A legédesebb dallam - 28. fejezet

Hosszú idő után újra visszatértem...Remélem, valaki még olvassa a történetet, mert ha én nem is, Ő biztosan megérdemli...

 - Kezdődik - szólalt meg sokára a lány, majd köddé vált. Őt láttam azelőtt este, mielőtt Rob megérkezett. Most is ugyanolyan félelmetes és hátborzongató volt mint akkor, az ember szinte érezte a bajt a levegőben. Mint amikor nagyon gyorsan futsz, és érzed, hogy el fogsz esni, azonban mégsem állsz meg. 
Csak vártam és vártam, hogy felébredjek, de nem történt semmi. Még minden sötét volt és nyirkos. Vártam még egy keveset, de semmi. Össze voltam zavarodva és féltem, hogy most mi lesz. Megjelent az első könnycsepp is az arcomon, én pedig haygtam, had' gördüljön le róla.   
Hangok. Valahonnan hangokat hallottam, és újra reménykedni kezdtem, hogy van esélyem kikerülni erről a borzalmas helyről. Fény. Istenem, végre valahára! De nem, vissza akarok menni! Engedjetek vissza! Nem birom! Ezt nem lehet elvsielni. 
 - Neee!!! - ordítottam. 
 - Ev, mi történt, mi a baj? - hallottam Rob hangját. 
 - Nem birom ki! - kiabáltam még mindig. 
 - Amanda, azonnal hívd ki a mentőket! - ordított már ő is, miközben engem fogott. A földön feküdtem a szobámban, és lassan kezdtek felderengeni az események is. 
Bejöttem átöltözni, amikor nagyon elkezdett fájni a hasam. Aztán elájultam. De most, ahogy felkeltem újra előjött ez az elviselhetetlen kín. 
 - Rob - nyögtem, miközben erősen szorítottam a nyakát. 
 - Itt vagyok kicsim, itt vagyok. - simogatta az arcom. 
 - Nagyon fáj...
 - Hol fáj?
 - A hasam...
 - Úgy, mint ahogy tegnap? - Nem tudtam válaszolni, csak bólintottam. 
 - Ne félj, mindjárt itt lesznek a mentők. Nemsokára el fog múlni. 
 - Hogy van? - térdelt le mellénk Lemy is. 
 - Azt mondja, nagyon fáj a hasa. Voltak ilyen problémái korábban?
 - Nem, nem voltak. Nyugi drágám - fogta meg a kezem. - Mindjárt vége. - Megint jött egy újabb nagy fájdalom, amitől felnyögtem és összeszorítottam a szemeimet. 
 - A fenébe is, hol vannak már? - szitkozódott Rob. 
 - Azt mondták, sietnek. Ennél többet nem tudok. - Azzal felállt és kiszaladt a szobából, hogy megnézze, nem értek-e már ide. 
 - Nagyon szeretlek - montam, vagyis suttogtam Robnak. 
 - Én is szeretlek. Mindennél jobban. - puszilta meg a homlokom. Aztán megint jött a sötét. 

********

 - Mikor fog magához térni? - hallottam Robot. 

 - Még nem tudjuk biztosan. Nagyon sok fájdalom csillapítót kapott. Egy darabig biztosan aludni fog. 

Lassan kinyitottam a szemem, mert féltem, hátha megin elkezdődnek a fájdalmak. De nem. Láttam, hogy egy kórteremben fekszem, mellettem egy gép csipogott, és minden idegesítően fehér volt. Szólni akartam, hogy fel vagyok, de a torkom annyira kiszáradt, hogy egy hang sem jött ki rajta. Próbáltam köhögni egyet, ami kisebb-nagyobb sikerrel járt, mivel éreztem a fájdalmat, de Rob legalább rám nézett. 

 - Ev. - sietett oda hozzám, majd megfogta a kezem. 

 - Nocsak - mosolygott egy fehér köpenyben levő férfi. - Örülünk, hogy felébredt. A nevem Dr. Burms. 

Csak néztem rá, mivel nem tudtam megszólalni.

 - Igen, tudom. Mindjárt hozatok egy kis vizet. - Ez olvas a gondolataimban?

 - Nos, Ms. McHeart, úgy tűnik, minden rendben. Mostmár. De hagyom, hogy ezt a párjával beszéljék meg. Ha bármi kérdése lenne, nyugodtan keressen meg. 

Bólintottam, amit egy köszönömnek szántam. A doktor mosolygott, majd kiment. 

Ránéztem Robra és elszorult a szivem. Biztos vagyok benne, hogy amióta itt fekszem - bár nem tudom mióta is vagyok itt - ő itt van mellettem. 
Az arca borostás volt, a szemei alatt karikák. Nagyon meg volt viselve, nem is csodálkoztam. 
Egy nővér lépett be a szobába, öntött egy kis vizet egy sárga pohárba, majd kiment. Rob óvatosan megitatott, amitől azonnal jobban éreztem magam. 
 - Hogy érzed magad? - fogta meg a kezem. 
 - Nem tudom - krákogtam. - Néha még érzem a fájdalmat. 
 - Ez nem csoda...hiszen a műtét...
 - Mi? Milyen műtét? - Hirtelem azt sem tudtam, mit gondoljak. Csak próbáltam vissza emlékezni, de semmi. Mi történt? - Mégis mennyi ideig nem voltam magamnál?
 - Három napig. Elvileg tovább kellett volna aludnod, de felébredtél. Sosem tudsz nyugton maradni - mosolygott. Fáradtnak tűnt, nagyon fáradtnak. Rossz volt ránézni. 
 - Rob, kérlek...mesélj el mindent!
 - Rendben, csak...nem tudom, hol kezdjem...
 - Talán onnan, amikor elájultam.
 - Igen. Szóval...Amandáékkal beszélgettem a nappaliban és vártalak. De eltelt tíz perc, és még sehol sem voltál. Így gondoltam elmegyek, és megnézlek. Amikor beléptem a szobádba már a földön feküdtél. Nagyon megilyedtem. - Láttam, ahogy visszajátsza magának az eseményeket. 
 - Aztán felébredtél...Gondolom, arra emlékszel...
 - Igen, arra igen. 
 - A mentők nem sokkal később megérkeztek és behoztak ide. Elvégeztek egy csomó vizsgálatot...mindenféle kütyüt raktak rád meg hurcoltak ide-oda...Aztán megtudtak valamit, és azonnal bevittek a műtőbe. Négy óráig voltál benn. Azt hittem, megőrülök. Borzalmasan sok időnek tűnt, mintha nem is három napot, hanem egy hetet töltöttem volna itt. Csak ez segített, hogy Ashley, Amanda és Kellan itt voltak velem. Nélkülük lehet, hogy megőrültem volna. 
 - Ők is itt vannak?
 - Igen, kint vannak a folyosón. Nem akartak itt hagyni. 
 - Majd szeretném, ha bejönnének hozzám. 
 - Persze, szólok nekik. - Azzal felállt, és el akart menni, de én megfogtam a kezét és maradásra bírtam. 
 - Azt még nem mondtad el, hogy mi bajom van. - Elkínzottan nézett rám. - Rob, kérlek. Muszáj tudnom. Nem titkolhatod el előlem. Úgyis megtudnám mástól! - fenyegettem. 
Lassan visszaült mellém és megfogta a kezem. Pár percig hallgatott, majd halkan beszélni kezdett. 
 - A hasfájásod és a rosszulléteid mind...egy cisztának voltak köszönhetőek, ami a méhedben volt. És...ez kidurrant. A benne levő folyadék okozta ezeket a tüneteket. - nagyot sóhajtott. - Meg kellett műteniük. Nos, ez sikerült is, csak...
 - Csak? 
 - Nagyon későn került erre sor. Ha hamarabb derült volna ki, nem lenne semmi hátulütője a dolognak...
 - Miféle hátulütője? 
 - Az orvos azt mondta, hogy miben ez a ciszta a méhben volt és kidurrant, okozhat maradandó károkat is...
 - És miket? Rob, kérlek nyögd már ki...
 - Nem... - nagyot nyelt és lenézett a kezére... - Nem biztos, hogy teherbe tudsz esni...
Csak néztem őt, és vártam, hogy elnevesse magát, de akármennyire is vártam, ez nem történt meg, én pedig kezdtem egyre jobban kétségbeesni. Csak bámultam a takarót, mintha az adhatna egy kis segítséget is. Mintha az előbb hallottakat semmissé tehetné. 
Több kérdés is kavargott a fejemben, de egyiket sem tudtam kimondani. Magamtól viszont számtalanszor megkérdeztem mindegyiket. Tudtam, hogy a kiborulás széllén állok. 
Egész örökké valóságnak tűnt, mire meg birtam szólalni. 
 - Ez...ez mennyire biztos? - kérdeztem végül...
 - Én...Én nem tudok neked mégegyszer válaszolni, ne kérd ezt tőlem...
 - Rob! - szóltam rá hangosan. - Azt kérdeztem mennyire biztos?
 - Ever, ne...
 - Mennyire? - ordítottam. 
 - Kilencven százalékban - mondta ki végre. Hallottam, mégsem akartam felfogni. Teljesen abnormálisan viselkedtem, megilyedtem saját magamtól. Azonban mégsem tudtam normális reagálni. 
 - Menny ki. - mondtam hangsúlytalanul.
 - Te..tessék? - nézett rám megdöbbenve. 
 - Azt mondtam, menny ki...
 - Ne csináld ezt... - állt fel. 
 - Indulj!
 - Ever, kérlek...
 - Menny ki! - kiabáltam rá. Kezdtem begurulni. - Tűnj innen! - Elkezdtem lökdösni, taszigáltam... - Kifelé! Menny már! Nem hallod? - Már sírtam, ordítottam. De ő nem mezdult, csak könnybe lábadt szemekkel nézett rám, majd közelebb lépett és megölelt. Egy darabig még ellenkeztem és kiabáltam vele, de aztán feladtam, túl fáradt lettem. Megadtam  magam a szomorúságnak és elgyengültem. Zokogva öleltem át a derekát és hangosan sírtam a lelkemet felemésztő fájdalomtól. Ő erősen ölelt és várta, hogy lenyugodjak. Ez nem ment könnyen, órákig sírtam. A hasam elkezdett fájni, ezért kénytelen voltam erős lenni. Nem okozhatok magamnak fájdalmat...De mostmár mit érdekel ez engem? Nekem már úgyis mindegy. 
 - Fáj a hasam... - mondtam neki. 
 -Szólok egy nővérnek, mindjárt jövök...Ne, ne hagyj itt... - könyörgően néztem rá. Egy pillanatig elgondolkodva meredt rám, majd gyorsan az ajtóhoz sietett és szó szerint felrántotta. 
 - Ashley, mennyetek, szóljatok egy nővérnek és az orvosnak!
 - De Rob, mégis mi történt? - hallottam Ashley hangját a folyosóról. 
 - Csak mennyetek már, az istenit! - ordított magából kikelve. Hangosan bevágta az ajtót, majd nagy léptekkel sietett vissza hozzám. Leült az ágyam mellé és a kezébe fogta a kezem. Odahúzta az arcához és puszilgatni kezdte. 
Már elég erős volt a fájdalmam ahhoz, hogy az első könnycseppek utat törjenek maguknak. Bár tudtam, hogy nem csak a fájdalom miatt sírok, mégis próbáltam eltemetni magamban a másik okot. Elképzelésem sem volt, hogy mit fogok majd kezdeni magammal a jövőben. Most csak aludni akartam és nem gondolni semmire. Nem akartam tudni semmiről, ami a közelemben történik. Nem akartam látni senkit, nem akartam érezni semmit. 
 - Elmehetsz, ha akarsz - suttogtam erőtlenül. Rob úgy nézett fel rám, mint aki eddig itt sem volt. Az arcán tisztán látszott a meglepődöttség és az értetlenség. 
 - El...el akarsz küldeni? - nyögte ki rekedt hangon. - De miért?
 - Már nem tudok neked semmit sem nyújtani, szóval nyugodtan itt hagyhatsz... - Sűrűn pislogott és a fejét rázta. 
 - Mi...H...Nem értelek...Miért akarod, hogy elmennyek? - Alig tudott egy értelmes mondatot kinyögni.
 - Tudod, hogy miért. Mit tudnék én ezek után adni neked? Semmit... Az összes tervem szertefoszlott, miszerint majd boldogan fogunk élni. Hogy majd összeházasodunk és gyerekeink lesznek... Hogy te majd gitározni fogod tanítani a fiunkat, én pedig megmutatok a lányunknak minden ügyes női praktikát. De mégis mondd meg! Mit tudok neked ezek után megadni? Had segítsek egy kicsit - amennyire csak tudtam, közelebb hajoltam hozzá, és mélyen a szemébe néztem. - Semmit. 
Érthetelen és mélységesen szomorú szemekkel nézett rám. Szinte kővé dermedve ült velem szemben. - Úgyhogy ne etessük tovább egymást.
 - Hogy ne etessük? - tért magához hirtelen. - Hogy ne etessük? - kezdett nagyon ideges lenni. Felpattant és dühösen kezdett járkálni. 
 - Hát nem emlékszel, hogy mi mindenen mentünk keresztül együtt? Hogy mennyi minden jót éltünk át, amikor együtt voltunk? Én mindent feladtam érted, amit csak tudtam, érted? Mindent! Te vagy az egyetlen fénypontom a rohadt, szánalmas kis életemben. Miattad nem kötöttem még fel magam!! Most meg azt kéred, hogy a sok erőfeszítés után mennyek el?
 - Én nem kértem, hogy mindent feladj értem! - ordítottam vele sírva. 
 - Ó, dehogyisnem! Hát nem emlékszel? "Jajj, Rob annyira fogsz hiányozni, ha elmész, kérlek, ne hagyj itt!" " Te vagy az életem, én önmagadért szeretlek!" Én pedig mindent megtettem, hogy veled lehessek. Ellógtam a munkahelyemről, hogy ajándékot vegyek neked és hogy veled legyek, mert azt mondtad, hogy szeretsz, bassza meg! - Teljes erejéből felborított egy asztalt, aminek ki is törtek a lábai. - És én is szerettelek, és még most is iszonyatosan szeretlek! Miért nem tudod ezt felfogni, és viszonozni ahelyett, hogy elzavarsz innen? 
 - Remek, most meg én vagyok a hibás...
 - Én nem ezt mondtam. Csak próbállak felvilágosítani. Ha te is annyira szeretsz, ahogy mondtad, és tudod, hogy én sem birok élni nélküled, akkor mégis miért akarod, hogy elmenjek? 
 - Mert nem akarom, hogy egész életedben szenvedj. Hogy egész életed során azt nézd, hogy éppen melyik barátodnak születik gyereke, miközben pontosan tudod, hogy neked sosem lehet! Nem ilyen élet való neked, pláne nem egy olyan nővel, mint velem...
 - Tényleg ezt gondolod? - nézett rám fájdalmasan. - Tényleg ezt akarod? 
Minden erőmre szükségem volt, hogy kimondjam, és megtettem. 
 - Igen. 
Egy percig csak némán meredt rám, majd lassan megfordult és az ajtóhoz ment. Kinyitotta, de még mielőtt kiment még visszanézett rám. 
 - Csak hogy tudd, nem csak te vesztetted el a lelkedet, hanem én is... - azzal hátat fordított nekem és kilépett az ajtón. Úgy zárta be maga mögött, hogy vissza se nézett. 


  Összegördültem az ágyamon, és hangtalanul sírni kezdtem. A hasam már úgy fájt, hogy el sem tudom mondani, de meg sem közelítette a szívemet mardosó fájdalom nagyságát. El sem tudom hinni, hogy volt akkora erőm, hogy el tudjam küldeni. Mégis hogy gondolhatja, hogy már nem szeretem? Egész életem során ő volt az egyetlen, akit igazán tudtam szeretni. Csak azért küldtem el, hogy ne kelljen mellettem szenvednie. Ha tudná, most mekkora szükségem lenne rá. Ő az egyetlen ember, akit ebben a helyzetben képes lennék megtűrni magam mellett. De nem lehetek önző. Nem gondolhatom, hogy képes megmaradni egy olyan nő mellett, aki nem adhat neki semmit. Se családot, se boldogságot, semmit...
 Éreztem, hogy jön a sötétség, és nem is próbáltam ellentmondani neki. Már nem érdekelt semmi. A fájdalom már szinte elviselhetetlen volt, engem azonban mégsem érdekelt. Ő elment, és ezzel együtt elvitte a lelkem másik felét is. 


  
3 hónappal később




 Éppen a főiskoláról  tartottam hazafelé, amikor megláttam valamit. Vagyis pontosabban valakit. Először a fekete Ray Ben napszemüveg tűnt fel, majd egy borzos hajkorona bukkant fel egy fekete autó mögül. A szívem nagyot dobbant, jó volt egy kicsit reménykedni. De a remény hamar szerte foszlott, amikor egy idegen férfi lépett fel a járdára helyette. Felsóhajtottam és megráztam a fejem, hogy kijózanodjak. Szorosabbra fogtam magam körül a kabátot, majd elindultam az autóm felé. Egy hónap múlva karácsony, de nekem semmi hangulatom nincs hozzá. Miért is lenne...?
  A műtétem után még egy hétig a kórházban kellett maradnom megfigyelés alatt. Lemy végig bent volt velem, mint ahogy Ashley és Kellan is. Andy is felgyógyult idő közben, és ő is bejött párszor látogatóba. Hiába mondtam nekik, hogy nem akarok baby sittereket, ők úgy viselkedtek, mint akik meg sem hallották. Persze hálás voltam nekik, amiért törődtek velem és nem hagytak a depresszió legmélyére zuhanni. Amint elég erősnek éreztem magam, folytattam a főiskolát és próbáltam visszatérni a régi életemhez. Lemy folyamatosan a nyakamon lógott, Ashley telefonon zaklatott egyfolyában, Kellan pedig rengetegszer töltötte nálunk a napot. Próbált lelket önteni belém a poénjaival, és nagyon értékeltem a próbálkozását. Ám nem tudtam ilyen gyorsan emberien viselkedni. Ők nem emlegették, nekem pedig eszemben sem volt kérdezni róla. Olyan volt, mintha soha nem is létezett volna. Azóta nem mondtam ki a nevét se. Azt hiszem, nem birnám kimondani anélkül, hogy ne esnék össze...
 - Lemy, megjöttem! - kiáltottam, amikor beléptem a házba. 
 - Szia, Ev! - hallottam meg egy hangot mögöttem. 
 - Jézuosom, de megilyedtem...
 - Bocsi... - vigyorgott. - Milyen volt a napod? 
 - Elment...igazából olyan, mint tegnap volt...
 - Van terved estére? 
 - Nincs, miért?
 - Kellan bejelentkezett...
 - Á, már értem...
 - Igazság szerint már itt is van...
 - Tényleg? 
 - Gyere, a nappaliban vár. 
 - Szia tündérke, na mi a helyzet? - ölelt meg, amikor odaértem hozzá. 
 - Milyen meglepő, hogy újra itt vagy.
 - Csak nem unsz már?
 - Dehogy, téged nem lehet megunni. 
 - Mostmár mindenki tiszta happy, mackótestvér újra köztünk van - vigyorgott Lemy. Kellannal egyfolytában húzzák egymást. 
 - Amanda, nem hoznál nekem esetleg egy pohár vizet? - vigyorgott vissza Kellan. 
 - Tudom, hogy csak ezzel a szöveggel akarsz lekoptatni...
 - A fejembe látsz... De tényleg szomjas vagyok...
 - Oké, mindjárt visszajövök. 
 - Köszönöm.
 - Na szóval tündérke, mi a terved ma estére? 
 - Ömm, tudtommal semmi, miért is?
 - Lenne kedved eljönni velem vacsorázni? 
 - Nem is tudom, legyen? - mosolyogtam rá.
 - Igen, igen, lécci lécci lécci lécci - ugrált, mint egy gyerek. 
 - Rendben van - nevettem.
 - Akkor menj, szedd rendbe magad, itt mevárlak.
 - Oké. Lehetőleg ne nyírjátok ki egymást Amandával, ha kérhetem...
 - Próbálkozunk...
Elmentem zuhanyozni, majd felkaptam magamra egy tiszta farmert és egy fekete felsőt, a hajam pedig kiengedve hagytam. Mikor visszatértem, mindketten életben voltak, hála Istennek. 
Beültünk Kellan fekete BMW-jébe, ő pedig elfurikázott bennünket a belvárosba egy hangulatos étterembe. Leültünk egy kétszemélyes asztalhoz, a pincér pedig jött is, hogy felvegye az italrendelésünket. 
 - Hogy hogy ma nem dolgozol? - kérdeztem tőle. 
 - Ma szabadnapom volt. És annyira jó volt. Nem kellett hajnalban kelnem,  és nem is leszek este olyan, mint egy zombi. 
 - Biztosan nagyon fárasztó lehet. Én már akkor meg akarok halni, amikor nyolckor kell felkelnem. 
 - Látod tündérke, én jobban birom a strapát, mint te. 
  -Ebben én is biztos vagyok - nevettem. 
Egy óra alatt megvacsoráztunk, én teljesen teleettem magam. Kellan meg annyit evett, hogy én ha ránéztem is rosszul lettem. 
Elindultunk hazafelé, Kellan éppen egy történetet mesélt, amikor megszólalt a telefonja. 
 - Felvennéd, kérlek? Csak vedd fel és hangosítsd ki, majd én beszélek. 
 - Persze - mondtam, majd megnyomtam a zöld kis gombot és kihangosítottam a készüléket. 
 - Halló - szólt bele Kellan. 
 - Szevasz, Rob vagyok. Tudunk beszélni? - Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Három hónapja nem hallottam a hangját. A szivem már kevésbé fájt, a lelkem pedig visszakapta egy ici-pici darabkáját. Elmondhatatlanul boldog voltam, ugyanakkor fájt is.
 - Ömm...most egy kicsit elfoglalt vagyok... - Mi? Ne? Nem rázhatja le. Gyyorsan fordultam felé. 
 - Ne, kérlek, beszéltesd! - mondtam a lehető leghalkabban. 
 - Biztos vagy benne? - kérdezte ugyanolyan halkan. Bólintottam. 
 - Nyugi, rád mindig van időm, na mondd, mi a helyzet? - Na igen, nem hiába volt jó színész. 
 - Mit csinálsz később? Gondoltam megihatnánk egy sört. 
 - Nincs semmi dolgom. 
 - Akkor jó. Lemegyünk abba a pubba, ahova szoktunk? 
 - Persze. Hánykor?
 - Mondjuk kilenckor? 
 - Nekem oké. 
 - Amúgy mit csinálsz most? 
 - Vacsorázni voltam, épp hazafelé indultam. 
 - És kivel voltál? Megint sikerült felszedned valami modellt? - nevetett. Istenem... Milyen jó volt hallani...De valahogy nem volt az igazi. 
 - Nem.
 - Kellan, olyan nem létezik, hogy te egyedül voltál vacsorázni. Áruld el, kivel vagy!
 - Nem...Nem mondhatom el...
 - Haver ne csináld már...Mondd el! - Kellan segítségért fodult hozzám.
 - Nem mondhatom el neki - suttogott. 
 - Nem is kell. 
 - Hahó Kellan, itt vagy még?
 - Igen, itt vagyok. 
 - Még mindig várom a választ...Szóval? 
 - Velem volt - A franca, Ever, de hülye vagy! De nem birtam ki, már annyira hiányzott... Kellan meglepetten nézett rám. A vonal végén hosszú ideig csend volt. 
 - Ever? - hallottam meg a hangját. Ahogy a szájából hallottam a nevem, ezer és ezer emlék villalt fel a szemem előtt. 
Hirtelen észhez tértem, és kinyomtam a telefont. 
 - A francba! - csaptam a térdemre. - Hogy lehetek ekkora idióta? A fenébe!
 - Szerintem most ő is ugyanúgy ki van akadva, mint te...
 - Nem hiszem el, hogy tudtam ezt megtenni...
 - Még mindig szereted... 
 - Tudod, hogy igen...
 - Ahogyan ő is téged...
 - Na persze...
 - Szerinted mondanám, ha nem így lenne? 
 - Kellan, én ezt már lezártam...
 - Ha lezárzad volna, most nem lennél tiszta ideg és nem remegne a kezed... - Lenéztem, és tényleg remegtek a kezeim...
 - Ever, nekem ne magyarázd meg... Mindkettőtöket én ápoltalak a... tudod mi után. Ő rosszab állapotban volt mint te. Az utóbbi hetekben kezdett kimerészkedni a lakásából...
 - Kellan, kérlek értsd meg... Nem tehetem őt tönkre...
 - Pont azzal teszed tönkre, hogy nem vagy vele... Csakúgy, mint magadat. 
Lenéztem a kezemben levő telefonra, ami már vagy öt perce folyamatosan rezgett a kezemben, Rob nevével a kijelzőn... Azóta először mondtam ki a nevét. És meglepő módon nem fájt úgy, mint ahogy gondoltam. 
 - Gondold át, hogy mivel teszed tönkre magad... és őt is...

Bejelentés

Sziasztok! 


Etűntem, tudom...De nem fogok magyarázkodni. 
Nem folytatom a történetet...Vagyis folytatom, de egy darabig biztosan nem...
Egyáltalán nincs időm az írásra, amit nagyon sajnálok, de az iskola mindennél fontosabb. Megszakad a szívem, hogy abba kell hagyjam egy időre az írást, sajnos azonban nincs más választásom. 
Igérem, hogy amint tudok, visszatérek, újult erővel és részekkel. 
Remélem nem felejtetek el és nem haragszotok nagyon rám...Elég, hogy én haragszom magamra. 
Nemsokára jövök...

A legédesebb dallam - 27. fejezet

Sziasztok! Július közepén nyaralni megyek, ezért most felrakom a fejezetet, hogy legyen mit olvasnotok. A következő rész pedig augusztus elején várható. Jó olvasást mindenkinek! Evness



Én odavaló vagyok?


Izgatottan rohantam az ajtóhoz, és úgy nyitottam ki, mint valami őrült. De csak a postás volt az. Biztosan azt gondolta, hogy őt várom ennyire izgatottan. Remek...Már reggel égtem egy sort. Ez most mégsem annyira érdekelt, mert csalódott voltam, hogy nem Rob jött. És aggódtam. Hol lehet? Már itt kéne lennie. Remélem nem történt semmi baj. Neem, biztosan nem. Ilyenre gondolnom sem szabad.
Az előszobában megnéztem a leveleket, amiket a postás hozott. Volt köztük ami a Lemyé, és volt...Te jó ég! Egy levél a suliból. Biztosan küldték a vizsga eredményét. De nem bonthatom ki. Még nem. Meg kell várnom Robot. Muszáj.
Besétáltam a nappaliba, miközben néztem a boríték vastagságát.
 - Lemy, ezt nem hiszem el...Küldték a levelet a suliból és én ne... - amikor felnéztem nagyon meglepődtem. Lemy az egyik fotelnél állt, mellette pedig...
 - Roooooooob - visítottam, majd odaszaladtam hozzá, és szó szerint ráugrottam.
 - Szia kicsim - ölelgetett nevetve. Hosszú percekig csak ölelgettem és csókoltam. Alig akartam elengedni.
 - Te...te meg hogy...és mikor? - öleltem újra meg. Nem tudtam egy értelmes mondatot sem kinyögni.
 - Lemy engedett be. Meglepetésnek szántam magam.
 - Óhh, te - csókoltam meg.
 - Annyira hiányoztál - szorított magához.
 - Te is nekem. Nagyon.
- Bocsánat, fiatalok, nem akarok semmi jónak az elrontója lenni, de engem megöl a kíváncsiság ezzel a levéllel kapcsolatban. - lóbálta a kezében a levelet, amit az előbb elhajítottam valahova.
 - Tényleg, muszáj kibontanod! Gyerünk!
 - Oké - sóhajtottam, majd elvettem a levelet Lemytől és leültem vele a kanapéra. Elvégre minden eshetőségre fel kell készülni...
Lassan kinyitottam, majd a kezembe vettem, és hangosan olvasni kezdtem.
 Tisztelt Ever McHeart!
  Értesítjük, hogy az október 23-án megírt vizsgája, és a korábbi szóbeli felvételi alapján a bizottság úgy döntött, hogy sikeresen teljesítette a kötelességét! Gratulálunk, és sok sikert a jövőben!
- Úristen, úristen, úristen, úristen! - ugráltam örömömben, és megint Robra ugrottam.
 - Gratulálok, kicsim. Ügyes vagy.
 - Lemyyyy! - öleltem meg őt is.
 - Jajj, drágám, annyira büszke vagyok rád! Mondtam, hogy sikerülni fog! A legjobb barátnőm egy zseni! Tudtam én!
 - Jajj, annyira örülök! - szorongattam még mindig a levelet. - Januárban el is kezdek munkát keresni. Az idég még nem akarok. Kikészített ez a sok tanulás. Rám fér a pihenés. És így többet tudok veled lenni - bújtam hozzá Robhoz.
 - Jó ötlet - ölelt meg.
 - Na én megyek, drágáim. Találkozom Joeval. Holnap jövök! Jók legyetek és ha kérhetem maradjon valami a házból...
 - Nagyon vicces vagy - szóltam utána, amire csak egy kacaj volt a válasz.
 - Annyira büszke vagyok rád - mosolygott.
 - Köszönöm. Jajj annyira jó, hogy itt vagy. Már elegem volt a...De úristen, de önző vagyok! Meg sem kérdeztem, hogy te hogy vagy. Nem vagy éhes? Készítsek neked valamit? Nem vagy beteg? Jól utaztál? - fogtam meg az arcát.
 - Héééé. Ennyi kérdésre nem tudok válaszolni...Csak szépen sorban. Igen, jól utaztam és jól is vagyok. Viszont valami kaja tényleg jól esne...
 - Oké. Persze. Mit csináljak? Azt főzök, amit csak akarsz...
 - Jó, akkor mondjuk kaphatnék tükörtojást sonkával? - nézett rám boci szemekkel.
 - Azonnal nekifogok. Te pedig ülj le a konyhába. Nem akarom, hogy akár 3 méternél is messzebb legyél tőlem.
 - Én se akarom - nevetett.
 - Tudom, hülye vagyok, de nagyon hiányoztál.
 - Nem, nem vagy hülye. És te is hiányoztál...
 - Mesélj valamit! Mi történt veled?
 - Hát...volt egy-két interjúm, meg egy fotózásom, de semmi különös. És...lenne egy kérésem...
 - Persze, mondd csak. - mondtam, miközben felütöttem a tojást.
 - Két hét múlva lesz egy film premier, amire meghívtak. És...szeretném, ha te lennél a kisérőm.
A villa kiesett a kezemből, annyira meglepődtem. Én? Egy film premieren? Nem is tudom hány ember előtt...Te jó ég!
 - Húúúú - állt fel és jött oda hozzám. - Ez csak egy ötlet volt, nem kötelező semmi. Ne nézz ennyire furán. Ha nem akarsz, nem kell eljönnöd.
 - Nem, én... - nyeltem egyet. - Én el akarok, csak váratlanul jött ez az egész. Én...oda való vagyok?
- Mi az, hogy odavaló? - nevetett. - Itt nincs olyan, hogy odavaló. Nem kell izgulnod. - simogatta meg az arcom. - Ott lesznek egy csomóan.
 - Én is ettől félek...
 - Nem úgy, te buta! - nevetett megint. - A többiek. Kellan, Ashley, Kristen, Jackson...Segítenek majd neked. A lányok pedig elvisznek majd vásárolni, meg fodrászhoz is. Persze, csak ha eljössz velem...
 - Nem tudom, mire vállakozok, de ha te kérsz, nem tudok nemet mondani.
 - Köszönöm. - csókolt meg.
Miután Rob megreggelizett, elment letusolni. Én meg addig elpakoltam a konyhában. Húsz perc után ki is jött a fürdőből. Odajött hozzám, és adott egy hosszú, lábremegtető, fejzsongató csókot.
 - Ez annyira hiányzott - nevetett.
 - Nekem is. - szomorodtam el.
 - Mi az? - emelte fel az állam.
 - Nem akarom, hogy itt hagyj. Még csak most jöttél, és én...
 - Héé! Eszem ágában sincs itt hagyni téged. De muszáj kipakolnom a dolgaimat. És...neked is hoztam valamit.
 - Rob, nem kellett volna...Nem szeretem az ajándékokat, tudod...
 - Igen, tudom, de amikor megláttam, elgondoltam, hogy az a valami pont hozzád illik. És így muszáj volt megvennem.
 - És mi az?
 - Megtudod, ha eljössz hozzám.
 - Hova?
 - Van egy lakásom a belvárosban. Ha akarod, ott is aludhatnál...
 - Szivesen - most nagyobb vágyam nincs is, mint vele aludni.
 Gyorsan elszaladtam, és bepakoltam pár ruhát. Összeszedtem a fürdőszobai dolgaimat is, majd visszamentem hozzá. Holnap pedig elmehetünk együtt meglátogatni Andyt.

Beültünk az autómba, majd Rob elnavigált a lakásához. Amikor megláttam belülről, elállt a szavam...Valami hatalmas volt, és gyönyörű...
Rob pedig...ideges volt...nagyon...
Az előbb akadt egy kis gond a liftes fiúval. Nagyon megnézett engem, Rob erre pedig felkapta a vizet, és úgy ölelgetett meg puszilgatott, hogy azt hittem, ott helyben ráugrok...
 - Mégis...hogy veszi a bátorságot, hogy előttem így nézzen? - szólalt meg hirtelen. - Jó, mondjuk a hátam mögött se leskelődjön utánad, de mégis hogy merészeli...?
 - Hé, nyugi már! Engem nem érdekel. Tudod, hogy csak téged szeretlek.
 - Ha csak még egyszer rádnéz, én esküszöm, hogy az lesz élete utolsó tette...
 - Rob, elég! - szóltam rá határozottan. - Ha nem fejezed be, itt hagylak...
 - Ne haragudj...
 - Nem haragszom. De megmutatod végre az ajándékom? - tereltem el a figyelmét...
 - Várj, rögtöm hozom. - pár percig keresett valamit a táskájában, majd előhúzott egy fekete bársony dobozkát, amin egy fehér masni volt átkötve. A kezembe adta, és várta, hogy kinyissam.
Óvatosan és persze ügyetlenül felnyitottam a tetejét, és nem tudtam mit mondani a meglepetéstől. A dobozban egy gyönyörű ezüst karkötő volt, tele medálokkal. Annyira szép volt, nagyon tetszett.
 - Rob...ez gyönyörű.
 - Tetszik? - mosolygott.
 - Nagyon.
 - Örülök neki. Na mutasd, had tegyem fel.
 - Köszönöm - öleltem meg amikor felrakta rám.
 - Nincs mit.
 - Na és mihez lenne kedved? - kérdeztem tőle, miközben szétnéztem... - Mondjuk segítenék kipakolni. Aztá meg megnézhetnénk egy filmet, vagy... - akartam mondai valamit, de két kéz simult rá a hasamra, és elfelejtettem mindent, amit mondani akartam.
 - Nekem máshoz lenne kedvem - suttogta a fülembe, majd belecsókolt a nyakamba.
 - De Robbh - nyeltem nagyot. - Még ki sem pakoltál, és pihenned kellene...
 - Kipakolni ráérek később is - fordított hirtelen maga felé. - Most mást akarok csinálni.
 - Igen, és mit? - kérdeztem, miközben beletúrtam a hajába.
 - Meg szeretném nézni a hálószobát...veled...
 - Az engem is nagyon érdekelne...Merre van?
Rob felkapott, és csókolva elvitt a hálóba, amit persze nem tudtam alaposan megfigyelni, mert éppen más elfoglaltságom volt...
Rob az ágyra fektetett és tovább csókolt, én viszont türelmetlenebb voltam. Lerángattam róla a pólóját, amit nagy hevességemben el is szakítottam egy helyen. De Rob csak kacéran vigyorgott rajta. Aztán ő szabadított meg engem a pólómtól, majd végigcsókolt a nyakamtól a hasam aljáig. Beleborzongtam.
De megint túl türelmetlen voltam, és elkezdtem kigombolni a nadrágját. Miután levettem róla, vadul megcsókoltam.
 - Mindjárt megeszlek - suttogta ajkaim közé.
És így is tett. Valamikor este feküdtünk fáradtan a másik mellé. Nem volt erőnk se beszélgetni, felkelni meg pláne nem. Csak feküdtünk és pihentünk.
 - Nem vagy éhes? - szólalt meg mégis.
 - De igen.
 - Akkor várj, elmegyek az étlapért, és rendelhetünk valamit... - fel akart állni, de nem sikerült neki, mert visszahúztam.
 - Fel ne merj kelni! Azt hiszed engedem, hogy itt hagyj? - kérdeztem, majd ráfeküdtem.
 - De azt mondtad, éhes vagy.
 - Igen, éhes vagyok...Rád. - elvigyorodott, majd ismét csókolni kezdett, de hirtelen rám tört a rosszullét.
 - Bocsáss meg - kaptam a szám elé a kezem, majd lemásztam róla, gyorsan felkaptam a pólóját és a fürdőszobába szaladtam.
 Csak percek múlva tudtam felülni a vécé mellé. Valami borzalmasan rosszul éreztem magam. Hányingerem volt és nagyon fájt a hasam...
 - Ev, kicsim mi a baj? - térdelt le mellém Rob. Végig bent volt velem és simogatta a hátam.
 - Nem tudom - nyeltem egyet. - Ezt nem kellett volna látnod.
 - Ne viccelj. Várj, hozok egy kis vizet. - Gyorsan felállt, majd a szekrényből kivett egy poharat, és engedett bele vizet. Ittam egy kicsit, és máris jobban voltam. Fel akartam állni, de Rob nem hagyta.
 - Nem, nem. Te szépen itt maradsz.
 - De meg akarom mosni a fogam.
 - Az most nem fontos. Gyere, aludnod kell. - azzal a karjába kapott és elvitt a hálóba.
 - Nekem is van lábam - motyogtam.
 - Igen, de ha most felállnál, tuti megint a fürdőben kötnél ki.
 - Lehet...
 - Na gyere - mondta majd lerakott az ágyra, és betakart. - Így ni. És most szépen alszol.
 - Ne hagyj itt - nyúltam utána mikor fel akart állni.
 - Csak a fürdőbe megyek. Egy perc. Aztán visszajövök, ígérem.
 - Rendben. - és tényleg egy percig volt csak kint. Lekapcsolta a villanyt, aztán lefeküdt mellém, átkarolt és finoman simogatta a hasam. Ez segített. Pár perc múlva már aludtam is.
Megint az a hülye álom...Már nagyon unom. Mindig ugyanaz. Hogy vigyázzak, mert baj lesz. Meg legyek erős és támaszkodjam a barátaimra. Már nem is foglalkoztam vele...

Reggel erős napfényre ébredtem. Rob nem volt sehol, én meg azonnal felkeltem, és keresni kezdtem. A rosszullétem már nem volt sehol.
Rob a nappaliban ült és kávézott. Amint meglátott, rögtön letette a csészéjét és odajött hozzám.
 - Jó reggelt - csókolt meg. - Hogy vagy?
 - Már jól. És te?
 - Örülök. Én is. Kérsz reggelit? Rendeltem pirítóst meg teát. Gondolom a gyomrodra most csak az a jó.
 - Köszönöm. - leültünk és megreggeliztünk. Gondoltam ideje lenne neki felvázolni a mai programot.
 - Figyelj, ma kellene meglátogatni Andyt. Eljönnél velem?
 - Persze, hogy el. De úgy készülj, hogy délutánra van programunk...
 - Igen, és mi?
 - Bemutatlak a legjobb barátomnak. Azt beszéltem vele, hogy egy étteremben találkozzunk. Remélem eljössz.
 - Hát persze. De te meg úgy készülj, hogy estére van programod.
 - És mi az?
 - Eljössz hozzánk. És ott is alszol.
 - Értettem. - tisztelgett én meg jót nevettem rajta.
 - Ha nem bánod, elmennék zuhanyozni mielőtt indulunk...
 - Persze, menny csak - mondtam. - Addig én rendet rakok.
 - Angyal vagy. - csókolt meg.
Gyorsan összepakoltam, majd nekiláttam a tervemnek. Halkan benyitottam a fürdőszobába, és megláttam Robot, aki nekem háttal zuhanyozott. Te jó ég, milyen jól néz ki...Gyorsan levettem magamról a pólóját, majd beléptem mögé, és átöleltem a hátát. Meglepődött, és elzárt a vizet.
 - Ever, te meg mit csinálsz...
 - Cssssssss - tettem a kezem a szájára, majd újra megnyitottam a vizet. - Csak zuhanyzok. Veled. - Megcsókoltam, de ő eltolt magától.
 - Hé, ezt neked nem kéne...Még nem vagy teljesen jól, és...
 - Had döntsem el én, hogy hogy vagyok. És képzeld, teljesen jól  vagyok, úgyhogy fogd be, és csókolj meg végre. - Mosolyogva teljesítette a kérésem. Egy órát töltöttünk a zuhany alatt. Azt hiszem, hogy sok lesz a vízszámla. De tudom, hogy nem lesz mérges érte...
 - Tudod, mi vagy te? - kérdezte tőlem a kocsiban ülve. A szemem sarkából láttam, hogy engem néz. Mint mindig...
 - Mi? - kérdeztem, miközben kihajtottam a hotel alatti garázsból.
 - Egy boszorkány.
 - Mi van? - nevettem. - Ezt meg miért mondod?
 - Azért, mert az vagy. Egyfolytában el akarsz csábítani, és én meg hagyom is magam. És tudod miért? Mert nem tudok ellenállni. Mindig megátkozol, vagy mi...
 - Komolyan mondom nem vagy normális. Mikor van időd ilyeneket kitalálni?
 - Már régóta gondolkozok ezen. De tegnap...na tegnap teljesen bebizonyosodott.
 - Oké, akkor innentől kezdve nem fogok hozzád érni.
 - Na, az kéne még. Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit.
 - Na látod - nevettem.
 - De akkor is boszorkány vagy.
 - Tőlem...

 - Lemy! - szólítottam meg barátnőmet a kórház folyosóján.
 - Á, szia drágám! Reméltem, hogy bejöttök.
 - Voltál már bent Andynél?
 - Igen, és nagyon jól jött, hogy jöttetek. Legalább válthatjuk egymást.
 - És hogy van?
 - Hát...a körülményekhez képest elég jól. Az orvos szerint nagyon gyorsan javul az állapota. Erős csaj, ki fogja bírni.
 - A bátyja megérkezett már?
 - Még nem, de beszélt már vele telefonon. Nem olyan könnyű elszabadulnia a munkahelyéről.
 - Reméljük, hamarosan itt lesz.
 - Igen. Na de mi megyünk - fogta kézen Joet.
 - Persze, majd este találkozunk oké? Mondjuk lehet, hogy még délután hazaugrok átöltözni...
 - Oké, akkor később. Sziasztok!
 - Sziasztok! - köszönt el Joe is.
 - Sziasztok! - mondtuk egyszerre Robbal.
 - Akkor...bemegyünk?
 - Hát...nekem nem biztos, hogy be kéne mennem...Elvégre még nem is találkoztam vele, meg biztosan nem örülne, hogy az első találkozáskor ilyen állapotban van...
  - Igazad van, akkor előbb megkérdezem tőle.
 Kopogtam, mielőtt bementünk volna a kórterembe. Csak egy halk igen volt a válasz. Már erre könnybe lábaft a szemem, pedig magamban megfogadtam, hogy akármi is lesz, nem fogok sírni. Lassan benyitottam, és bedugtam a fejem az ajtó mellett.
 - Szia - mondtam halkan.
 - Szia - mosolygott Andy, amikor meglátott. Szegénykém elég rossz állapotban volt, de Lemynek abban igazat adok, hogy a történtek után rosszabbnak kellene lennie.
Egy gép pittyegett mellette, és csövek lógtak ki a karjából. A feje pedig...szorosan be volt kötve. Először csak én léptem be, gondoltam jobb, ha először csak engem lát.
 - Drágám, itt van velem Rob is. Bejöhet, vagy inkább szeretnéd, ha...
 - Nem, nyugodtan bejöhet. - intettem neki, erre ő is belépett a nem túl nagy szobába.
 - Jajj, mit csináltál magaddal? - ültem le mellé, miután megpusziltam az arcát.
 - Ne is mondd...Szia - mosolygott Robra. - Sajnálom, hogy ilyen körülmények között találkozunk. Andy Weitz. - nyújtott kezet neki, miközben felszisszent.
 - Óvatosan - figyelmeztettem.
 - Rob Pattinson. Nagyon örülök. Egyébként jól nézel ki. - mosolygott.
 - Úristen. Itt áll mellettem a híres Robert Pattinson. Ha nem lennék kórházi rongyban, és nem lenne ilyen nyomott fejem, akkor még el is hinném, amit az előbb mondtál. - mindhárman nevettünk.
 - Mi történt, mesélj! - Rob eközben leült az ágy másik oldalára.
 - Nem tudok. Nem emlékszem semmire.
 - Egyetlen apró részletre sem?
 - Nem, semmire. Vagyis csak arra, hogy az autómban ülökés vezetek. De sem az ütközésre, sem a mentőre nem emlékszem.
 - Annyira sajnálom.
 - Jajj, nem kell. Elvégre már nincs baj. Tudod, hogy erős és vagány csaj vagyok, hamar felépülök.
 - Igen, tudom.
 - Helyes! Egyébként vártam, hogy mikor cseszel le.
 - Lecseszni, miért?
 - Hát mert amikor Amanda bejött, akkor ide állt mellém, és elkezdett morogni, hogy ezt hogy képzeltem, meg hogy mit gondolok, hogy milyen volt egész éjszaka kint ülni a folyosón, és várni a híreket. Aztán meg közölte, hogy örül, hogy jól vagyok és elkezdett bőgni...
 - Nem is ő lenne, ha nem veszekedett volna egy sort rád...
 - Egyébként köszönöm, hogy itt voltatok akkor.
 - Nincs mit. Bár ne kellett volna itt lennünk.
 - Na de elég a lelkizésből. Mi van veletek fiatalok? - vigyorgott.
 - Semmi, mi lenne?
 - Robert, mint Ev egyik barátjának, kötelességemnek érzem tudatni veled, hogyha akár csak egyetle egyszer is fájdalmat okozol neki, én esküszöm, hogy levágom a goyóidat. - Rob nagyot nyelt, Andy komolyan nézett rá, én meg csak nevettem.
 - Nyugi, édes, nem gondolja komolyan.
 - Nem tényleg nem - nevetett Andy is. - De azért érted mire gondolok...
 - Nagyon vicces - gúnyolódott Rob. - De amúgy tényleg jó vicc volt.

*******

Nem voltunk nagyon sokáig Andynél, elvégre hagynunk kell őt pihenni, és a bátyja is nemsokára megérkezik. Elvileg. Nehezemre esett szegényt otthagyni, de elvégre jó kezekben van, hisz az orvosok vigyáznak rá. De olyan törékenynek tűnt...

A délutáni program előtt még szerettem volna átöltözni, ezért előbb gyorsan hazaugrottunk. Rob a kocsiban morgott egy-két olyan dolgot, hogy mi nők miért szeretünk ennyit öltözködni, meg hogy hogy van ilyenhez türelmünk. Én meg elmagyaráztam neki, hogy nekünk jó érzés igényesnek és szépnek lenni, mert ki tudja, hogy hova fogunk majd eljutni egy nap folyamán. Nem szólt semmit, csak megrázta a fejét és csendbe maradt. Férfiak. Jellemző...

Lemy és Joe épp filmet néztek, de amikor megérkeztünk leállították, hogy amíg én készülődök, addig szegény Robnak ne kelljen zavartan ülnie mellettük. Majd megköszönöm nekik.

Ahogy öltözködtem, a pólóm leesett az ágyról és a földön landolt, én pedig lehajoltam érte. Nem kellett volna. Megint rosszul lettem, mint ahogy tegnap, de most annyira erős fájdalom volt a gyomromban, hogy összegörnyedtem a padlón és vártam, hogy mikor múlik el. De nem szűnt meg, még csak nem is enyhült. Próbáltam szólni Robéknak, de hang valahogy nem akart kijönni a torkomon. A szoba kezdett homályosodni, a szemeim pedig lecsukódtak. Nem álmodtam, de inkább álmodtam volna, mert az a sötétség, ahova kerültem, nagyon nyomasztó volt.

A legédesebb dallam - 26. fejezet

Vihar előtti csend






Már több mint hat órája a kórházban ülünk és várjuk, hogy valaki végre kijöjjön a műtőből és közöljön velünk valamit. Eddig csak egy nővérrel sikerült beszélnünk, aki csak annyit közölt velünk, hogy még folyik a műtét. Hát nagyon köszönjük ezt a temérdek információt. Igen sokra megyünk vele.
Bele sem merek gondolni, hogy mi lehet Andyvel. Nem tudunk semmit sem a balesetről, sem róla. Nem tudjuk hogy súlyos-e a baj, még azt sem, hogy meddig fog még tartani ez az idegölő várakozás. Hajnali három körül Lemy megunta az ücsörgést.
 - Kérsz egy kávét? - állt fel.
 - Az jó lenne, kössz.
 - Remélem mire visszajövök már többet fogunk tudni.
 - Igen, azt én is remélem. Hirtelen kinyílt a műtőajtó.
 - Elnézést, doktor úr, hogy van Andy? - lépett oda hozzá gyorsan Lemy.
 - Önök a hozzátartozói? - mindig ez...
 - Nem, a barátai. A bátyja sajnos nincs az országban, de elvileg már értesítették.
 - És a szülei?
 - A szüleivel nem tarja a kapcsolatot.
 - Nos, a kisasszony válságos állapotban van. Eltört egy-két bordája és a bal karja, de ez a kisebb baj.
 - A kisebb? - kérdezte Lemy. - Jézusom, mi történt még?
 - A fejsérülése...elég komoly. A fején levő seb nagyon mély, majdnem érintette az agyat is. Amennyire tudtuk, rendbe hoztuk, de sajnos nem biztos, hogy megéli a reggelt. Ha megbocsájtanak...


Csak ledermedve álltunk a folyosón és némán bámultuk hol a falat, hol a földet. Csak arra tudtam gondolni, hogy miért pont ő...
Mivel érdemelte ezt ki? Hiszen nem tett semmit...
Lemy leült egy székre és pityergett. Jobban ki volt készülve mint én, pedig ő nem is volt annyira jóban Andyvel, mint én. Drága Andy...Vajon mi lehet most vele?
 - Elnézést! - jelent meg előttem egy alacsony nő. - Önök Andy Weitz ismerősei?
 - Igen. Kérem, esetleg kaphatnánk róla valamilyen információt? Romlott az állapota?
 - Nem, az állapota változatlan.
 - És mi történt vele pontosan? Senki nem mond nekünk semmit már vagy...
 - Igen, tudom, és rettentően sajnáljuk, de előbb a hölgy állapota volt a fontosabb.
 - Persze.
 - Ha esetleg velem fáradnának, akkor tájékoztatnám önöket a történtekről.
Nem Andy tehetett a balesetről. Valami részeg állat szembe ment a forgalommal, Andy meg félrerántotta a kormányt, átszakította a korlátot, és belerohant egy oszlopba.
A nővér, aki felvilágosított minket azt mondta, hogy mennyünk haza. Szerinte úgy sem tudnánk segíteni neki azzal, hogy bent vagyunk a kórházban és idegeskedünk.
Így hát beültünk a kocsiba és hazajöttünk. Azt beszéltük, hogy reggel első dolgunk lesz, hogy bemegyünk hozzá. Reméljük már nem lesz túl késő...


Ahogy az várható volt, egyikőnk sem aludt semmit...A kórházba menet felváltva ásítoztunk. Ilyenkor még a reggeli kávé sem segít...
Ahogy beértünk a kórház folyosójára, az orvos pont ott jött velünk szemben. Gyorsan odarohantunk hozzá, és szinte letámadtuk.
 - Jó reggelt, doktor úr. Megmondaná, hogy hogy van Andy Weitz? Tegnap este hozták be, autóbalesete volt.
 - Igen, emlékszem. Az éjszaka folyamán újra kellett élesztenünk.
 - Úristen, és hogy van? - kérdeztük kórusban.
 - Az állapota mostmár stabil.
 - Hála Istennek! - sóhajtottunk fel megkönnyebbülten. - Mikor mehetünk be hozzá?
 - Sajnálom, de csak a jövőhéten...
 - A jövőhéten?
 - Igen. Még az intenzív osztályon tartjuk. Vigyáznunk kell, nehogy visszaessen.
 - Akkor hétfőn már láthatjuk?
 - Mindenképpen.
 - Köszönjük.

 **********

 Egyikőnknek sem volt kedve hazamászni, ha már egyszer bent voltunk a központban, így fogtuk magunkat és elintéztük a bevársárlást. Aztán elmentünk és megittunk egy kávét, majd beültünk a moziba.

Csak este értünk haza, hulla fáradtan. Az egész napos rohanás és idegeskedés Andy miatt teljesen elvette az energiánkat. Elmentünk zuhanyozni, majd mindketten elvonultunk a saját szobánkba. Úgy döntöttem, itt az ideje felhívni Robot.

 - Halló? - szólt bele a hatodik csörgésre...Vajon mit csinált?

 - Szia.

 - Ever! Hála Istennek! Egész nap hívtalak, miért nem vetted fel? Már ott tartottam, hogy haza megyek...

 - Ne haragudj. - Nem is láttam, hogy hívott. - De elég sűrű volt a napom. Tegnap este telefonáltak a kórházból, hogy Andynek balesete volt, és egész éjszaka bent voltunk.

 - Jézusom, és hogy van?

 - Már túl van az életveszélyen, de még az intenzíven tartják.

 - Szegény. De akkor is írhattál volna egy sms-t, hogy ne aggódjak feleslegesen.

 - Tényleg sajnálom, de egész nap kivoltam, és most is kivagyok. Nem aludtunk Lemyvel semmit és egész nap szaladgáltunk.

 - Persze, ne haragudj. Szeretlek.

 - Én is szeretlek.

 - Na, nyomás aludni!

 - De nem is vagyok álmos!

 - Na persze...Addig feküdj le, amíg szépen mondom! Ne akard, hogy én fektesselek le...

 - Pedig már alig várom - kacérkodtam.

 - Khmm...Nem úgy értettem - jött zavarba.

 - De én meg erre gondoltam.

 - Azért mert perverz vagy!

 - Bagoly mondaj verébnek, hogy nagyfejű...

 - Na, nyomás aludni, ezt meg majd megbeszéljük! Még két nap.

 - Értettem főnök! Már alig várom...

 - Jó éjt, kicsim, szeretlek.

 - Én is szeretlek Rob, jó éjt.

Amint letettük a telefont, bedőltem az ágyba és perceken belül már aludtam is. Gondolom nem kell mondanom, hogy azon az éjjelen érdekeseket álmodtam...

Az egyiket Robbal. Azt ha nem baj, inkább nem mesélném el...

De a másik...Megint az a borzasztó tudatlanság...Megint az a nő...Akárhányszor csak megjelenik, mindig ugyanazt mondja. De mit? Nem értem...

Támaszkodjam Robra és vigyázzak. Vigyázzak, de miért?


Fél egyig aludtam. Fél egyig! A végtagjaim teljesen el voltak gémberedve amikor felkeltem. Azonban teljesen nyugodt voltam. Kivéve Andy ügyét és Rob hiányát. Azonban éltetett a tudat, hogy már csak egy nap és láthatom. Nagyon hosszú volt ez a hét nélküle, és remélem, hogy egy darabig nem kell majd elmennie.
Lemy a délutánt Joe-val töltötte, de este leültünk a nappaliba beszélgetni.
Minden szóba jött, amit csak el lehet képzelni. Andy, Rob, Joe, a számlák, a takarítás, a kaja, a munka...Ami nekem már nincs.
 - Tényleg, és van valami terved a munkával kapcsolatban? - kérdezte Lemy.
 - Hát...csak a vizsgákon mennyek át. Azután azonnal elmegyek munkát keresni.
 - Te leszel a város legjobb rendezője! Mi több...Az egész országé!
 - Hé, azért ne vidd túlzásba! Először sikerüljön a vizsga...Aztán beszélhetünk a többiről.
 - Tuti, hogy sikerülni fog. De remélem, azt a hárpiát úgy meghúzzák, mint a sz...
 - Elég, értettem. Én nem kívánok neki rosszat, csak remélni tudom, hogy egyszer megjavul. Már egyáltalán nem izgat. Csak egy elkényeztetett kis liba, akit nem neveltek meg rendesen...
 - Ha te így látod...Bár én nem ezt gondolom...
 - Tudom, hiszen ismerlek...
 - De figyelj csak! Tudod mi jutott eszembe?
 - Mi?
 - Majd ha Andy felépült, és rendeződnek kicsit a dolgok, akkor csinálhatnánk egy bulit itthon. Csak egy páran lennénk.
 - Ez jó ötlet! És kiket akarsz meghívni?
 - Hát ugye te, én, Joe, Rob, Andy...Meg ha Andynek van barátja akkor ő.
 - Mit szólnál hozzá, ha én még hívnék pár embert?
 - Oké, kire gondolsz?
 - Múltkor nagyon összebarátkoztam Rob munkatársaival. Szerintem meg kellene hívnom őket.
 - És kik azok?
 - Ööö...Hát mondjuk Kellan Lutz, Ashley Greene és Kristen Stewart.
 - Úristen Ev! Most komolyan ide fogod hívni az egész Twilight brigádot? Én itt fogok meghalni.
 - Nem fogsz meghalni. És nem is az egészet...Csak a felét. - nevettem.
 - Van fogalmad arról, hogyha itt lesz Kellan, akkor én nem tudok tisztán gondolkodni? Olyan jó pasi...Joe ki fog akadni...
 - Jézusom, Lemy...Nem kell tőlük szívrohamot kapni. Hidd el, ők is ugyanolyan emberek, mint te vagy én. Ha jobban megismered őket akkor rájössz, hogy rendesek. Főleg Kellan meg Kristen.
 - Ne kezd megint!
 - Oké, befejeztem - nevettem.
Este felhívtam Robot a nagy ötletemmel. Bocsánat. Ötletünkkel. Elvégre vele is egyeztetnem kell, hogy egyáltalán ők bírnak-e engem annyira, hogy eljöjjenek.
 - Ev, ugye ezt most nem mondod komolyan...
 - De nem tudhatom...
 - De én tudom...A múltkori alkalomkor mindenkire nagy benyomást tettél. Kellan azóta is emleget téged, amikor beszélek vele...Kristen meg kifejezetten bír téged. Biztosan szívesen eljönnek. És ha nem gond, én is hívnék egy embert.
 - Úristen! Akkor ez már nem is egy kis buli lesz - hangsúlyoztam a kis szót. - De persze. Ki az?
 - A legjobb barátom. De majd akkor megismered. Nagyon jó fej, bár kicsit bolond...
 - Nálad is bolondabb? - viccelődtem.
 - Na várj csak Ev! Majd holnap megkapod...
 - Bár már ott tartanánk...
 - Bár...De már csak egy éjszaka. Reggel tizenegykor már nálatok leszek.
 - Alig várom...Szeretlek.
 - Én is szeretlek. Aludj jól.
 - Te is.
Rögtön elaludtam és nem álmodtam semmit. Olyan jó az, amikor az ember este lefekszik és amikor felkel már reggel van. Velem azonban mostanság ez nem gyakran esik meg. Csak akkor, amikor Robbal alszom. Egyébként meg vagy nem tudok csak későn elaludni, vagy egész éjszaka álmodom és többször felébredek. Ilyenkor reggel teljesen nyúzott vagyok...
Éjszaka azonban valami különös dolog történt.
Fél háromkor arra ébredtem, hogy nagyon hideg van. Magamra húztam a takarót és még jobban befészkeltem magam a párnák közé, hogy azok is melegítsenek. A függönyök hirtelen mozogni kezdtek, pedig az ablakok nem voltak nyitva. Lassan felkeltem és odasétáltam az ablakhoz, ami tényleg nem volt nyitva. Vissza akartam feküdni, de amikor megfordultam, megláttam Őt. A szekrény melletti sötétségben állt, a hófehér ruhája azonban világított. Nagyon megilyedtem. Nem csinált semmit, csak ott állt, és félrehajtott fejjel nézett rám. Nem tudom mennyi ideig állhattam ott. A félelem teljesen lebénított. A nő lassan előre lépett, a holdfény megvilágította az alakját. A szeme különösen félelmetes volt, úgy nézett rám, mintha bántani akarna. Hosszú hajából folyt a víz, tépett ruhája cafatokban lógott le a padlóra.
Ez nem én voltam. Mármint nem az, akivel régen álmodtam. Ez egy idegen nő volt, és biztos voltam benne, hogy ezelőtt még sohasem láttam.
 - Veszély közeleg, Ever! - szólalt meg hirtelen. A hangja jeges volt, halk, és mintha éreztem volna benne a halált.
 - De milyen veszély és ki vagy te? - suttogtam.
 - Hamarosan bajt hoz a szél, de ha vigyázol nem eshet bajod. Csak támaszkodj a szeretteidre!
 - De milyen baj?
 - Vigyázz Ever, vigyázz! - a föld felett lebegve közeledet felém, kinyújtott kézzel, de amikor elért volna köddévált.
Visszaszaladtam az ágyamba és a fejemre húztam a takarót. Addig szorongattam a párnám sarkát, amíg lassan el nem nyelt a sötétség.


Kilenckor ébredtem fel, de csak úgy mertem felkelni, hogy előtte alaposan körbenéztem. Amikor megbizonyosodtam róla, hogy semmilyen veszély nem fenyeget, lassan leraktam a talpaimat a padlóra, mintha az akármelyik percben eltűnhetne alólam. Még párszor körbenéztem a szobában, árulkodó jelek után kutatva. De nem találtam semmit. Biztosan csak álmodtam. Pedig valósnak tűnt...
Ma jön Rob. Ahogy ez eszembe jutott, boldogság kúszott belém, ez pedig mosolyt csalt az arcomra. Határozottan jobb kedvem lett.
Reggeli illata töltötte be a házat. Ezek szerint Lemy már fent van.
 - Jó reggelt álomszuszék! - mosolygott rám. El sem lehet képzelni, mennyire más Lemy kipihenve, mint álmosan, nyúzottan és idegesen. - Hogy aludtál?
 - Hát, ami azt illeti - dőltem neki a konyhapultnak, miközben megdörzsöltem a szemem - Volt már jobb éjszakám is.
 - Azt meghiszem - kacsintott, miközben lerakta az asztalra a pirítóst.
 - De vicces vagy ma reggel - gúnyolódtam.
 - Ma jön haza Mr. Adonisz? - kérdezte, mielőtt beleharapott a kenyerébe.
 - Igen - kortyoltam bele a kávémba.
 - Ezek szerint ezért nem aludtál semmit? Ennyire vártad a reggelt?
 - Nem egészen...Csak volt egy fura álmom...
 - Elmeséled?
 - Majd talán később. Elmegyek, rendbeszedem magam. - álltam fel.
 - De hiszen alig ettél.
 - Ma nem vagyok éhes.
Elmentem zuhanyozni, aztán megszárítottam a hajam. Felvettem egy fehér pólót meg egy farmert, és megmostam a fogam is. Húztam tiszta ágyneműt, egy kicsit összepakoltam a szekrényemben és kidobáltam a felesleges könyveimet. Elvégre már nincs szükségem rájuk. A sulit befejeztem, - vagyis reméljük - amik pedig kellenek azokat úgyis megtartom.
Meghallottam a csengőt. A karomon végigfutott a hideg, a gyomromban repkedő pillangók is felbukkantak. A szívem meg...Nem is kell mondanom, majd kiszakadt a mellkasomból.

A legédesebb dallam - 25. fejezet

Nem hiszem el

- Ever, csörög a mobilod! - kiabált Lemy a nappaliból. A telefonom ott hagytam, mivel ma én vagyok a soros a főzéssel. Lemy pedig nagyon el volt foglalva a körömfestéssel, mivel este ő és Josh vacsorázni mennek. Nem haragudtam rá, elvégre én is ugyanennyit készülnék, ha Robbal kellene találkoznom. Még négy nap. Addig is valamivel el kell foglalnom magam.
 - Hozd már ide! - kiabáltam vissza a nagy tészta kavargatás közepette.
 - Nem tudom!
 - Ó, meg ne erőltesd magad! - lezártam a gázt, és futólépésben mentem a telefonomért. A kijelzőn Rob neve villogott. Legalább egy jó dolog a mai napon.
 - Szia! - szóltam bele boldogan. - Na mi a helyzet, hogy megy a munka?
 - Megmagyaráznád, hogy mit keresel a mai újság címlapján? - kérdezte dühösen. Hoppá. Szóval beraktak az újságba. Az a szemét...
 - Ööö...meg tudom magyarázni...
 - Remélem is.
 - Tegnap beültünk a lányokkal kávézni, miután vége volt a vizsgámnak. - A nagy mesélés közepette mutogattam Lemynek, hogy hozza be az újságot. Ő meg mondta, hogy a körme miatt nem tudja. Elvettem a fülemtől a telefont, és idegesen rászóltam. - Ha nem hozod ide, akkor rád borítom az egész körömlakkos flakont. Na nyomás!
 - És hát a semmiből egyszer csak felbukkant egy férfi, és megkérdezte, hogy nem én vagyok-e Robert Pattinson barátnője. Én mondtam, hogy biztosan csak összetéveszt valakivel, de ő erősködött, hogy nem, ő tudja, hogy én vagyok. Erre Andy felszólalt, hogy nem, és ott hagytuk a pasast. - Lemy időközben a kezembe nyomta az újságot, majd duzzogva felkapta a körömlakkját és bevonult a szobájába. A képen már kint voltunk az utcán, a fotósnak azonban valahogy mégiscsak sikerült lekapnia minket.
 - Ezt nem hiszem el! - hallottam, hogy a vonal túlsó végén valami nagyot csattan. - Miért nem tudják az embert nyugodtan élni?  A fenébe is...
 - Ne haragudj rám - motyogtam a telefonba.
 - Tessék? Hogy rád? Dehogy is, te ne haragudj rám. Én nem rád vagyok mérges, hanem arra a fickóra. De várjunk csak...Tegnap miért nem mondtad, hogy volt egy kis incidensed egy újságíróval?
 - Akartam...De aztán felhívtál és teljesen kiment a fejemből.
 - Ever, figyelj. Meg kell ígérned, hogy ezentúl mindent elmondassz nekem. Érted? Mindent.
 - Rendben van megígérem.
 - Most mennem kell. Vigyázz magadra.
 - Te is. Szia - motyogtam, de már letette. És én még örültem, hogy felhívott...




 - Ev, ide tudod adni azt a...Hát beléd meg mi ütött?
 - Belém? Semmi.
 - Aha, azt látom. Rob mérges volt?
 - Igen, de teljesen jogtalanul. Elvégre nem én tehetek róla, hogy az a...odajött és elkezdett kérdezősködni. Arról meg pláne nem, hogy le is fényképezett. Erre még Rob engem csesz le.
 - Biztosan nem téged akart, de ahogy én ismerem, biztosan nagyon ideges volt. Figyeld meg, később fel fog hívni, és könyörögni fog, hogy bocsáss meg neki. Aztán jön azzal a szöveggel, hogy mindenről ő tehet, meg hogy meg se érdemel bla bla bla...Te meg megmondod neki, hogy ez nem így van, mert te azért szereted aki, és megint kibékültök és megint tiszta nyál lesz minden...Bleeee...
 - Fogd be! - böktem oldalba. - De legalább felvidítottál, kössz!
 - Nincs mit! Szóval ideadod azt a kék sáladat tudod, azt a kicsit?
 - A harmadik fiókomban van, vedd ki.
 - Köszi. - mondta, majd elugrándozott.
Remélem, igaza lesz...
Amint ezt kimondtam, megint csörgött a telefonom. Andy.
 - Szia! - szinte sóhajtottam a telefonba.
 - Szia kislány. Láttam az újságot. Tudom...
 - Ne is mondd. Rob már hívott. Tisztára ki van akadva.
 - Rád?
 - Hát valakire muszáj neki...
 - Na de te nem vagy hibás! Nyugi drágám...Délutánra már vagy ötszáz sms-ed lesz, mint például annyira szeretlek, hogy bele halok, meg hogy ali várom, hogy lássalak, és...
 - Oké, oké, ne kezd te is a minden nyálas szöveget. Lemytől ma már egyszer hallottam...
 - Oké, akkor én nem mondom el mégegyszer. Megyek, fotózásom lesz. Jó legyél!
 - Te is! Szia. - legalább ő nem nyomta ki a telefont...


Délután egy csomó dolgom volt. Kitakarítottam a fél lakást, lehúztam az ágyneműket és megpucoltam az ablakokat. Estig el is tartott. Josh csak 8-ra jött Lemyért, de ő már fél hatkor azzal nyaggatott, hogy jó e az a ruha, amit kiválasztott, és előhúzott nekem a szekrényből még vagy 100 olyan ruhát, amitől azt hittem, hogy kihullik a hajam. Miután sikerült megnyugtatnom, hogy tökéletes minden, megcsináltam a haját, kifestettem, és a sálhoz kölcsönadtam neki a kék táskám is. Hihetetlen, hogy ez a csaj mennyit képes készülődni meg cicomázni magán...
Nyolckor el is mentek, én pedig jó szórakzást kívántam. Lemy megölelt, és azt mondta, hogy reméli, Rob hamarosan jelentkezik.
Az oké, hogy ők elmentek, de én egyedül mégis mit csináljak? Ma már nem igazán terveztem folytatni a takarítást, ezért elővettem egy filmet, és egy nagy adag pattogatott kukoricával meg egy pléddel elfeküdtem a kanapén. Tíz percig sem tudtam pihenni, amikor kopogtak az ajtón. Mégis ki a jó fene keres negyed kilenckor? Az ember még ilyenkor sem tud nyugodtan lenni.
 Nagy cammogva odamentem az ajtóhoz, útközben pedig majdem felbuktam egy cipőben. Hogy az hogy került oda, arról fogalmam sem volt, ráadásul nem is az enyém volt. Ha Lemy hazajön, kinyírom!
 - Szia - vigyorgott szélesen az ajtóban Andy.
 - Szia...Hát te?
 - Lemy hívott, hogy egyedül vagy, és gondoltam eljövök.
 - Ez rendes tőled, gyere be - álltam arréb, hogy be tudjon jönni.
 - Mit csináltál? - kérdezte érdeklődően, amikor belépett a nappaliba.
 - Éppen moziztam, de nem kötött le túlságosan.
 - Rob hívott már?
 - Jajj, ne kezdd te is. Még nem hívott, én pedig nem fogom hívogatni. Majd telefonál, ha akar.
 - Oké, le ne harapd a fejem! - tartotta fel a kezét védekezően.
 - Ne haragudj, nem rád vagyok mérges, csak...Egész délután tiszta ideg voltam miatta. Miért rám haragszik olyan miatt, amiről nem is én tehetek?
 - Nem lehet, hogy csak egyszerűen abban a pillanatban nem volt senki más, akire mérges lehetett volna? Szerintem túlságosan is szeret ahhoz, hogy ilyet csináljon.
 - Nem tudom, de nem is érdekel. Ma már nem akarok erről többet beszélni.
 - Oké, akkor igyunk! - tartott fel hirtelen két üveg Baccardit.
 - Váo, ezeket meg honnan varázsoltad elő?
 - A táskámból...Na melyiket kéred?
 - A pirosat.
Andy legalább 11-ig nálam volt. Először megittuk azt a két üveget, később azonban valahonnan előkerült még egy üveg pezsgő és egy kis rum is...
Nagyon jól elvoltunk, röhögtünk meg táncoltunk, én meg elvileg felbuktam a kanapéban és hatalmasat estem, de egyáltalán nem emlékeztem rá reggel. De a fejem és a térdem iszonyatosan fájt. És tényleg... A lábamon volt egy hatalmas kék folt.
 Amikor kimentem a konyhába, nagy meglepetésemre Lemy és Andy is ott ültek és reggeliztek. Lemy mérgesen nézett rám, Andy meg csak vigyorgott, majd amikor elmentem mellette, kacsintott egyet.
 - Jó reggelt Miss Vadóc, kérsz valamit? - gúnyolódott Lemy.
 - Most nagyon nincs kedvem a sablonszöveghez, bocs. Van kávé? - fogtam a fejem.
 - A pulton - mutatott oldalra Lemy, fel sem nézve a tányérjából. Töltöttem magamnak egy kis koffeint, majd leültem a lányok mellé.
 - Andy, te hogy vagy? - tudakoltam tőle összehúzott szemekkel, mivel kint sütött a nap, és ez nagyon nem tett jót se a szememnek, se a fejemnek.
 - Miért, hogy kéne lennem? - vigyorgott még mindig.
 - Hát...talán...másnaposnak?
 - Mi? Na drágám, ne viccelj! Ennyi piától? Még csak meg se éreztem. Jobban hozzá vagyok szokva, mint gondolnád. Téged viszont apalosan kiütött.
 - Az biztos...Semmire sem emlékszem - fogtam meg megint a fejem.
 - Akkor ezeket vedd be - nyomott a kezembe két tablettát. - De csak reggeli után!
 - Mik ezek? - szemléltem a kezemben levő kis bogyókat.
 - Egyszerű másnaposság elleni gyógyszerek. Nálam mindig bejön.
 - Már megint mire akarod rávenni Evet? - morgolódott Lemy.
 - Semmire - nézett rá Andy ártatlanul.
 - Aha, gondolom tegnap se akartál vele semmit...
 - Nem tudtam, hogy ennyire nem bírja az alkoholt. Mégis honnan tudhattam volna? De most próbálok neki segíteni, mivel tudom milyen szar másnaposnak lenni.
 - Ez rendes tőled, de azért mégse...
 - Elég már! Nem tudnátok csak egy percig csendben lenni? - tarottam fel az ujjam csukott szemmel. - Csak egyetlen egy percig. - tagoltam a szavakat.
 - De drágám, de nekem mennem kell. Jó legyél, és kaja után vedd be a bogyókat! Puszillak titeket, pá!
 - Szia - köszöntünk kórusban Lemyvel.
Gyorsan megreggeliztem - már ha azt, amit ettem reggelinek lehet nevezni-, és bevettem a gyógyszereket, majd elindultam zuhanyozni. Tudtam, hogy Lemy valamit még fog mondani mielőtt beköltözöm a fürdőszobába, ezért már azelőtt válaszoltam neki, mielőtt kérdezhetett volna.
 - Igen, tökéletesen jól vagyok, és megígérem, hogy soha többet nem csinálok ilyet és nem hozok rád szívbajt többé! - mutogattam artikulálva a kezemmel Lemynek háttal, mivel épp a fürdő felé mentem.
 - H...Honnan tudtad, hogy ezt akarom mondani? - kérdezte megdöbbenten.
Én viszont nem válaszoltam, csak vigyorogva belöktem a lábammal magam után az ajtót.


Szerettem volna a délutánt nyugodtan és egyedül eltölteni. Muszáj volt átgondolnom valamit. Ezért bezárkóztam a szobámba, és ledőltem az ágyamra.
Rob nem keresett tegnap este. És még ma sem hívott fel. Meghalok, hogy újra hallhassam a hangját, de azt várhatja, hogy én fogom előbb felhívni, elvéfre ő bántott meg engem. És van még egy dolog. Nagyon nem tetszik valami. Minden reggel és este fel szokott hívni, valamikor még délután is, most meg semmi. Talán...van valakije, és szakítani akar? Nem, azt nem tenné, hiszen azt mondta, hogy szeret. Mi változhatott meg egyik napról a másikra? Gondolom ahhoz azért több idő kell, hogy beleszeressen más valakibe, mint két nap...
És nem is tettem semmi rosszat. Az, hogy nem mondtam el neki az újságírós esetet, az semmi ahhoz képes, amit ő tett velem nem is olyan régen. Elhagyott egy hülye kis dolog miatt, amit át sem gondolt rendesen, és amit meg sem akart beszélni velem. Az én bűnöm ehhez képest sokkal kisebb. Nem tudom hogyan, de valahogyan bele fogom verni a fejébe, hogy jobb lesz, hogyha ezt megszokja, mert ez nem fog változni, és én nem akarom örökké a saját önmarcangolását hallgatni. Szeretnék vele boldog lenni, és nem csak azon idegeskedni, hogy mit gondolnak rólunk mások. Senkinek semmi köze hozzá, és bőven elég az, ha csak mi tudjuk mit akarunk az élettől, és csak ő és én vagyunk, és rajtunk kívűl még nem vagy 2000 tudják, hogy éppen hol tart a kapcsolatunk. Engem nem érdekel más mit gondol. Csak az számít, hogy boldog legyek...Vele.
 A telefonom ebben a pillanatban kezdett csörögni, és én izgatottan nyúltam érte. Nem csalódtam, Rob volt az.
 - Szia - szóltam bele semlegesen.
 - Szia - válaszolt halkan ő is. - Haragszol rám?
 - Jajj, drágám ne hülyéskedj, miért is haragudnék rád? Elvégre olyasvalami miatt hibáztatsz, amihez semmi közöm, és tegnap csak rám csaptad a telefont, és még te érzed szarul magad? Jajj, dehogy is, miért haragudnék? - fakadtam ki.
 - Szóval még haragszol. És teljes joggal.
 - Ha tudtad, hogy így van, akkor miért kérdezted meg?
 - Csak reméltem, hogy már elfelejtetted mekkor seggfej voltam tegnap.
 - Ne hatagudj hogy ezt mondom, de azt nagyon nehezen lehet elfelejteni. Tegnap megígértetted velem, hogy mindent mondjak el neked. Hát jól van. Tegnap este átjött Andy, én meg annyira ki voltam bukva, hogy totál leittam magam, reggel pedig úgy ébredtem fel, hogy nem emlékeztem semmire sem. És ez csak neked köszönhető. - pár pillanatig nem tudott mit szólni.
 - Hogy én mekkora egy barom vagyok - motyogta. - Figyelj, én...
 - Ne kezzd az "Ever sajnálom, nem akartam" szöveget. Azt már hallottam párszor, és nem vagyok rá kíváncsi még egyszer. - megint hallgatott. - Csak mondd, hogy szeretsz és én elfelejtek mindent, mert én nagyon szeretlek.
 - Hát persze, hogy szeretlek - mondta boldogan. - A világon mindennél jobban.
 - Helyes. Ezt a választ vártam. Nagyon hiányzol.
 - Ajj, te is nekem, és alig várom már a vasárnapot! Nem fog érdekelni semmi és senki. Kikapcsolom a mobilom, és nem érdekel, hogy hány üzenetem meg nem fogadott hívásom lesz. Még az sem, ha a menedzserem lecsesz, pedig tőle aztán igazá félek...
 - Biztosan nem fogja leharapni a fejed - nevettem. - Na de most le kell tennem, mert Lemy itt zörög az ajtón, valami biztosan történt.
 - Oké persze, menny és vigyázz magadra!
 - Te is!
 - Ja, és Ev!
 - Tessék?
 - Meg fogok változni. Ígérem. - azzal letette a telefont, én pedig boldogan mentem az ajtóhoz, hogy beengedjem azt a bolondot, mert azóta ott dörömböl.
 - Lemy, mi ütött beléd, betöröd a...Hé, mi történt? - fogtam meg a kezét. Az arcán könnyek csorogtak le, és rázkódott a sírástól.
 - M...Most telefonáltak a kórházból...A...Andynek balesete volt.