A legédesebb dallam - 28. fejezet

Hosszú idő után újra visszatértem...Remélem, valaki még olvassa a történetet, mert ha én nem is, Ő biztosan megérdemli...

 - Kezdődik - szólalt meg sokára a lány, majd köddé vált. Őt láttam azelőtt este, mielőtt Rob megérkezett. Most is ugyanolyan félelmetes és hátborzongató volt mint akkor, az ember szinte érezte a bajt a levegőben. Mint amikor nagyon gyorsan futsz, és érzed, hogy el fogsz esni, azonban mégsem állsz meg. 
Csak vártam és vártam, hogy felébredjek, de nem történt semmi. Még minden sötét volt és nyirkos. Vártam még egy keveset, de semmi. Össze voltam zavarodva és féltem, hogy most mi lesz. Megjelent az első könnycsepp is az arcomon, én pedig haygtam, had' gördüljön le róla.   
Hangok. Valahonnan hangokat hallottam, és újra reménykedni kezdtem, hogy van esélyem kikerülni erről a borzalmas helyről. Fény. Istenem, végre valahára! De nem, vissza akarok menni! Engedjetek vissza! Nem birom! Ezt nem lehet elvsielni. 
 - Neee!!! - ordítottam. 
 - Ev, mi történt, mi a baj? - hallottam Rob hangját. 
 - Nem birom ki! - kiabáltam még mindig. 
 - Amanda, azonnal hívd ki a mentőket! - ordított már ő is, miközben engem fogott. A földön feküdtem a szobámban, és lassan kezdtek felderengeni az események is. 
Bejöttem átöltözni, amikor nagyon elkezdett fájni a hasam. Aztán elájultam. De most, ahogy felkeltem újra előjött ez az elviselhetetlen kín. 
 - Rob - nyögtem, miközben erősen szorítottam a nyakát. 
 - Itt vagyok kicsim, itt vagyok. - simogatta az arcom. 
 - Nagyon fáj...
 - Hol fáj?
 - A hasam...
 - Úgy, mint ahogy tegnap? - Nem tudtam válaszolni, csak bólintottam. 
 - Ne félj, mindjárt itt lesznek a mentők. Nemsokára el fog múlni. 
 - Hogy van? - térdelt le mellénk Lemy is. 
 - Azt mondja, nagyon fáj a hasa. Voltak ilyen problémái korábban?
 - Nem, nem voltak. Nyugi drágám - fogta meg a kezem. - Mindjárt vége. - Megint jött egy újabb nagy fájdalom, amitől felnyögtem és összeszorítottam a szemeimet. 
 - A fenébe is, hol vannak már? - szitkozódott Rob. 
 - Azt mondták, sietnek. Ennél többet nem tudok. - Azzal felállt és kiszaladt a szobából, hogy megnézze, nem értek-e már ide. 
 - Nagyon szeretlek - montam, vagyis suttogtam Robnak. 
 - Én is szeretlek. Mindennél jobban. - puszilta meg a homlokom. Aztán megint jött a sötét. 

********

 - Mikor fog magához térni? - hallottam Robot. 

 - Még nem tudjuk biztosan. Nagyon sok fájdalom csillapítót kapott. Egy darabig biztosan aludni fog. 

Lassan kinyitottam a szemem, mert féltem, hátha megin elkezdődnek a fájdalmak. De nem. Láttam, hogy egy kórteremben fekszem, mellettem egy gép csipogott, és minden idegesítően fehér volt. Szólni akartam, hogy fel vagyok, de a torkom annyira kiszáradt, hogy egy hang sem jött ki rajta. Próbáltam köhögni egyet, ami kisebb-nagyobb sikerrel járt, mivel éreztem a fájdalmat, de Rob legalább rám nézett. 

 - Ev. - sietett oda hozzám, majd megfogta a kezem. 

 - Nocsak - mosolygott egy fehér köpenyben levő férfi. - Örülünk, hogy felébredt. A nevem Dr. Burms. 

Csak néztem rá, mivel nem tudtam megszólalni.

 - Igen, tudom. Mindjárt hozatok egy kis vizet. - Ez olvas a gondolataimban?

 - Nos, Ms. McHeart, úgy tűnik, minden rendben. Mostmár. De hagyom, hogy ezt a párjával beszéljék meg. Ha bármi kérdése lenne, nyugodtan keressen meg. 

Bólintottam, amit egy köszönömnek szántam. A doktor mosolygott, majd kiment. 

Ránéztem Robra és elszorult a szivem. Biztos vagyok benne, hogy amióta itt fekszem - bár nem tudom mióta is vagyok itt - ő itt van mellettem. 
Az arca borostás volt, a szemei alatt karikák. Nagyon meg volt viselve, nem is csodálkoztam. 
Egy nővér lépett be a szobába, öntött egy kis vizet egy sárga pohárba, majd kiment. Rob óvatosan megitatott, amitől azonnal jobban éreztem magam. 
 - Hogy érzed magad? - fogta meg a kezem. 
 - Nem tudom - krákogtam. - Néha még érzem a fájdalmat. 
 - Ez nem csoda...hiszen a műtét...
 - Mi? Milyen műtét? - Hirtelem azt sem tudtam, mit gondoljak. Csak próbáltam vissza emlékezni, de semmi. Mi történt? - Mégis mennyi ideig nem voltam magamnál?
 - Három napig. Elvileg tovább kellett volna aludnod, de felébredtél. Sosem tudsz nyugton maradni - mosolygott. Fáradtnak tűnt, nagyon fáradtnak. Rossz volt ránézni. 
 - Rob, kérlek...mesélj el mindent!
 - Rendben, csak...nem tudom, hol kezdjem...
 - Talán onnan, amikor elájultam.
 - Igen. Szóval...Amandáékkal beszélgettem a nappaliban és vártalak. De eltelt tíz perc, és még sehol sem voltál. Így gondoltam elmegyek, és megnézlek. Amikor beléptem a szobádba már a földön feküdtél. Nagyon megilyedtem. - Láttam, ahogy visszajátsza magának az eseményeket. 
 - Aztán felébredtél...Gondolom, arra emlékszel...
 - Igen, arra igen. 
 - A mentők nem sokkal később megérkeztek és behoztak ide. Elvégeztek egy csomó vizsgálatot...mindenféle kütyüt raktak rád meg hurcoltak ide-oda...Aztán megtudtak valamit, és azonnal bevittek a műtőbe. Négy óráig voltál benn. Azt hittem, megőrülök. Borzalmasan sok időnek tűnt, mintha nem is három napot, hanem egy hetet töltöttem volna itt. Csak ez segített, hogy Ashley, Amanda és Kellan itt voltak velem. Nélkülük lehet, hogy megőrültem volna. 
 - Ők is itt vannak?
 - Igen, kint vannak a folyosón. Nem akartak itt hagyni. 
 - Majd szeretném, ha bejönnének hozzám. 
 - Persze, szólok nekik. - Azzal felállt, és el akart menni, de én megfogtam a kezét és maradásra bírtam. 
 - Azt még nem mondtad el, hogy mi bajom van. - Elkínzottan nézett rám. - Rob, kérlek. Muszáj tudnom. Nem titkolhatod el előlem. Úgyis megtudnám mástól! - fenyegettem. 
Lassan visszaült mellém és megfogta a kezem. Pár percig hallgatott, majd halkan beszélni kezdett. 
 - A hasfájásod és a rosszulléteid mind...egy cisztának voltak köszönhetőek, ami a méhedben volt. És...ez kidurrant. A benne levő folyadék okozta ezeket a tüneteket. - nagyot sóhajtott. - Meg kellett műteniük. Nos, ez sikerült is, csak...
 - Csak? 
 - Nagyon későn került erre sor. Ha hamarabb derült volna ki, nem lenne semmi hátulütője a dolognak...
 - Miféle hátulütője? 
 - Az orvos azt mondta, hogy miben ez a ciszta a méhben volt és kidurrant, okozhat maradandó károkat is...
 - És miket? Rob, kérlek nyögd már ki...
 - Nem... - nagyot nyelt és lenézett a kezére... - Nem biztos, hogy teherbe tudsz esni...
Csak néztem őt, és vártam, hogy elnevesse magát, de akármennyire is vártam, ez nem történt meg, én pedig kezdtem egyre jobban kétségbeesni. Csak bámultam a takarót, mintha az adhatna egy kis segítséget is. Mintha az előbb hallottakat semmissé tehetné. 
Több kérdés is kavargott a fejemben, de egyiket sem tudtam kimondani. Magamtól viszont számtalanszor megkérdeztem mindegyiket. Tudtam, hogy a kiborulás széllén állok. 
Egész örökké valóságnak tűnt, mire meg birtam szólalni. 
 - Ez...ez mennyire biztos? - kérdeztem végül...
 - Én...Én nem tudok neked mégegyszer válaszolni, ne kérd ezt tőlem...
 - Rob! - szóltam rá hangosan. - Azt kérdeztem mennyire biztos?
 - Ever, ne...
 - Mennyire? - ordítottam. 
 - Kilencven százalékban - mondta ki végre. Hallottam, mégsem akartam felfogni. Teljesen abnormálisan viselkedtem, megilyedtem saját magamtól. Azonban mégsem tudtam normális reagálni. 
 - Menny ki. - mondtam hangsúlytalanul.
 - Te..tessék? - nézett rám megdöbbenve. 
 - Azt mondtam, menny ki...
 - Ne csináld ezt... - állt fel. 
 - Indulj!
 - Ever, kérlek...
 - Menny ki! - kiabáltam rá. Kezdtem begurulni. - Tűnj innen! - Elkezdtem lökdösni, taszigáltam... - Kifelé! Menny már! Nem hallod? - Már sírtam, ordítottam. De ő nem mezdult, csak könnybe lábadt szemekkel nézett rám, majd közelebb lépett és megölelt. Egy darabig még ellenkeztem és kiabáltam vele, de aztán feladtam, túl fáradt lettem. Megadtam  magam a szomorúságnak és elgyengültem. Zokogva öleltem át a derekát és hangosan sírtam a lelkemet felemésztő fájdalomtól. Ő erősen ölelt és várta, hogy lenyugodjak. Ez nem ment könnyen, órákig sírtam. A hasam elkezdett fájni, ezért kénytelen voltam erős lenni. Nem okozhatok magamnak fájdalmat...De mostmár mit érdekel ez engem? Nekem már úgyis mindegy. 
 - Fáj a hasam... - mondtam neki. 
 -Szólok egy nővérnek, mindjárt jövök...Ne, ne hagyj itt... - könyörgően néztem rá. Egy pillanatig elgondolkodva meredt rám, majd gyorsan az ajtóhoz sietett és szó szerint felrántotta. 
 - Ashley, mennyetek, szóljatok egy nővérnek és az orvosnak!
 - De Rob, mégis mi történt? - hallottam Ashley hangját a folyosóról. 
 - Csak mennyetek már, az istenit! - ordított magából kikelve. Hangosan bevágta az ajtót, majd nagy léptekkel sietett vissza hozzám. Leült az ágyam mellé és a kezébe fogta a kezem. Odahúzta az arcához és puszilgatni kezdte. 
Már elég erős volt a fájdalmam ahhoz, hogy az első könnycseppek utat törjenek maguknak. Bár tudtam, hogy nem csak a fájdalom miatt sírok, mégis próbáltam eltemetni magamban a másik okot. Elképzelésem sem volt, hogy mit fogok majd kezdeni magammal a jövőben. Most csak aludni akartam és nem gondolni semmire. Nem akartam tudni semmiről, ami a közelemben történik. Nem akartam látni senkit, nem akartam érezni semmit. 
 - Elmehetsz, ha akarsz - suttogtam erőtlenül. Rob úgy nézett fel rám, mint aki eddig itt sem volt. Az arcán tisztán látszott a meglepődöttség és az értetlenség. 
 - El...el akarsz küldeni? - nyögte ki rekedt hangon. - De miért?
 - Már nem tudok neked semmit sem nyújtani, szóval nyugodtan itt hagyhatsz... - Sűrűn pislogott és a fejét rázta. 
 - Mi...H...Nem értelek...Miért akarod, hogy elmennyek? - Alig tudott egy értelmes mondatot kinyögni.
 - Tudod, hogy miért. Mit tudnék én ezek után adni neked? Semmit... Az összes tervem szertefoszlott, miszerint majd boldogan fogunk élni. Hogy majd összeházasodunk és gyerekeink lesznek... Hogy te majd gitározni fogod tanítani a fiunkat, én pedig megmutatok a lányunknak minden ügyes női praktikát. De mégis mondd meg! Mit tudok neked ezek után megadni? Had segítsek egy kicsit - amennyire csak tudtam, közelebb hajoltam hozzá, és mélyen a szemébe néztem. - Semmit. 
Érthetelen és mélységesen szomorú szemekkel nézett rám. Szinte kővé dermedve ült velem szemben. - Úgyhogy ne etessük tovább egymást.
 - Hogy ne etessük? - tért magához hirtelen. - Hogy ne etessük? - kezdett nagyon ideges lenni. Felpattant és dühösen kezdett járkálni. 
 - Hát nem emlékszel, hogy mi mindenen mentünk keresztül együtt? Hogy mennyi minden jót éltünk át, amikor együtt voltunk? Én mindent feladtam érted, amit csak tudtam, érted? Mindent! Te vagy az egyetlen fénypontom a rohadt, szánalmas kis életemben. Miattad nem kötöttem még fel magam!! Most meg azt kéred, hogy a sok erőfeszítés után mennyek el?
 - Én nem kértem, hogy mindent feladj értem! - ordítottam vele sírva. 
 - Ó, dehogyisnem! Hát nem emlékszel? "Jajj, Rob annyira fogsz hiányozni, ha elmész, kérlek, ne hagyj itt!" " Te vagy az életem, én önmagadért szeretlek!" Én pedig mindent megtettem, hogy veled lehessek. Ellógtam a munkahelyemről, hogy ajándékot vegyek neked és hogy veled legyek, mert azt mondtad, hogy szeretsz, bassza meg! - Teljes erejéből felborított egy asztalt, aminek ki is törtek a lábai. - És én is szerettelek, és még most is iszonyatosan szeretlek! Miért nem tudod ezt felfogni, és viszonozni ahelyett, hogy elzavarsz innen? 
 - Remek, most meg én vagyok a hibás...
 - Én nem ezt mondtam. Csak próbállak felvilágosítani. Ha te is annyira szeretsz, ahogy mondtad, és tudod, hogy én sem birok élni nélküled, akkor mégis miért akarod, hogy elmenjek? 
 - Mert nem akarom, hogy egész életedben szenvedj. Hogy egész életed során azt nézd, hogy éppen melyik barátodnak születik gyereke, miközben pontosan tudod, hogy neked sosem lehet! Nem ilyen élet való neked, pláne nem egy olyan nővel, mint velem...
 - Tényleg ezt gondolod? - nézett rám fájdalmasan. - Tényleg ezt akarod? 
Minden erőmre szükségem volt, hogy kimondjam, és megtettem. 
 - Igen. 
Egy percig csak némán meredt rám, majd lassan megfordult és az ajtóhoz ment. Kinyitotta, de még mielőtt kiment még visszanézett rám. 
 - Csak hogy tudd, nem csak te vesztetted el a lelkedet, hanem én is... - azzal hátat fordított nekem és kilépett az ajtón. Úgy zárta be maga mögött, hogy vissza se nézett. 


  Összegördültem az ágyamon, és hangtalanul sírni kezdtem. A hasam már úgy fájt, hogy el sem tudom mondani, de meg sem közelítette a szívemet mardosó fájdalom nagyságát. El sem tudom hinni, hogy volt akkora erőm, hogy el tudjam küldeni. Mégis hogy gondolhatja, hogy már nem szeretem? Egész életem során ő volt az egyetlen, akit igazán tudtam szeretni. Csak azért küldtem el, hogy ne kelljen mellettem szenvednie. Ha tudná, most mekkora szükségem lenne rá. Ő az egyetlen ember, akit ebben a helyzetben képes lennék megtűrni magam mellett. De nem lehetek önző. Nem gondolhatom, hogy képes megmaradni egy olyan nő mellett, aki nem adhat neki semmit. Se családot, se boldogságot, semmit...
 Éreztem, hogy jön a sötétség, és nem is próbáltam ellentmondani neki. Már nem érdekelt semmi. A fájdalom már szinte elviselhetetlen volt, engem azonban mégsem érdekelt. Ő elment, és ezzel együtt elvitte a lelkem másik felét is. 


  
3 hónappal később




 Éppen a főiskoláról  tartottam hazafelé, amikor megláttam valamit. Vagyis pontosabban valakit. Először a fekete Ray Ben napszemüveg tűnt fel, majd egy borzos hajkorona bukkant fel egy fekete autó mögül. A szívem nagyot dobbant, jó volt egy kicsit reménykedni. De a remény hamar szerte foszlott, amikor egy idegen férfi lépett fel a járdára helyette. Felsóhajtottam és megráztam a fejem, hogy kijózanodjak. Szorosabbra fogtam magam körül a kabátot, majd elindultam az autóm felé. Egy hónap múlva karácsony, de nekem semmi hangulatom nincs hozzá. Miért is lenne...?
  A műtétem után még egy hétig a kórházban kellett maradnom megfigyelés alatt. Lemy végig bent volt velem, mint ahogy Ashley és Kellan is. Andy is felgyógyult idő közben, és ő is bejött párszor látogatóba. Hiába mondtam nekik, hogy nem akarok baby sittereket, ők úgy viselkedtek, mint akik meg sem hallották. Persze hálás voltam nekik, amiért törődtek velem és nem hagytak a depresszió legmélyére zuhanni. Amint elég erősnek éreztem magam, folytattam a főiskolát és próbáltam visszatérni a régi életemhez. Lemy folyamatosan a nyakamon lógott, Ashley telefonon zaklatott egyfolyában, Kellan pedig rengetegszer töltötte nálunk a napot. Próbált lelket önteni belém a poénjaival, és nagyon értékeltem a próbálkozását. Ám nem tudtam ilyen gyorsan emberien viselkedni. Ők nem emlegették, nekem pedig eszemben sem volt kérdezni róla. Olyan volt, mintha soha nem is létezett volna. Azóta nem mondtam ki a nevét se. Azt hiszem, nem birnám kimondani anélkül, hogy ne esnék össze...
 - Lemy, megjöttem! - kiáltottam, amikor beléptem a házba. 
 - Szia, Ev! - hallottam meg egy hangot mögöttem. 
 - Jézuosom, de megilyedtem...
 - Bocsi... - vigyorgott. - Milyen volt a napod? 
 - Elment...igazából olyan, mint tegnap volt...
 - Van terved estére? 
 - Nincs, miért?
 - Kellan bejelentkezett...
 - Á, már értem...
 - Igazság szerint már itt is van...
 - Tényleg? 
 - Gyere, a nappaliban vár. 
 - Szia tündérke, na mi a helyzet? - ölelt meg, amikor odaértem hozzá. 
 - Milyen meglepő, hogy újra itt vagy.
 - Csak nem unsz már?
 - Dehogy, téged nem lehet megunni. 
 - Mostmár mindenki tiszta happy, mackótestvér újra köztünk van - vigyorgott Lemy. Kellannal egyfolytában húzzák egymást. 
 - Amanda, nem hoznál nekem esetleg egy pohár vizet? - vigyorgott vissza Kellan. 
 - Tudom, hogy csak ezzel a szöveggel akarsz lekoptatni...
 - A fejembe látsz... De tényleg szomjas vagyok...
 - Oké, mindjárt visszajövök. 
 - Köszönöm.
 - Na szóval tündérke, mi a terved ma estére? 
 - Ömm, tudtommal semmi, miért is?
 - Lenne kedved eljönni velem vacsorázni? 
 - Nem is tudom, legyen? - mosolyogtam rá.
 - Igen, igen, lécci lécci lécci lécci - ugrált, mint egy gyerek. 
 - Rendben van - nevettem.
 - Akkor menj, szedd rendbe magad, itt mevárlak.
 - Oké. Lehetőleg ne nyírjátok ki egymást Amandával, ha kérhetem...
 - Próbálkozunk...
Elmentem zuhanyozni, majd felkaptam magamra egy tiszta farmert és egy fekete felsőt, a hajam pedig kiengedve hagytam. Mikor visszatértem, mindketten életben voltak, hála Istennek. 
Beültünk Kellan fekete BMW-jébe, ő pedig elfurikázott bennünket a belvárosba egy hangulatos étterembe. Leültünk egy kétszemélyes asztalhoz, a pincér pedig jött is, hogy felvegye az italrendelésünket. 
 - Hogy hogy ma nem dolgozol? - kérdeztem tőle. 
 - Ma szabadnapom volt. És annyira jó volt. Nem kellett hajnalban kelnem,  és nem is leszek este olyan, mint egy zombi. 
 - Biztosan nagyon fárasztó lehet. Én már akkor meg akarok halni, amikor nyolckor kell felkelnem. 
 - Látod tündérke, én jobban birom a strapát, mint te. 
  -Ebben én is biztos vagyok - nevettem. 
Egy óra alatt megvacsoráztunk, én teljesen teleettem magam. Kellan meg annyit evett, hogy én ha ránéztem is rosszul lettem. 
Elindultunk hazafelé, Kellan éppen egy történetet mesélt, amikor megszólalt a telefonja. 
 - Felvennéd, kérlek? Csak vedd fel és hangosítsd ki, majd én beszélek. 
 - Persze - mondtam, majd megnyomtam a zöld kis gombot és kihangosítottam a készüléket. 
 - Halló - szólt bele Kellan. 
 - Szevasz, Rob vagyok. Tudunk beszélni? - Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Három hónapja nem hallottam a hangját. A szivem már kevésbé fájt, a lelkem pedig visszakapta egy ici-pici darabkáját. Elmondhatatlanul boldog voltam, ugyanakkor fájt is.
 - Ömm...most egy kicsit elfoglalt vagyok... - Mi? Ne? Nem rázhatja le. Gyyorsan fordultam felé. 
 - Ne, kérlek, beszéltesd! - mondtam a lehető leghalkabban. 
 - Biztos vagy benne? - kérdezte ugyanolyan halkan. Bólintottam. 
 - Nyugi, rád mindig van időm, na mondd, mi a helyzet? - Na igen, nem hiába volt jó színész. 
 - Mit csinálsz később? Gondoltam megihatnánk egy sört. 
 - Nincs semmi dolgom. 
 - Akkor jó. Lemegyünk abba a pubba, ahova szoktunk? 
 - Persze. Hánykor?
 - Mondjuk kilenckor? 
 - Nekem oké. 
 - Amúgy mit csinálsz most? 
 - Vacsorázni voltam, épp hazafelé indultam. 
 - És kivel voltál? Megint sikerült felszedned valami modellt? - nevetett. Istenem... Milyen jó volt hallani...De valahogy nem volt az igazi. 
 - Nem.
 - Kellan, olyan nem létezik, hogy te egyedül voltál vacsorázni. Áruld el, kivel vagy!
 - Nem...Nem mondhatom el...
 - Haver ne csináld már...Mondd el! - Kellan segítségért fodult hozzám.
 - Nem mondhatom el neki - suttogott. 
 - Nem is kell. 
 - Hahó Kellan, itt vagy még?
 - Igen, itt vagyok. 
 - Még mindig várom a választ...Szóval? 
 - Velem volt - A franca, Ever, de hülye vagy! De nem birtam ki, már annyira hiányzott... Kellan meglepetten nézett rám. A vonal végén hosszú ideig csend volt. 
 - Ever? - hallottam meg a hangját. Ahogy a szájából hallottam a nevem, ezer és ezer emlék villalt fel a szemem előtt. 
Hirtelen észhez tértem, és kinyomtam a telefont. 
 - A francba! - csaptam a térdemre. - Hogy lehetek ekkora idióta? A fenébe!
 - Szerintem most ő is ugyanúgy ki van akadva, mint te...
 - Nem hiszem el, hogy tudtam ezt megtenni...
 - Még mindig szereted... 
 - Tudod, hogy igen...
 - Ahogyan ő is téged...
 - Na persze...
 - Szerinted mondanám, ha nem így lenne? 
 - Kellan, én ezt már lezártam...
 - Ha lezárzad volna, most nem lennél tiszta ideg és nem remegne a kezed... - Lenéztem, és tényleg remegtek a kezeim...
 - Ever, nekem ne magyarázd meg... Mindkettőtöket én ápoltalak a... tudod mi után. Ő rosszab állapotban volt mint te. Az utóbbi hetekben kezdett kimerészkedni a lakásából...
 - Kellan, kérlek értsd meg... Nem tehetem őt tönkre...
 - Pont azzal teszed tönkre, hogy nem vagy vele... Csakúgy, mint magadat. 
Lenéztem a kezemben levő telefonra, ami már vagy öt perce folyamatosan rezgett a kezemben, Rob nevével a kijelzőn... Azóta először mondtam ki a nevét. És meglepő módon nem fájt úgy, mint ahogy gondoltam. 
 - Gondold át, hogy mivel teszed tönkre magad... és őt is...