ujjamon levő gyönyörűséget. Az alap gyűrű fehérarany lehetett, a kő, ami a tetején díszelgett pedig bámulatosan csillogott. 
 - Rob, ez biztosan nagyon sokba került - néztem fel rá. 
 - Ne érdekeljen, hogy mennyibe került. A lényeg, hogy tettszen. 
 - Hát persze, hogy tetszik.
 - Akkor jó - mosolygott, majd megcsókolt. 
 - És én neked tetszeni fogok?
 - Nem értem, mire gondolsz...
 - Már nem fogok tettszeni, amikor akkora leszek, mint egy mamut - fontam karba a kezem magam előtt. 
 - Na ne viccelj - nevetett fel. - Tudod, te akkor is az én mamutom leszel. 
 - Nagyon vicces. 
 A vendégek lassan kezdtek szivárogni, a végére már újra csak hatan voltunk. Illetve heten. A picivel együtt. 
 - Fiút szeretnél, vagy lányt? - tettem fel egy nagyon fontos kérdést, mikor már az ágyban feküdtünk. 
 - Nem számít, hogy mi lesz. Én már annak nagyon örülök, hogy van. 
 - De úgy mégis...kíváncsi vagyok. 
 - Tudod, mindig egy kislányról álmodtam, akit elkényeztethetek. 
 - Á, na persze... - néztem fel rá. - Ha lány lesz nem fogod nekem elkényeztetni...Még csak az kéne. 
 - Ne húzd fel magad - nevetett.
 - Nem húzom fel magam. 
 - Az egyik pillanatban még boldog és nyugodt vagy, a másikban pedig morcos. Ez is a terhesség jele. Ezek a...á, igen...ezek a hangulatingadozások. 
 - Ha te mondod... - ásítottam nagyot. 
 - Aludjunk. - javasolta. 
 - De én éhes vagyok - erre felnevetett. 
 - És itt a kívánósság is, tessék. Mit hozzak fel neked a konyhából?
 - Onnan semmit. Te pont jó leszel. - mondtam, majd megcsókoltam, és ráfeküdtem. Éreztem, ahogy elmosolyodik, de egy kicsivel később megfeszült körülöttem a karja. 
 - Mi a baj? - kérdeztem. 
 - Nekünk...szabad ezt? Mármint neked...
 - Persze, hogy szabad, és nagyon szeretném, úghogy ne tagadj meg semmi jót a kismamától, rendben van? - kérdeztem, de még mielőtt válaszolhatott volna, megint rávetettem magam. 

Reggel boldog ébredtem, szinte el sem hittem, hogy a tegnap megtörtént. Meg kellett érintenem a gyűrűt az ujjamon, hogy el tudjam hinni. Még mindig rajtam volt, így nyugodtam ejtettem vissza a fejem a párnára. Kicsivel később vettem csak észre, hogy Rob keze most nem a derekamon van, hanem a hasamon. Pedig határozottan emlékszem, hogy este nem ebben a pózban aludtunk el. 
Leírhatatlan érzések kavarogtak bennem, de mind szép és jó volt. Robert mellett könnyű volt elhinnem, hogy minden jóra fordulhat, hogy örökké boldogan élhetünk. Mostmár hárman. 




2012. július 29., vasárnap

A legédesebb dallam - 31. fejezet

Karácsonyi ünnepek 









 - Nyugi - szorította meg a kezem Rob. - Senki nem fog megenni. 
Éppen a szülei háza felé autóztunk, hogy együtt karácsonyozzunk a családjával és a barátainkkal. Az elmúlt három hétben folyamatosan együtt voltunk Roberttel, készültünk az ünnepekre, és persze próbáltuk bepótolni az elvesztegetett időt - ahogyan ő nevezte. 
Mindenkinek megvettük az ajándékot, bár nem tartott kevés ideig. Főleg a családjának volt nehéz vásárolni, mert nem tudtam, hogy miket szeretnek. De Rob segített, így mindenkinek meg tudtuk venni a megfelelő ajándékot. 
Robnak titokban mentem el vásárolni, szerettem volna meglepni valamivel szenteste. Egy könyv mellett döntöttem, amely kifejezetten művész lelkeknek való, meg persze tudtam, hogy imád olvasni. A másik ajándék már egy kicsit komolyabb volt. Szerettem volna, ha a történtek után egy kicsit kárpótolhattam volna, ezért egy olyan ajándékot választottam, ami kifejezi, hogy mi ketten összetartozunk. Egy ezüst karkötőbe gravíroztattam, hogy "Ha megismersz valakit, aki segít elfelejteni a múltat, akkor ő lesz a jövőd. Szeretlek. Ever" Remélem nem sikerült túl nyálasra... 
 - Remélhetőleg...
 Amikor megláttam Rob szüleinek a házát, megszállt valami furcsa nyugalom. Olyan volt, mint akármelyik másik családi ház. Egyszerű, nagy bejárati ajtóval, és szép bokrokkal a ház előtt. De mégis volt benne valami...nem is tudom mi. 
Izgatottan szálltam ki az autóból, hiába, hogy tudtam, Rob ott van mellettem. Borzalmasan hosszú ideig tűnt, míg felmentünk a lépcsőn és Rob megnyomta a csengőt. Hatalmasat ugrottam, mert a házból sikítások és hangos puffanások hallatszottak. Még szorosabban fogtam Rob kezét, de hiába. Az ajtó kivágódott, és két szőke lányt láttam kiviharozni rajta. Az egyik Rob nyakába ugrott, a másik az enyémbe. 
 - Jézusom, öcsi, el sem hiszem, hogy itt vagytok. Már úgy hiányoztál - szorongatta szerelmemet egy szőke lány. 
 - Szia Vic, én is örülök, de ha nem engedsz el, meg fogok fulladni. - szóval ő Victoria. Ezek szerint az én nyakamban levő lány pedig Elizabeth. 
 - Jajj, szia - visított bele a fülembe. - Már úgy vártam, hogy találkozzunk. Rengeteget hallottunk rólad. 
 - Szia. - préseltem ki magamból. 
 - Lizzy, engedd már el. - nézett rá mosolyogva Rob. 
 - Oké, bocsi bocsi - vigyorgott. Ez a két csaj tiszta energiabomba. A lányok hirtelen helyet cseréltek, majd Victoria ölelt meg, már kicsit finomabban, Elizabeth pedig Robot szorongatta meg. 
 - Úristen! Te eszméletlenül szép vagy! - sóhajtott fel Victoria, majd Rob felé fordult. - Mondd csak Robci, hogy sikerült kifognod egy ilyen bombázót?
 - Nem küldött még el a búsba? - kérdezte Elizabeth nevetve. Nekem rögtön beugrott a három hónappal ezelőtt történt dolog, de Rob magához húzott és megpuszilt. 
 - Nem szabadul tőlem olyan könnyen. 
 - Még birom - nyögtem ki. Erre mindketten hangosan felnevettek. 
 - Elég lányok, hagyjátok őket levegőhöz jutni - hallottam egy kedves női hangot. Az ajtóban felbukkant egy szintén szőke hajú nő, Rob nagyon hasonlított rá. 
 - Szia, drágám. Clare vagyok. Rob anyukája - mosolygott kedvesen, majd megölelt. 
 - Jó napot - öleltem vissza. 
 - Na ne viccelj, tegezz nyugodtan. - mosolygott megint. 
 - Köszönöm - mosolyogtam vissza. 
 - Te tényleg nagyon szép vagy. - ámuldozott ő is. - Kisfiam, büszke vagyok rád. Ez a lány tényleg nagyon gyönyörű. - odament Robhoz, majd megölelte. 
 - Tudom, anya, tudom. - ölelgette anyukáját, aki vagy két fejjel kisebb volt nála. 
 - Szervusztok - lépett ki az ajtón egy magas, őszes hajú férfi. - Richard vagyok, Rob apja. 
 - Örülök uram - mosolyogtam. 
 - Ne uramozz itt, nekem, kérlek. Így olyan öregnek érzem magam. 
 - Rendben - pirultam el. 
 - Jajj, a kis szégyenlős - vigyorogtak össze a lányok.
 - Elég, vagy megbánjátok - húzott magához Rob, miközben csúnyán nézett rájuk. 
 - Ne ácsorogjunk itt a hidegben, gyertek be, már kész az ebéd! - terelt beljebb minket Clare. 
A ház gyönyörű volt belül is, szinte otthon éreztem magam. Miután megebédeltünk, leültünk a nappaliba beszélgetni. Degeszre ettem magam, Clare fantasztikusan főz. A lányok le se akartak szakadni rólam. Egyfolytában mellettem voltak, még a mosdóig is elkisértek. A nappaliban is közrefogtak, így esélyem sem volt Rob mellé ülni. Szerelmem erre vágott egy fejet, de leült az egyik fotelba. Egész délután beszélgettünk, mindent tudni akartak rólam, és persze én is róluk. Nagyon kedves emberek. Látom, hogy Rob milyen szeretetben nőtt itt fel, és hogy mennyire más, amikor a családjával van. 
Sok új információt tudtam meg a nővéreinek köszönhetően. Például, hogy kiskorában nagyon félénk volt, nem nagyon voltak barátai. Victoria és Lizzy pedig sokszor beöltöztették lánynak, és Claudiának hívták. Szegény Rob ennél a résznél beleolvadt a fotelba, de én csak jót mosolyogtam a történeten. A kandalló fölött rengeteg családi fotó volt, sorban mutogatták meg nekem, és mindegyikhez volt egy-egy kisebb történetük is. 
Az egyik pillanatban, amikor a lányok véletlenül magamra hagytak, kimentem a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet. Amikor poharat kerestem, lépteket hallottam a hátam mögül. Clare lépett be a konyhába. 
 - Gondoltam kell majd egy kis segítség, hogy hol vannak a poharak. - mosolygott.
 - Igen, köszönöm.
 - Nagyon örülök, hogy velünk karácsonyoztok. Tudod, nem sűrűn látjuk Robertet, és mindig nagy az öröm, amikor itthon van. Pláne most, hogy téged is elhozott. Nagyon boldog melletted. Látom a szeméből. Jó hatással vagy rá. Nagyon szeret téged. - simogatta meg a kezem. 
 - Én is nagyon szeretem őt. Amióta ismerem, teljesen megváltozott az életem. 
 - Ahogy az övé is. Végre látom őszintén mosolyogni, már nem az aki régebben volt. Amióta kijött a kórházból, te vagy a legjobb dolod az életében. 
 - Tessék? - kaptam fel a fejem. 
 - Jajj, Istenem, erről nem szabad beszélnem.
 - Kérlek, Clare. Muszáj elmondanod. Mikor volt kórházban és miért?
 - Istenem... - sóhajtott fel. - Robert ezért meg fog ölni, de elmondom. Körülbelül három éve, amikor elkezdődött ez az egész Twilight őrület, tudod...Az egész nagyon...sokkosan érte. Az a sok őrült rajongó, az újságban írt hazugságok és persze minden más stresszes dolog túlságosan nagy hatással volt rá, és... Elkezdett inni. Nem sokat, de éppen eleget. Nem akart beszélni senkivel, még velünk sem. Kényszercselekvései lettek. Tördelte a kezét és rágta a szája szélét. Ez az egész addig fajult, hogy egyszer nem vette fel a telefont, és elmentünk a lakására. Ott feküdt a földön, eszméletlenül. Nagyon megilyedtünk. Rögtön hívtuk a mentőket, mert azt hittük, hogy drogozott, vagy alkoholmérgezése van. De sem alkoholt, sem kábítószert nem találtak a szervezetében. Ám amikor megvizsgálta egy pszichiáter, kiderült a baj. Robert a depresszió egyik olyan fajtájában szenvedett, ami még kezelhető volt. Rehabilitációra küldték, hogy segítsenek rajta. Három hónap után kiengedték. Meggyógyult. Azóta semmi baj nincs vele. - Clare szeme könnyes lett az emlékek hatására, ahogy az enyém is. 
 - Én...nem tudom, hogy mit mondjak... 
 - Nem kell mondanod semmit. Pontosan tudjuk mind a ketten, hogy te is voltál hasonló helyzetben. 
 - Igen. - fájdalom nyilalt a mellkasomba. 
 - Ne haragudj, nem akartam felhozni. Tudom, hogy nagyon fáj - ölelt meg. 
 - Igen. - egy könnycsepp legördült az arcomon. 
 - Annyira sajnálom, ami veled történt...
 - Köszönöm, de ha nem baj, nem szeretnék beszélni róla. 
 - Persze, én megértem, drágám. - mosolygott, majd megsimogatta az arcom. 
 - Mi ez a nagy összeborulás itt? - lépett be a konyhába Rob, majd magához húzott és megpuszilt. 
 - Anyukád éppen elmesélte, hogyan ismerkedtek meg apukáddal, Aztán meg én is elmeséltem a mi találkozásunkat az én szemszögemből. - hazudtam neki folyékonyan. Clare csak zavartan mosolygott. 
 - Á, már értem. De Vic és Lizzy már nagyon hiányol, vissza kell vigyelek nekik. 




Egészen este kilencig beszélgettünk. Már egy kicsit kezdtem álmos lenni és a fejem is nagyon fájt, de a világért se vettem volna el Robtól azt az időt, amit a családjával tölthet. Amikor éppen olyan téma volt, hogy nem tudtam hozzászólni, azon merengtem, amit Clare mesélt. Borzalmas lehetett nekik akkor. Ránéztem Robertre, aki éppen nagyon nevetett valamin a nővéreivel. Nagyon boldognak tűnt, mert mindenki itt van, akit szeret. Holnap pedig csak jobb lesz, mert jönnek a barátaink is. Ahogy elnéztem, nem tudtam elképzelni róla, hogy valaha is magába volt fordulva. Ő túlságosan jó ahhoz, hogy ilyesmivel legyen súlytva. 
 - Fáradt vagy? - nézett rám hirtelen ő is. Időközben sikerült befészkelnie magát mellém, amikor egyszer Lizzy kiment a mosdóba. 
 - Nem, dehogy is. Csak egy pillanatra elbambultam. 
 - Mi lassan elmegyünk aludni - fordult a családja felé. Ez süket? Az előbb nem ezt mondtam neki. 
 - Aha...aludni... - nevetett fel Lizzy, aztán meg Victoria. 
 - Lányok, viselkedjetek! - szólt rájuk Clare szigorúan, mire abbahagyták a nevetést, de még mindig mosolyogtak. 
 - Persze, menjetek csak. Már elég késő van. Lassan mi is lefekszünk. 
 - Akkor jó éjt mindenkinek! - állt fel Rob, engem is magával húzva. A lányok sorban megszorongattak, majd Clare is odajött, tőle még egy puszit is kaptam. 
 - Nagyon örülök, hogy megismerhettelek. És persze, hogy a fiamnak egy ilyen nagyszerű barátnője van. 
 - Köszönöm. Én is nagyon örülök, hogy megismerhettelek benneteket - mosolyogtam. 
 - Robert azt mondta, hogy az ő szobájában alszol, ezért bátorkodtam ott megágyazni neked. 
 - Igen, köszönöm. 
 - Akkor jó éjt, gyerekek. - állt fel Richard is. 
 - Jó éjt. - mondtuk, majd Rob kézen fogott és maga után húzott fel a lépcsőn. 
Az ő szobája a folyosó jobb oldalán volt, a második ajtó. Ezen az emeleten volt a nővérei, és a szülei szobája is, és a fürdőszoba. 
Rob szobája pont olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. A falak halvány kékek voltak, a padlót sötét parketta borította, rajta egy sötétkék szőnyeggel. Az ablaka alatt volt egy nagy ágy, az ágytól jobbra voltak CD-k, egy régi lemez lejátszó, balra pedig egy nagy könyvespolc volt, mellette pedig egy íróasztal és egy szék állt. A sarokban egy régi gitár hevert. 
 - Ezek közül mindet elolvastad, ugye? - fordultam hozzá mosolyogva. 
 - Igen - mosolyodott el ő is. 
 - De hiszen ez rengeteg...
 - Na, ilyennek gondoltad Robert Pattinson szobályát? - odajött hozzám, és hátulról átölelt.  
 - Ez a szoba annyira te vagy. Semmi modern dolog. Minden olyan különleges. Mint amilyen te vagy. - megfordultam, de hirtelen megszédültem. Még mielőtt hátraestem volna, Rob elkapott. 
 - Hé, hé...Minden rendben? 
 - Már elég régóta fáj a fejem, most pedig egy kicsit elszédültem. Biztosan csak fáradt vagyok. 
 - Gondolod? - fogta meg az arcomat. 
 - Persze. 
 - Hozzak egy fájdalomcsillapítót? 
 - Igen, az jó lenne. 
 - Addig menj, zuhanyozz le. A fürdőben találsz tiszta törülközőt. 
 - Oké - csókoltam meg, majd előkerestem a táskámból a tisztálkodószereimet, és elindultam zuhanyozni. Amikor végeztem, megmostam a fogam, megfésültem a hajam, majd visszamentem Rob szobájába. Az ablak előtt állt és nézett ki a sötétbe. 
 - Mit nézel annyira? 
 - Csak elgondolkodtam. Hogy van a fejed? - jött közelebb. 
 - Egy kicsit talán már jobban. 
 - Tessék - adott a kezembe egy kis tablettát. - Vedd be a gyógyszert, és feküdj le. Próbálj meg aludni, nemsokára jövök én is. 
 - Rendben. 
Befeküdtem a puha és meleg takaró alá, becsuktam a szemeimet, azonban mégse birtam elaludni. Egy idő után feladtam, és felültem. Vártam, hogy mikor is jelenik meg Rob. Pár perccel később halkan nyitódott az ajtó, és megláttam Robert arcát, ahogy kukucskál befelé. Amikor meglátott, elmosolyodott. 
 - Azt hittem, már alszol. - zárta be maga mögött az ajtót. 
 - Nem tudtam. 
 - A fejed miatt?
 - Nem, egyszerűen csak nem tudtam. - odajött mellém, és ő is befeküdt az ágyba. 
 - Jó oldalon fekszem? - kérdeztem hirtelen. Értetlenül nézett rám. - Mármint te melyik oldalon szoktál aludni?
 - Pont a jó oldalon fekszel - nevetett fel. Én voltam a CD-k felé. 
 - Szóval te inkább a könyveid mellett szeretsz aludni. - felnevetett. 
 - Mondhatjuk így is. 
 - Rob... - mondtam, miközben lenéztem a takaróra. Egymással szemben feküdtünk, az egyik könyökünkön támaszkodva, így jól láthatta, hogy óvatos lettem. 
 - Mondd. 
 - A konyhában...anyukád mesélt valamit. 
 - Mit? - kérdezte még mit sem sejtve. 
 - De kérlek, ne hibáztasd, én húztam ki belőle. 
 - Ever, ne csináld. Mondd el, biztosan nem lehet olyan szörnyű. 
 - Szóval anyukád elmondta, hogy három éve rehabilitáción voltál. 
A keze hirtelen megrándult és az előbbi mosoly szinte azonnal lehervadt az arcáról. Pillanatok alatt kelt ki az ágyból és rángatott magára egy pólót és egy nadrágot. 
 - Rob, kérlek ne haragudj rá. És rám se. - álltam fel én is. 
 - Ki kell szellőztetnem a fejem. - mondta rám se nézve, miközben a táskájában kutakodott. Előhalászta a cigisdobozát és a gyújtóját, majd az ajtóhoz ment. 
 - Majd valamikor jövök. 
 - Rob, kérlek, ne... - de már nem tudtam befejezni, mert rámcsapta az ajtót. Szinte azonnal utána szaladtam. Megpróbáltam megállítani. 
 - Mégis hová akarsz menni ilyenkor?
 - Nem tudom. - vette fel a kabátját. Már az ajtóban álltunk - Sétálok egyet, vagy mit tudom én. 
 - Én annyira sajnálom. 
 - Majd jövök - mondta megint, majd kiment. 
Én meg csak álltam ott, mint valami hülye. El sem hiszem, hogy ilyenkor kiment. Visszatrappoltam a szobájába, majd becsuktam magam után az ajtót, és leültem az ágyra. Pár perccel később halk kopogtatást hallottam. 
 - Igen? - az ajtón Victoria dugta be a fejét. 
 - Nem zavarok? - kérdezte. - Csak hangokat hallotam.
 - Nem, gyere nyugodtan. - mondtam, miközben a szemem törölgettem. 
 - Mit csinált már megint az a fafejű öcsém? - kérdezte, miközben leült mellém. 
 - Igazából nem ő csinálta, hanem én. 
 - Mi történt? 
 - Clare délután elmondta, hogy Robert három éve rehabilitáción volt...
 - Á, értem. Te meg elmondtad neki, ő pedig kiborult és elment. 
 - Igen...de honnan...
 - Hogy honnan tudom? Nem azért tudom, mert hallottam. Hanem mert már öt éves kora óta ezt csinálja. Amikor felhúzta magát valamin, mindig ment és tett egy-két kört. Ne izgulj, nemsokára visszajön. Na gyere - állt fel és nyújtotta a kezét. 
 - Hova? - néztem fel rá. 
 - Átjössz hozzám. Beszélgetünk egy kicsit. 
Végigmentünk a folyosón, miközben Victoria bekopogott egy ajtón, de már ment is tovább, egyenesen a szobájába. Az övé nagyon lányos volt. Rózsaszín falak, nagy, fehér ágy, felette egy szép fehér függönnyel. 
 - Ülj le - mondta, miután becsukta az ajtót. Leültem, majd ő is csatlakozott hozzám. Kicsivel később kopogtak az ajtón, és Lizzy jelent meg. Szóval Victoria neki kopogott. 
 - Na mi van? - kérdezte, miután levetette magát mellénk. - Hol van Robci? 
 - Megint felhúzta magát. 
 - Ja, és most kint bóklászik valahol, mi?
 - Látod, én mondtam - nézett rám Victoria. 
 - Néha elég lehetetlen az öcskös - piszkálgatta Lizzy a körmét. 
 - Nem, nem az...Csak nem tudja másként kezelni a feszültséget. - keltem a védelmére. 
 - Így is mondhatjuk. 
 - Victoria? - fordultam felé. - Lehet egy kérdésem?
 - Vic, kérlek, csak Vic. 
 - Oké. Szóval...Rob mindig ilyen volt? Mindig mindenért magát okolta?
 - Igen, azt hiszem. Mindig is magának való volt, szeretett egyedül lenni. Mindig maga oldotta meg a problémáit, de nagyon sok dolgot magában tartott. Nagyon hamar felnőtt. Igazi érzékeny lélek.
 - Igen - mosolyogtam. - Azt tudom. 
 - De amióta veled van, teljesen megváltozott. - szólalt meg Lizzy. - Sokkal többet mondd el magáról, mint eddig bármikor, és mindig csak mosolyog. Na de amikor meg összevesztek, tiszta bolond lesz. Megint nem beszél senkivel és olyan, mint egy élőhalott. 
 - Köszönjük Lizzy - nézett rá csúnyán Vic. 
 - Miért de most nem? 
 - Tudom, hogy nem könnyű vele - mosolygott rám Vic. - De te teljesen megváltoztattad. Nagyon hálásak vagyunk érte. 
 - Ő is megváltoztatott engem. 
 - Tényleg, el is felejtettem. - csapott a homlokára Lizzy. - Gratulálok a vizsgádhoz.
 - Köszönöm. 
 - Hogyan akarsz majd elkezdeni dolgozni?
 - Hát...csak januárban akartam elkezdeni munkát keresni, de még fogalmam sincs, hogy mi lesz. 
 - Én segíthetek, ha gondolod. - mondta Victoria. - Tudod én egy reklámcégnél dolgozom. 
 - Igen, Rob említette. 
 - Ha akarod, segíthetek bejutni oda. Ahogy elnéztem, elég szerencsétlenek a reklám rendezőink, semmi kreativitásuk nincs. Már nem tudnak semmi újat kitalálni. 
 - Komolyan megtennéd?
 - Jajj, hát persze. Amint vége van az ünnepeknek, azonnal elkezdek dolgozni az ügyön. 
 - Nagyon köszönöm - mosolyogtam rá. 
Ekkor halk kopogás hallatszott az ajtón, majd lassan ki is nyílt. 
 - Nem zavarok? - Rob dugta be a fejét, az arca ki volt pirosodva a kinti hidegtől. 
 - Sikerült kidühöngnöd magad, hülyegyerek? - kérdezte nevetve Lizzy. 
 - Menny és húzd le magad, jó? - nyújtotta rá ki a nyelvét. Rámnézett és óvatosan rámmosolygott. 
 - Beszélhetnénk? - kérdezte halkan. 
 - Ha nem vetted volna észre, megzavartál egy csajos beszélgetést. - nézett rá durcásan Victoria. 
 - Majd holnap folytatjuk. - mosolyogtam rájuk. - Köszönök mindent. 
 - Nincs mit - mosolyogtak mindketten. 
Odasétáltam Robhoz, majd megálltam előtte. Lassan a kezem után nyúlt és megpuszilta. 
 - Hajlandó vagy még ezek után velem aludni? 
 - Ha nem fogsz megint itthagyni, akkor igen. 
Visszaballagtunk a szobájába és lefeküdtünk. Egy ideig csak nézett rám, majd kisvártatva megszólalt. 
 - Mennyire vagy mérges?
 - Az attól függ...
 - Mitől? 
 - Hogy az elkövetkező pár percben mit fogsz mondani. 
 - Szerintem anya már mindent elmondott neked. 
 - Lehet, de nem is arra vagyok kíváncsi, hogy mi történt akkor. 
 - De akkor mégis mire?
 - Arra, hogy miért nem mondtad el. 
 - Szerintem pontosan tudod, hogy miért... - dőlt hanyatt. 
 - Nem, nem tudom. 
 - Akkor elmondom. Azért, mert féltem, hogy valami agresszív idegbetegnak fogsz gondolni, félni kezdessz tőlem, majd elhagysz. 
 - Te hülye vagy - jelentettem ki. 
 - Köszönöm - húzta el a száját. 
 - Hogy godolhattad, hogy idegbetegnek foglak nézni? Néha kicsit jobban felidegesíted magad a kelleténél, de aztán mindig lenyugszol, és visszatérsz régi önmagadhoz. Egyébként meg mérgesen is cuki vagy - bújtam hozzá. Átölelt és megpuszilta a hajam. 
 - Köszönöm. - hallottam a hangján, hogy mosolyog. - Mit szólnál, ha felavatnánk ezt az ágyamat is? 
 - Hidd el, semmire nem vágyok jobban, de a fejem még mindig nagyon fáj. 
 - Akkor alvás! 
 - Igenis - motyogtam ásítva, majd becsuktam a szemem, percekkel később pedig már aludtam is. 




Reggel tányércsörgésre ébredtem, és arra, hogy hányingerem van. Tudtam, hogy tegnap nem kellett volna annyit ennem. De a fejfájásom legalább elmúlt. Rob még aludt mellettem, így gondoltam amíg alszik lezuhanyozom. Halkan kimásztam mellőle, felkaptam a fürdőszobás táskámat és elindultam a fürdő felé. Útközben találkoztam Lizzyvel, aki kómás fejjel, köntösben ment a konyha felé. 
 - Látom neked sincs jó reggeled - nézett végig rajtam, miközben ásított egy hatalmasat. 
 - Hát nincs. Éppen zuhanyozni indultam. 
 - Majd megyek utánad - ásított megint, majd elindult lefelé a lépcsőn. 
Magamra zártam a fürdőajtót, majd elindultam, hogy megcsináljam a reggeli teendőimet. 
Lezuhanyoztam, fogat mostam, megfésülködtem. Amikor raktam volna vissz a fogkefémet, láttam, hogy leszakadt az egyik körmöm. Remek. Olló után kezdtem kutatni, de sehol nem találtam. Helyette viszont megtaláltam a tamponos dobozt, és a kezem hirtelen megállt a kutatásban. Számolni kezdtem magamban, és hirtelen elfogott a félelem. Már egy hete meg kellett volna jönnie, de semmi. Pedig mindig pontosan szokott jönni. A műtétem miatt nem késhet, hiszen azóta már számtalanszol megesett. Akkor nem értem...mi a probléma? Három hete késik...Mi volt három hete?
Ahogy gondolkoztam, egyszer csak eszembe jutott a válasz, és le kellett ülnöm, mert úgy éreztem, forognak velem a falak. A hátamat a kádnak támasztottam, miközben újra számoltam még egyszer. De minden stimmelt. Három hete jöttem össze Roberttel, és három hete annak, hogy ő és én megint...
De az nem lehet. Kizárt dolog. Én nem lehetek terhes. A vizsgálatok is kimutatták. De akkor meg miért késik? Na meg ez a rosszullét meg a fejfájás...
Ahogy ott ültem a fürdőszoba hideg kövén, és próbáltam magyarázatot keresni a történtekre, bevallom, egy halvány kis reménycsóva ott lebegett bennem. Hogy lehetséges. Hogy a vizsgálatok tévedtek. Kopogtak.
 - Ever, kicsim, bent vagy? - hallottam meg Rob hangját. 
 - Igen. Mindjárt megyek. 
Eldöntöttem. Muszáj bemennem a városba, hogy vegyek egy tesztet. De hogy fogom megmagyarázni Robnak, hogy miért megyek el karácsony napján a városba? Valakit meg kell kérnem, hogy segítsen. Összeszedtem magam, megmostam az arcom vízzel, hogy kicsit magamhoz térjek, majd elindultam Robhoz. 
 - Jó reggelt - köszönt mosolyogva, amikor meglátott, majd magához ölelt és megcsókolt. - Jó illatod van, zuhanyoztál? 
 - Igen. 
 - Na de nélkülem? - kérdezte, miközben végigsimított a derekamon. 
 - Ne haragudj, csak nem akartalak felébreszteni. De menj el te is, zuhanyozz le. Aztán le kell mennünk segíteni. Én a konyhában leszek, segítek anyukádnak, te meg biztosan apukáddal állíttjátok majd be a fát, és fel is kell még díszítenetek, szóval igyekezz! - lökdöstem az ajtó felé. 
 - Oké, megyek már - nevetett. 
Mikor becsukódott az ajtó, szinte rohantam a telefonomért, hogy felhívjak valakit. Lemy jutott eszembe, de ő ma fog hazaérni az ő szüleitől, nem rángathatom rögtön ide. 
Andy biztosan nagyon elfoglalt, mert múltkor emlegetett valami interjús izét, meg hogy fotózása lesz, így őt is kilőttem. 
Egy harmadik személy maradt, akiben szintén nagyon bíztam. 
 - Ki az? - szólt bele durván egy álmos hang. 
 - Szia Kris, Ever vagyok. Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni. 
 - Ev. Jajj, ne haragudj. Mi a helyzet?
 - Bajban vagyok. Segítened kell, kérlek. Én..
 - Hé, lassabban. Alig értek valamit. 
 - Szóval - sóhajtottam nagyot. - Szívességet szeretnék tőled kérni. Nem tudtam mást hívni, és te vagy az egyetlen olyan ember, aki segíthet. 
 - Miről van szó? 
 - Be kell mennem a városba és nem akarom, hogy Rob velem jöjjön. Azt kéne neki mondanod, hogy veled megyek, és ide kéne jönnöd értem. 
 - És pontosan minek is akarsz te Londonba menni? 
 - Majd elmondom, csak...Meg tudod ezt tenni értem?
 - Persze, mikorra menjek? 
 - Körülbelül egy óra múlva? 
 - Oké. És mit mondjak Robnak? 
 - Hát.
 - Oké, értem. Elvégre én vagyok a színész, majd kitalálok valamit. 
 - Köszönöm, Kris, életmentő vagy. 
 - Nincs mit. Akkor egy óra múlva. Szia. 
 - Szia. 
Még annyi időm volt, hogy gyorsan bedobjam a táskámba a telefonom, ugyanis Rob éppen  akkor lépett be. 
 - Még fel sem öltöztél? - kérdezte meglepetten. 
 - Gondoltam gyorsan kiválasztom, hogy mit veszek fel este. Csak utána akartam felöltözni.
 - Értem - mosolygott Rob, majd meg akart csókolni, de a telefonja rezegni kezdett. 
 - Remek - sóhajtott fel. - Ki a fene az karácsonykor? 
 - Szia Kristen - szólt bele meglepetten. - Igen, miért? Nem, már nem. Várj, megkérdezem. - Felém fordult. - Kristen azt kéri, hogy menny be vele Londonba, mert elfelejtett ajándékot venni valakinek. 
 - Bemegyek vele. 
 - Benne van. Oké, megmondom. Egyébként te is jó vagy, hogy karácsony napján jut eszedbe ajándékot venni. Oké, befogtam. Akkor kb. egy óra múlva. Rendben, szia. 
 - Ez a csaj kicsit hebrencs. 
 - Bárkivel előfordulhat az ilyen - védtem Kristent, nehogy már őt nézze hülyének miattam. 
Gyorsan felöltöztünk, majd lementünk, hogy segítsünk. Már mindenki sürgött forgott az alsó szinten, a konyhából pedig csodálatos illatok szálltak mindenfelé, csak az volt a kár, hogy nekem felfordult tőlük a gyomrom. Clare mosolyogva köszöntött minket. Megkérdezte, hogy elmúlt-e a tegnapi fejfájásom, ugyanis ő adta a gyógyszert Robnak, mivel szerinte ő sose találta volna meg. Mondtam, hogy igen, már jól vagyok, de még be se fejezhettem a mondatom, már a lányok elrángattak a garázsba, hogy megkeressük a díszeket. Hosszas keresgélés után meglettek, bár nem volt könnyű annyi dobozt kinyitni, hogy vajon melyikben bújkálhatnak. Felvittük őket a nappaliba, hogy elkezdjük feldíszíteni a lakást. Épp hogy csak felraktam az első díszt, csengettek. 
Az előszobába mentem, hogy felvegyem a kabátom. Közben Clare kinyitotta az ajtót, és megszorongatta Kristent, aki bár összenyomódva, de intett nekem. Miután kiszabadult Clare karjai közül, elköszöntem Robtól, majd beszálltunk a kocsiba. 
 - Nagyon köszönöm, hogy eljöttél - sóhajtottam fel, amikor elindultunk. 
 - Szívesen. De mostmár azt is szeretném tudni, hogy hova megyünk pontosan, és miért kellett hazudnom Robnak. 
 - Ne haragudj, nem akartalak ilyen helyzetbe hozni. - Nagyot sóhajtottam, majd beavattam a dolgokba. - Tegnap egész nap fájt a fejem, és szédültem, ma pedig hányingerrel ébredtem. Elmentem zuhanyozni, de a fürdőben megláttam a tamponos dobozkámat, és rájöttem, hogy már három hete meg kellett volna, hogy jöjjön. Nagyon megilyedtem, és gondolkoztam, hogy mi lehet az oka. 
 - Szóval...akkor most mire jutottál? 
 - Tudom, hogy lehetetlen, és őrültség, de lehet, hogy...szóval lehet, hogy terhes vagyok. 
 - De hát ez nagyszerű - mondta Kris mosolyogva.
 - De még semmi nem biztos. Azért hívtalak fel, mert valakivel be kellett jönnöm a városba, hogy...tudod...
 - Hogy megbizonyosodj róla, értem. Akkor a legközelebbi gyógyszertárba? 
 - Igen, aztán... 
 - Aztán pedig hozzám. 
 - Igen, köszönöm. 
 - Őszintén remélem, hogy igazad lesz. - mosolygott rám. 
 - Én is. De nem akarom elbízni magam - mondtam, majd kinéztem az ablakon. 
Körülbelül öt perc után megálltunk egy gyógyszertár előtt, én pedig kiugrottam az autóból. Bementem, majd kértem két terhességi tesztet az eladótól, aztán visszamentem a kocsihoz. Kristen elvitt a lakására, hogy ott csináljam meg a teszteket. 
 - Akkor...ott találod a mosdót. 
 -Köszönöm - mosolyogtam rá halványan. 
 - Na, azért össze ne ess itt nekem, olyan fehér vagy, mint a fal. 
 - Próbálkozom - mondtam, majd bezártam az ajtót. Leültem a kád szélére, mert tényleg úgy éreztem, össze fogok esni. Remegő kezekkel bontottam ki a dobozokat, majd próbáltam elolvasni a hozzá tartozó utasítást. Csak a lényeget fogtam fel belőle, pont annyit, amennyire szükségem volt. A papírok azt írták, hogy akkor vagyok terhes, ha két piros csík jelentkezik majd a teszteken, és hogy az eredményre 10 percet kell várnom. Remek. Az pont elég idő, hogy egyenként tépkedjem ki a hajszálaimat. 
Elmondhatatlanul ideges voltam, amikor megcsináltam a "vizsgálatot",és meg idegesebb lettem, amikor egymás mellé leraktam őket a mosdó szélére. Visszaültem a kádra, és onnan néztem a két fehér tárgyat, bár nem láttam rajtuk az eredményt. Életem leghosszabb tíz percét töltöttem Kris fürdőszobájában. Borzalmas volt ott ülni, és várni. Féltem attól, hogy a teszteken nem lesz majd semmi. Féltem az újabb csalódástól, féltem attól, hogy újra össze fogok omlani. Arra pedig nem is mertem gondolni, ha esetleg...talán pozitív lenne az eredmény. Elvégre ez nem lehetséges. Ha így is lenne, lehet, hogy a teszt rossz...
Amikor letelt a tíz perc, még mindig ott ültem, és bámultam magam elé. Nagy erőfeszítésembe került, hogy odamenjek a mosdóhoz, és megnézzem az eredményeket. De nagy levegőt vettem, és úgy döntöttem, most, vagy soha. Lenéztem. 








2012. július 3., kedd

A legédesebb dallam - 30. fejezet


Téli kiruccanás






Felültem az ágyban, hogy megkeressem a zaj forrását, aki jelen esetben Rob volt. Épp a földről állt fel. 
 - Mi történt? - meglepetten fordult hátra. 
 - Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni. 
 - Hány óra van?
 - Fél három. Nyugodtan aludj csak tovább. 
 - Hová akartál menni?
 - Csak ki akartam menni a konyhába egy pohár vízért, de felbuktam a saját táskámban. Érted? A saját táskámban... - nevetnem kellett, ahogy elmutogatta az egész történetet. 
 - Ne haragudj - mosolyogtam még mindig. 
 - Örülök, hogy nevetsz - mosolygott ő is. 
 - Várj meg, megyek veled! - pattantam fel az ágyból. - Egyáltalán hogy gondoltad, hogy nélkülem mész? - fogtam meg a kezét. 
 - De csak a konyhába akartam menni. 
 - És tudod, hogy az milyen messze van? - felnevetett. 
 - Jajj te - ölelt magához. Együtt mentünk ki a konyhába, és ha én nem is ittam, néztem, ahogy ő iszik. Néztem, ahogy elmossa a poharat és hogy visszarakja a szekrénybe.
 - Megkérhetnélek, hogy ne bámulj? - kérdezte nekem háttal, miközben a kezét törölte meg a konyharuhában. 
 - Miért, nem szabad? 
 - Neked szabad, de akkor sem szeretem, ha néznek...
 - Akkor meg mégis miért lettél színész, édesem? - vágtam vissza. Felém fordult és elvigyorodott. 
 - Jogos - a pultnak támaszkodott. 
 - Te álmos vagy? 
 - Nem, te? 
 - Én sem. 
 - Pedig most ha nem alszunk, reggel nem birunk majd felkelni...
 - Nem érdekel... Holnap úgy sem kell mennem sehova. És neked?
 - Nem, nekem sem. Legalább együtt lehetünk egész nap. - odajött hozzám és felhúzott a székből. Szorosan megölelt. 
 - Kérdezhetek valamit? - mondta halkan. 
 - Persze. 
 - De ha nem akarsz, nem kell válaszolnod. 
 - Megilyesztessz...
 - Szóval... Tudsz már valami olyat a műtét óta, amit én nem?
 - Nem - felsóhajtottam. - Semmit. 
 - Annyira aggódtam érted, amikor hazamentem. El sem tudom mondani. 
 - De mostmár vége van. 
 - És hogy dolgoztad fel utána?
 - Nehezen - vágtam rá a kelleténél keményebben. 
 - Ne haragudj, nem akartam...
 - Te ne haragudj - bújtam hozzá. - Csak nem szeretek erről beszélni.
 - Megértem. Többet nem is kell, ha nem akarsz...
 - Köszönöm. 
 - Na, akkor mi lesz? Visszamegyünk, vagy maradunk itt? 
 - Nekem kicsit fázik a lábam, úgyhogy... - be sem tudtam fejezni a mondatot, már felkapott és vitt a szobám felé. 
 - Te hülye, tegyél már le! Nekem is van lábam - kapálóztam. 
 - Tudom, de szeretnék mindig a közeledben lenni...Minden értelemben.
 - Aha - ennyi volt az értelmes válaszom. 
 - Mit csináljunk holnap? Vagyis ma? 
 - Hát...délnél hamarabb nem fogunk kikelni az ágyból, úgyhogy szerintem ha felkeltünk ebédeljünk meg, aztán átmehetnénk hozzád, hogy kettesben lehessünk, aztán ott aludnék nálad... - gyorsan észbekaptam. - Persze, csak ha nem gond. - Felnevetett.
 - Ne beszélj butaságokat, persze, hogy nem gond. Sőt, nagyon örülök neki. - megpuszilt. 
 - Mit szólnál, ha elutaznánk a hétvégére? Csak te és én. 
 - Ez most komoly? - csillant fel a szemem. 
 - Persze. 
 - De hova?
 - Van innen nem messze az egyik barátomnak egy háza. Erdő, csend, nyugalom. Szerintem most mindkettőnknek szüksége lenne rá. 
 - Igen, lehet. 
 - Akkor? Mit szólsz?
 - Menjünk. - csókoltam meg. 
 - Hmm...Kérek még.
 - Na, ne legyél mohó - szidtam meg, de aztán csak eleget tettem a kérésének. 
 - Mikor indulunk?
 - Péntek reggel? 
 - Az jó. Addig legalább nyugodtan el tudjuk rendezni a dolgokat. 
Pár percig csendben feküdtünk. Én néztem a plafont, de egy idő után ár kezdett unalmas lenni. 
 - Kié is a ház pontosan? - néztem fel rá, de a szeme csukva volt és szuszogott. Óvatosan visszatettem a fejem a mellkasára, majd behunytam én is a szemem, és próbáltam elaludni. 


******



 - Ever, beraktad a hajszárítód? - kiabált Kellan. Kellan? Jézusom...
 - Kel, kérlek, már vagyok olyan nagy kislány, hogy egyedül is be birjak pakolni. Egyébként meg mit csinálsz te itt? 
 - Csak jöttelek ellenőrizni. Robbie fiú már nagyon készül. 
 - Még fel kell hívnom, hogy mindent berakott-e. 
 - Nem kell. Tőle jövök. Ashley ott volt nála, és mivel látta, hogy mennyit szerencsétlenkedik az a hülyegyerek, bepakolt helyette.
 - Kellan ne szidd Robertet! - vágta tarkón Andy. 
 - Remek. Van még itt valaki? - kiabáltam el magam. 
 - Nem, csak ők. - jött be a szobámba Lemy. - De mindjárt jön Rob is, úgyhogy szedd össze magad.
 - Úristen, tényleg hány óra van? - gyorsan behúztam a bőröndömön a cipzárt, és vittem volna ki az ajtóhoz, ha Kellan nem kapja ki a kezemből. 
 - Nézz oda, ha már Robról van szó, rögtön összekapja magát...
 - Kapd be, Kellan! - szóltam vissza neki az ajtóból. Még el akartam menni a fürdőbe, hogy megnézzem, minden megvan-e. Andy hangosan nevetni kezdett, Kellan pedig morgott valamit az orra alatt. 
 - Nem kérek kommentárt! - kiabáltam. Andy megint csak  nevetett. Ezek ketten folyamatosan kiröhögik meg szivatják a másikat...
 - Azt hiszem minden kész - sóhajtottam nagyot a folyosón állva. - Egyébként mennyire van hideg kint?
 - Nem vészes, de azért vigyél egy sálat is - mondta Andy. 
 - Lemy! - ordítottam. 
 - Jézusom, nyugodj már meg! - szólalt meg mögülem. 
 - Bocsi - vigyorogtam. - Nem tudod, hol a fehér sálam?
 - Melyik? A kötött vagy a vékonyabb virágos?
 - A kötött. 
 - Mindjárt hozom. Egyébként a szekrényedben van a legfelső polc alatt. 
 - Ezek a nők... - rázta a fejét Kellan. 
 - Neked nincs semmi dolgod? - kérdezte tőle Andy. - Mindig piszkálnod kell valakit?
 - Na de hugi, tőled tanultam...Büszke lehetnél rám...
 - Bunkó... - fordult el tőle. 
Csengettek. 
 - Majd én kinyitom - ment az ajtóhoz Andy. Az ajtóban csodák csodájára Rob állt. 
 - Jujj, szia - szaladtam oda hozzá és vetettem magam a nyakába. 
 - Helló - ölelt vissza. A lábam fél méterre a levegőben lógott, de különösebben nem érdekelt. 
 - Indulhatunk? - kérdezte izgatottan. Láttam rajta, hogy nagyon várja már, hogy ott legyünk. Akárcsak én. 
 - Persze. 
 - Itt a sálad. - adta oda Lemy a keresett ruhadarabot. 
 - Köszönöm - öleltem meg, majd odamentem Kellanhoz és Andyhez is. 
 - Jó utat, sárcok vigyázzatok magatokra! És csak ésszel! - viyorgott Kellan. 
 - Gyökér - bökte oldalba Andy. 
Rob kivitte a táskámat az autóhoz és be is rakta a csomagtartóba. Együtt szálltunk be, és néztük, ahogy Kellan és Andy vitatkozik valamin, Lemy pedig integet. Rob beindította az autót és lassan elindultunk a számomra még rejtélyes hely felé. 




 - Mielőtt még felébresztenél az éjszaka közepén, közlöm, hogy igen, hoztam fürdőruhát. - hangosan felnevetett.
 - Örülök. 
 - És remélem már előre eltávolítottad a házból az összes üvegből készült tárgyat...
 - Igen, képzeld, még az ablakokat is kiszedettem...
 - Nagyon vicces - nyújtottam rá a nyelvem. 
 - Nyugi, nem lesz semmi gond. - megfogta a kezem és adott rá egy puszit. 
 - Remélem is, mert nem akarok még egy éjszakát a kórházban tölteni. Nem akarom a sok sóvárgó nővér fejét lesni...
 - Én meg a sóvárgó orvosokét nem akarom.
 - Tessék? - néztem rá meglepetten.
 - A doki, aki aznap éjszaka kezelt, egyfolytában bámult téged. Már azt hittem, hogy szükség szerű lesz leütnöm. 
 - Én észre se vettem...
 - Én meg a nővérkéket nem.
 - Na persze. Még a vak is látta, mennyire szerettek volna téged hazavinni...
 - De én nem mentem volna velük sehova, akármit is tettek volna. 
 - Ez a te szerencséd. 
Már vagy két órája autókáztunk a semmi közepén, amikor Rob végre elárulta, hogy már nem vagyunk olyan messze. Szó szerint nem volt körülöttünk semmi. Csak a fehér tájat láttam, fa egyáltalán nem volt sehol. Egy kis út kanyarodott felfelé a hegyekbe, és csodák csodájára arrafelé vettük az irányt. Kicsit ilyesztő volt azután a nagy fehérség után az erdőben levő fák magassága. Úgy éreztem magam, mintha egy alagútban lennék. A növényzet egyre csak sűrűsödött, már azt hittem, hogy sohasem fogunk kiérni onnan, amikor egyszer csak kezdett ritkulni a fasor, és egy nagyobb bal kanyar után megláttam a házat. Igazság szerint nem ház volt, hanem egy kisebb villa. Grimaszolva néztem Robra, aki csak vigyorogva hajtott fel a ház előtt levő placcra. 
 - Mire számítottál, egy fakunyhóra? - kérdezte. 
 - Hát ha arra nem, de erre sem, az is biztos. Muszáj neked mindig ilyen helyekre hoznod? 
 - Ne haragudj, legközelebb elviszlek valami fűtetlen motelba, ahol még melegvíz sincs, és ahol a lámpa is csak egy drótból meg egy villanykörtéből áll.
 - Ne gúnyolódj velem - néztem rá komolyan. - Én csak nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen helyekre jutok el...Ne érts félre, nagyon tetszik, ez az egész hely gyönyörű. De azt értsd meg, hogy nekem bármilyen hely megfelel, csak ott legyél velem. 
 - Nekem is. Én csak próbálok minnél jobb körülményeket teremteni hozzá. 
 - Javíthatatlan vagy - szálltam ki az autóból. 
 Megvártam, amíg kivette a cuccokat, majd együtt mentünk be a házba. Mit ne mondjak, ha eddig nem voltam ideges, most az lettem. A ház fantasztikusan nézett ki belülről, elmondhatatlanul szép volt. Az alsó szinten volt a konyha, a nappali és egy fürdőszoba. A nappaliban volt egy gyönyörű fekete zongora is, ami azonnal megfogott. Az emeleten volt két hálószoba és egy fürdő. Rob mondta, hogy válasszam ki, melyik szobában aludjunk. Én mondtam, hogy azt szeretném, amiben most vagyunk, az övé lehet a másik. Erre meglepődve rámnézett, én meg jól kinevettem. 
 - Mit szeretnél csinálni? kérdezte. A nappaliban ültünk és néztük a...hát... igen nagy tévét. 
 - Nem tudom, neked mihez lenne kedved? 
 - Emlegettél valami fürdőruhát az autóban...
 - De hát még korán van a fürdéshez, nem?
 - Én úszni akarok, nem fürödni. 
 - És mégis miben akarsz úszni? A fürdőkádban? 
 - Nem, a medencében.
 - De hát itt nincs is medence...
 - De van. - suttogott a fülembe. - Éppen azon ülsz. 
Mint kiderült, a medence a nappali alatt volt. Viccből megkérdeztem Robot, hogy hol találom a szaunát, mire közölte, hogy a medence mellett levő másik teremben van... 
Mindketten elmentünk és felvettük a fürdőruhánkat, majd együtt mentünk le az úgynevezett wellness részlegbe. Mit ne mondjak eddig halvány lila gőzöm nem volt arról, hogy ilyen hely egyáltalán létezik...Ráadásul a föld alatt. Komolyan, mintha belecsöppentem volna egy fantasztikus álomba. 
 - Rob, ez valami gyönyörűséges. 
 - Én is ezt gondoltam, amikor először voltam itt. 
 - De kié is ez a ház?
 - Az egyik barátomé, Marcusé. Neki akartalak bemutatni, amikor...szóval tudod mikor.
 - És csak úgy ideadta nekünk?
 - Persze. Miután megtudta, hogy újra együtt vagyunk, azonnal igent mondott. Csak egy kikötése volt. Az, hogy lehetőleg ne törjek össze és ne rontsak el semmit...
 - Rendes volt tőle. - még mindig nem tértem magamhoz a látványtól. 
 - Ev, édesem, azért már ideje lenne becsuknod a szád.
 - Jól van na...Elvégre nem minden nap van ilyen helyen az ember. 
 - Örülök hogy tetszik. - mosolygott. 
Bementünk a medencébe, hogy lubickoljunk egy keveset, és miután megvertem Robot mellúszásban, leültünk a medence szélén levő padkára. Kint már esteledett, a fények pedig csak még varázslatosabbá tették a termet. 
 - Boldog vagy? - kérdezte Rob, miközben átkarolta a derekam és az ölébe húzott. 
 - Persze, milyen kérdés ez? 
 - Csak eszembe jutott és meg kellett kérdeznem. 
 - És te boldog vagy?
 - Most, hogy visszakaptalak, teljes mértékben. Elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy újra mellettem vagy. 
 - Nekem is nagyon nehéz volt nélküled...Azt hittem, már sosem foglak újra látni. 
 - De nem így lett.
 - Igen, hál istennek. 
 - Nem vagy éhes? - kérdezte hirtelen. 
 - De - mosolyogtam. 
 - Akkor gyere, főzzünk valamit. 
Felmentünk a...maradjunk annyiban, hogy szép konyhába, hogy együnk valamit. Útközben Rob előkerített valahonnan két törülközőt. Az egyiket rám csavarta, a másikat pedig a dereka köré. 
 - Ömm...van itt egy csomó minden - áltt a hűtő előtt. - Mit szeretnél vacsorára?
 - Mik a lehetőségek? - öleltem meg hátulról. 
 - Hát...van tojás, meg zöldség. És egy kis sonka. 
 - Mhhhm - dünnyögtem miközben a hasát simogattam. Éreztem, ahogy megremeg az érintésem alatt, de nem szólt semmit. 
 - Akkor? Mi legyen? - kérdezte rekedtes hangon. 
 - Legyen tojásrántotta zöldséggel és sonkával. 
Együtt megcsináltuk a kajánkat, majd leültünk és megettük. Én nagyon sokat ettem, és azzal indokoltam, hogy víz után mindig éhesebb vagyok. Együtt elmosogattunk, majd felmentünk az emeletre. Rob ment el hamarabb zuhanyozni, mert mondtam neki hogy nekem még elő kell keresenem a dolgaimat, ami nem kis idő. 
Tizenöt perc után ki is jött a fürdőből. Csak egy alsónadrág volt rajta, a haja pedig enyhén vizes volt. 
 - El akarsz csábítani, mi? - mentem oda hozzá.
 - Ki, én? Eszemben sincs - mosolygott, majd megcsókolt. 
 - Mindjárt jövök én is. 
 - Oké. 
Átmentem a szintén szépséges fürdőszobába, majd beálltam a zuhany alá. Megmostam a hajam is, mivel Rob nem egyszer a víz alá nyomott. Zuhanyzás után megszárítottam a hajam, majd felvettem a magammal hozott fehérneműt, majd rá a hálóingemet. 
Visszamentem a szobába, ahol Rob épen olvasott. A többi pasi már rég bealudt volna, vagy nézne valami idétlenséget a tévében. De ő olvas. Egyem meg. 
Odamentem hozzá, majd leültem az ágy szélére. 
 - Tudod nagyon szexi vagy, amikor olvasol. 
 - Tessék? - nézett rám értetlenül. 
 - Olyankor kicsit összehúzod a szemöldököd és mindig keresztbe van a lábad. 
 - Jó megfigyelő vagy - mosolygott, majd becsukta a könyvet és az éjjeli szekrényre rakta. 
 - És ha tudnád, hogy mi mindenben vagyok még jó - sejtelmesen mosolyogtam, majd megcsókoltam. Rob viszonozta, miközben lassan simogatta a hátam. Kicsivel később nem bírtam magammal és rámásztam. Ráültem a csípőjére és úgy csókoltam tovább. Az egyik kezem a feje mellett volt, a másik pedig a mellkasát simogatta, de lassan egyre lentebb vándorolt. Amikor elértem volna a célom, Rob ujjai a csuklóm köré fonódtak. Kinyitottam a szemem, hogy ránézzek. 
 - Ev, mit csinálsz? - szólalt meg lihegve. 
 - Mit gondolsz? - mosolyogtam rá, miközben kicsavartam a kezem az övéből, és végre elértem a végcélom. Rob belemarkolt a lepedőbe és nagyot nyögött. A szemét hol szorosan  becsukta, hol pedig tágra nyitotta, miközben kényeztettem. Egyszer csak megfogta a kezem, majd kihúzta a nadrágjából és egy hirtelen mozdulattal lekapta rólam a hálóinget, majd maga alá fordított. Végig csókolta az egész testemet, a fejem tetejétől a talpamig. Amikor a hasamnál járt betelt a pohár, és egy határozott mozdulattal magamra rántottam. 
Egész éjszaka szeretkeztünk, csak akkor aludtunk el, amikor a nap már kezdett előbújni a hegy mögül. 


Nem tudom, hány óra lehetett, amikor felébredtem, de Rob nem volt mellettem. Felvettem a hálóingemet, amit múlt éjjel Rob leszedett rólam, majd elindultam az eltűnt személy keresésére.
A nappaliban üldögélt a zongoránál, és egy nagyon szép számot játszott. Odaosontam mögé, majd átkaroltam hátulról. Még csak meg se rezzent, tovább folytatta a dalt, ami párc perccel később lassan elhallgatott. Rob megfordult a széken, majd az ölébe vont. 
 - Ez gyönyörű volt - mondtam, miután megcsókoltam. - Nem is mondtad, hogy tudsz zongorázni. 
 - Mert nem kérdezted. 
 - Mit titkolsz még előlem? - kérdeztem szemrehányóan. 
 - Ha te azt tudnád... - csúnyán néztem rá. - Csak vicceltem - nevetett fel. 
 - Nagyon vicces vagy...
 - És te mit titkolsz előlem?
 - Hát...van egy dolog...
 - Mi az? - kérdezte óvatosan. Odahajoltam a füléhez, majd belesuttogtam. 
 - Éhes vagyok - erre felnevetett.
 - Kérése számomra parancs - mondta, majd felkapott és a konyha felé vitt. 
Miután bőségesen megreggeliztünk, elmentünk közösen zuhanyozni. Körülbelül másfél órát voltunk a zuhany alatt, melegvíz szinte nem is maradt...
Aztán leültünk, hogy megnézzünk egy filmet, de Rob sikeresen elaludt rajta, én viszont sikeresn felköltöttem. Nem haragudott meg érte, mert kárpótoltam...
Délután kimentünk a kertbe "hógolyózni". Ez abból állt, hogy én Robak köszönhetően csak keltem meg feküdtem. Csináltunk hóembert, meg hóangyalt, és sikeresen fejbedobtam egy jókora adag hóval. Persze csak véletlenül...Meg is lett érte a büntetésem...Rob kergetni kezdett, majd fellökött és bedőltem egy nagyobb adag hóhegybe. Remélem, nem fogunk megfázni. 
 - Kérdezhetek valamit? - még mindig a hóban feküdtünk, kint már sötétedett. 
 - Persze. 
 - Gondolkoztál már azon, hogy hol fogod tölteni a karácsonyt?
 - A szüleimnél, Londonban. 
 - Az jó. Legalább tudunk találkozni. 
 - Kis buta - nevetett. - A szüleimnél fogom tölteni, de persze, csak ha te is ott leszel. 
 - Komolyan? 
 - Hát persze. Anya már nagyon szeretne megismerni. A nővéreimről nem is beszélve...
 - De ők nem...haragszanak rám?
 - Már miért haragudnának?
 - Hát amiatt, amit veled tettem. 
 - Na álljunk meg egy percre. Az mindkettőnk hibája volt. Te túl könnyen küldtél el, én meg túl könnyen hagytalak magadra. Egyikőnk sem gondolt arra, hogy mi nem tudunk egymás nélkül meglenni. Az a három hónap csak időpazarlás volt. De én szeretném behozni az elvesztegetett időt azzal, hogy annyit vagyok veled, amennyit csak lehetséges. Egyáltalán hogy jutott az az eszedbe, hogy külön fogunk karácsonyozni?
 - Gondoltam a történtek után nem nagyon akarsz mutogatni a családodnak. 
 - Ne legyél nevetséges. - nézett rám csúnyán. - Azért téged viszlek el hozzájuk, mert te vagy az a nő, akit szeretek, és akivel boldog vagyok. Ha nem akarnának megismerni, még akkor is elvinnélek, mert te adtad vissza a régi önmagamat. 
 - Valahogy én is így érzek. 
 - Mellesleg arra gondoltam - még mielőtt előálltál ezzel a képtelen hülyeséggel -, hogy szenteste elhívhatnánk a fontosabb embereket. 
 - Kikre gondoltál? 
 - Kellan, Ashley, Nikki, Kristen, Andy, Amanda, Joe, Tom, Marcus, Bobby...
 - Jézusom, Rob. Nem lesz ez egy kicsit sok? Anyukád ki fog akadni...
 - Nem, nem fog. 
 - Ha te mondod...
 - Egyébként is már nagyon régóta szeretnélek bemutatni a barátaimnak. Most végre ezt is megtehetem. Talán jobb is, hogy karácsonyra jutott. Akkor még ők is...normálisabbak...
 - Olyanok, mint Kellan?
 - Nem.
 - Akkor jó. 
 - Rosszabbak. 
 - Mi? - ültem fel hirtelen. 
 - Ne félj, nem fognak megenni. Kicsit bolondok, de nagyon jó arcok. Majd meglátod...Tomot kifejezetten bírni fogod. 
 - Honnan ismered őket?
 - Ó, ők már óvodás korom óta a haverjaim, együtt nőttünk fel. Csak ők tudják igazán, milyen voltam ez előtt az őrület előtt. Na és persze te...Bennük még sosem csalódtam. 
 - Biztosan jó emberek, ha ennyi éven át kitartottak melletted.
 - Ezt most úgy mondtad, mintha legalább már vagy hetven éves lennék - nevetett. 
 - És ezt a sok embert mind el akarod szállásolni éjszakára?
 - Dehogy is. Akkor nem lenne egy nyugodt percünk se. Délután eljönnek, este megvacsorázunk, ajándékosztás, aztán mindenki megy szépen hazafelé. 
 - Hogy érted azt, hogy nem lenne egy nyugodt percünk se?
 - Tudod... a srácokkal szeretjük egymást...úgymond ugratni...
 - De nem csak ugratni, igaz?
 - Hát nem...
 - Oké, azt hiszem értem, miért nem akarsz mindenkit odacsődíteni éjszakára. 
 - Nem csak azért. - ült fel ő is. 
 - Hanem?
 - Tudod, nekem éjszaka más elfoglaltásom lesz, minthogy őket babusgassam.
 - Igen? - néztem rá felhúzott szemöldökkel. - És mégis milyen elfoglaltságot tervezel, ha én a vendégszobában fogok aludni. 
 - Nem fogsz... - suttogott a fülembe, majd megcsókolt.