- Nyugi - szorította meg a kezem Rob. - Senki nem fog megenni.
Éppen a szülei háza felé autóztunk, hogy együtt karácsonyozzunk a családjával és a barátainkkal. Az elmúlt három hétben folyamatosan együtt voltunk Roberttel, készültünk az ünnepekre, és persze próbáltuk bepótolni az elvesztegetett időt - ahogyan ő nevezte.
Mindenkinek megvettük az ajándékot, bár nem tartott kevés ideig. Főleg a családjának volt nehéz vásárolni, mert nem tudtam, hogy miket szeretnek. De Rob segített, így mindenkinek meg tudtuk venni a megfelelő ajándékot.
Robnak titokban mentem el vásárolni, szerettem volna meglepni valamivel szenteste. Egy könyv mellett döntöttem, amely kifejezetten művész lelkeknek való, meg persze tudtam, hogy imád olvasni. A másik ajándék már egy kicsit komolyabb volt. Szerettem volna, ha a történtek után egy kicsit kárpótolhattam volna, ezért egy olyan ajándékot választottam, ami kifejezi, hogy mi ketten összetartozunk. Egy ezüst karkötőbe gravíroztattam, hogy "Ha megismersz valakit, aki segít elfelejteni a múltat, akkor ő lesz a jövőd. Szeretlek. Ever" Remélem nem sikerült túl nyálasra...
- Remélhetőleg...
Amikor megláttam Rob szüleinek a házát, megszállt valami furcsa nyugalom. Olyan volt, mint akármelyik másik családi ház. Egyszerű, nagy bejárati ajtóval, és szép bokrokkal a ház előtt. De mégis volt benne valami...nem is tudom mi.
Izgatottan szálltam ki az autóból, hiába, hogy tudtam, Rob ott van mellettem. Borzalmasan hosszú ideig tűnt, míg felmentünk a lépcsőn és Rob megnyomta a csengőt. Hatalmasat ugrottam, mert a házból sikítások és hangos puffanások hallatszottak. Még szorosabban fogtam Rob kezét, de hiába. Az ajtó kivágódott, és két szőke lányt láttam kiviharozni rajta. Az egyik Rob nyakába ugrott, a másik az enyémbe.
- Jézusom, öcsi, el sem hiszem, hogy itt vagytok. Már úgy hiányoztál - szorongatta szerelmemet egy szőke lány.
- Szia Vic, én is örülök, de ha nem engedsz el, meg fogok fulladni. - szóval ő Victoria. Ezek szerint az én nyakamban levő lány pedig Elizabeth.
- Jajj, szia - visított bele a fülembe. - Már úgy vártam, hogy találkozzunk. Rengeteget hallottunk rólad.
- Szia. - préseltem ki magamból.
- Lizzy, engedd már el. - nézett rá mosolyogva Rob.
- Oké, bocsi bocsi - vigyorgott. Ez a két csaj tiszta energiabomba. A lányok hirtelen helyet cseréltek, majd Victoria ölelt meg, már kicsit finomabban, Elizabeth pedig Robot szorongatta meg.
- Úristen! Te eszméletlenül szép vagy! - sóhajtott fel Victoria, majd Rob felé fordult. - Mondd csak Robci, hogy sikerült kifognod egy ilyen bombázót?
- Nem küldött még el a búsba? - kérdezte Elizabeth nevetve. Nekem rögtön beugrott a három hónappal ezelőtt történt dolog, de Rob magához húzott és megpuszilt.
- Nem szabadul tőlem olyan könnyen.
- Még birom - nyögtem ki. Erre mindketten hangosan felnevettek.
- Elég lányok, hagyjátok őket levegőhöz jutni - hallottam egy kedves női hangot. Az ajtóban felbukkant egy szintén szőke hajú nő, Rob nagyon hasonlított rá.
- Szia, drágám. Clare vagyok. Rob anyukája - mosolygott kedvesen, majd megölelt.
- Jó napot - öleltem vissza.
- Na ne viccelj, tegezz nyugodtan. - mosolygott megint.
- Köszönöm - mosolyogtam vissza.
- Te tényleg nagyon szép vagy. - ámuldozott ő is. - Kisfiam, büszke vagyok rád. Ez a lány tényleg nagyon gyönyörű. - odament Robhoz, majd megölelte.
- Tudom, anya, tudom. - ölelgette anyukáját, aki vagy két fejjel kisebb volt nála.
- Szervusztok - lépett ki az ajtón egy magas, őszes hajú férfi. - Richard vagyok, Rob apja.
- Örülök uram - mosolyogtam.
- Ne uramozz itt, nekem, kérlek. Így olyan öregnek érzem magam.
- Rendben - pirultam el.
- Jajj, a kis szégyenlős - vigyorogtak össze a lányok.
- Elég, vagy megbánjátok - húzott magához Rob, miközben csúnyán nézett rájuk.
- Ne ácsorogjunk itt a hidegben, gyertek be, már kész az ebéd! - terelt beljebb minket Clare.
A ház gyönyörű volt belül is, szinte otthon éreztem magam. Miután megebédeltünk, leültünk a nappaliba beszélgetni. Degeszre ettem magam, Clare fantasztikusan főz. A lányok le se akartak szakadni rólam. Egyfolytában mellettem voltak, még a mosdóig is elkisértek. A nappaliban is közrefogtak, így esélyem sem volt Rob mellé ülni. Szerelmem erre vágott egy fejet, de leült az egyik fotelba. Egész délután beszélgettünk, mindent tudni akartak rólam, és persze én is róluk. Nagyon kedves emberek. Látom, hogy Rob milyen szeretetben nőtt itt fel, és hogy mennyire más, amikor a családjával van.
Sok új információt tudtam meg a nővéreinek köszönhetően. Például, hogy kiskorában nagyon félénk volt, nem nagyon voltak barátai. Victoria és Lizzy pedig sokszor beöltöztették lánynak, és Claudiának hívták. Szegény Rob ennél a résznél beleolvadt a fotelba, de én csak jót mosolyogtam a történeten. A kandalló fölött rengeteg családi fotó volt, sorban mutogatták meg nekem, és mindegyikhez volt egy-egy kisebb történetük is.
Az egyik pillanatban, amikor a lányok véletlenül magamra hagytak, kimentem a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet. Amikor poharat kerestem, lépteket hallottam a hátam mögül. Clare lépett be a konyhába.
- Gondoltam kell majd egy kis segítség, hogy hol vannak a poharak. - mosolygott.
- Igen, köszönöm.
- Nagyon örülök, hogy velünk karácsonyoztok. Tudod, nem sűrűn látjuk Robertet, és mindig nagy az öröm, amikor itthon van. Pláne most, hogy téged is elhozott. Nagyon boldog melletted. Látom a szeméből. Jó hatással vagy rá. Nagyon szeret téged. - simogatta meg a kezem.
- Én is nagyon szeretem őt. Amióta ismerem, teljesen megváltozott az életem.
- Ahogy az övé is. Végre látom őszintén mosolyogni, már nem az aki régebben volt. Amióta kijött a kórházból, te vagy a legjobb dolod az életében.
- Tessék? - kaptam fel a fejem.
- Jajj, Istenem, erről nem szabad beszélnem.
- Kérlek, Clare. Muszáj elmondanod. Mikor volt kórházban és miért?
- Istenem... - sóhajtott fel. - Robert ezért meg fog ölni, de elmondom. Körülbelül három éve, amikor elkezdődött ez az egész Twilight őrület, tudod...Az egész nagyon...sokkosan érte. Az a sok őrült rajongó, az újságban írt hazugságok és persze minden más stresszes dolog túlságosan nagy hatással volt rá, és... Elkezdett inni. Nem sokat, de éppen eleget. Nem akart beszélni senkivel, még velünk sem. Kényszercselekvései lettek. Tördelte a kezét és rágta a szája szélét. Ez az egész addig fajult, hogy egyszer nem vette fel a telefont, és elmentünk a lakására. Ott feküdt a földön, eszméletlenül. Nagyon megilyedtünk. Rögtön hívtuk a mentőket, mert azt hittük, hogy drogozott, vagy alkoholmérgezése van. De sem alkoholt, sem kábítószert nem találtak a szervezetében. Ám amikor megvizsgálta egy pszichiáter, kiderült a baj. Robert a depresszió egyik olyan fajtájában szenvedett, ami még kezelhető volt. Rehabilitációra küldték, hogy segítsenek rajta. Három hónap után kiengedték. Meggyógyult. Azóta semmi baj nincs vele. - Clare szeme könnyes lett az emlékek hatására, ahogy az enyém is.
- Én...nem tudom, hogy mit mondjak...
- Nem kell mondanod semmit. Pontosan tudjuk mind a ketten, hogy te is voltál hasonló helyzetben.
- Igen. - fájdalom nyilalt a mellkasomba.
- Ne haragudj, nem akartam felhozni. Tudom, hogy nagyon fáj - ölelt meg.
- Igen. - egy könnycsepp legördült az arcomon.
- Annyira sajnálom, ami veled történt...
- Köszönöm, de ha nem baj, nem szeretnék beszélni róla.
- Persze, én megértem, drágám. - mosolygott, majd megsimogatta az arcom.
- Mi ez a nagy összeborulás itt? - lépett be a konyhába Rob, majd magához húzott és megpuszilt.
- Anyukád éppen elmesélte, hogyan ismerkedtek meg apukáddal, Aztán meg én is elmeséltem a mi találkozásunkat az én szemszögemből. - hazudtam neki folyékonyan. Clare csak zavartan mosolygott.
- Á, már értem. De Vic és Lizzy már nagyon hiányol, vissza kell vigyelek nekik.
Egészen este kilencig beszélgettünk. Már egy kicsit kezdtem álmos lenni és a fejem is nagyon fájt, de a világért se vettem volna el Robtól azt az időt, amit a családjával tölthet. Amikor éppen olyan téma volt, hogy nem tudtam hozzászólni, azon merengtem, amit Clare mesélt. Borzalmas lehetett nekik akkor. Ránéztem Robertre, aki éppen nagyon nevetett valamin a nővéreivel. Nagyon boldognak tűnt, mert mindenki itt van, akit szeret. Holnap pedig csak jobb lesz, mert jönnek a barátaink is. Ahogy elnéztem, nem tudtam elképzelni róla, hogy valaha is magába volt fordulva. Ő túlságosan jó ahhoz, hogy ilyesmivel legyen súlytva.
- Fáradt vagy? - nézett rám hirtelen ő is. Időközben sikerült befészkelnie magát mellém, amikor egyszer Lizzy kiment a mosdóba.
- Nem, dehogy is. Csak egy pillanatra elbambultam.
- Mi lassan elmegyünk aludni - fordult a családja felé. Ez süket? Az előbb nem ezt mondtam neki.
- Aha...aludni... - nevetett fel Lizzy, aztán meg Victoria.
- Lányok, viselkedjetek! - szólt rájuk Clare szigorúan, mire abbahagyták a nevetést, de még mindig mosolyogtak.
- Persze, menjetek csak. Már elég késő van. Lassan mi is lefekszünk.
- Akkor jó éjt mindenkinek! - állt fel Rob, engem is magával húzva. A lányok sorban megszorongattak, majd Clare is odajött, tőle még egy puszit is kaptam.
- Nagyon örülök, hogy megismerhettelek. És persze, hogy a fiamnak egy ilyen nagyszerű barátnője van.
- Köszönöm. Én is nagyon örülök, hogy megismerhettelek benneteket - mosolyogtam.
- Robert azt mondta, hogy az ő szobájában alszol, ezért bátorkodtam ott megágyazni neked.
- Igen, köszönöm.
- Akkor jó éjt, gyerekek. - állt fel Richard is.
- Jó éjt. - mondtuk, majd Rob kézen fogott és maga után húzott fel a lépcsőn.
Az ő szobája a folyosó jobb oldalán volt, a második ajtó. Ezen az emeleten volt a nővérei, és a szülei szobája is, és a fürdőszoba.
Rob szobája pont olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. A falak halvány kékek voltak, a padlót sötét parketta borította, rajta egy sötétkék szőnyeggel. Az ablaka alatt volt egy nagy ágy, az ágytól jobbra voltak CD-k, egy régi lemez lejátszó, balra pedig egy nagy könyvespolc volt, mellette pedig egy íróasztal és egy szék állt. A sarokban egy régi gitár hevert.
- Ezek közül mindet elolvastad, ugye? - fordultam hozzá mosolyogva.
- Igen - mosolyodott el ő is.
- De hiszen ez rengeteg...
- Na, ilyennek gondoltad Robert Pattinson szobályát? - odajött hozzám, és hátulról átölelt.
- Ez a szoba annyira te vagy. Semmi modern dolog. Minden olyan különleges. Mint amilyen te vagy. - megfordultam, de hirtelen megszédültem. Még mielőtt hátraestem volna, Rob elkapott.
- Hé, hé...Minden rendben?
- Már elég régóta fáj a fejem, most pedig egy kicsit elszédültem. Biztosan csak fáradt vagyok.
- Gondolod? - fogta meg az arcomat.
- Persze.
- Hozzak egy fájdalomcsillapítót?
- Igen, az jó lenne.
- Addig menj, zuhanyozz le. A fürdőben találsz tiszta törülközőt.
- Oké - csókoltam meg, majd előkerestem a táskámból a tisztálkodószereimet, és elindultam zuhanyozni. Amikor végeztem, megmostam a fogam, megfésültem a hajam, majd visszamentem Rob szobájába. Az ablak előtt állt és nézett ki a sötétbe.
- Mit nézel annyira?
- Csak elgondolkodtam. Hogy van a fejed? - jött közelebb.
- Egy kicsit talán már jobban.
- Tessék - adott a kezembe egy kis tablettát. - Vedd be a gyógyszert, és feküdj le. Próbálj meg aludni, nemsokára jövök én is.
- Rendben.
Befeküdtem a puha és meleg takaró alá, becsuktam a szemeimet, azonban mégse birtam elaludni. Egy idő után feladtam, és felültem. Vártam, hogy mikor is jelenik meg Rob. Pár perccel később halkan nyitódott az ajtó, és megláttam Robert arcát, ahogy kukucskál befelé. Amikor meglátott, elmosolyodott.
- Azt hittem, már alszol. - zárta be maga mögött az ajtót.
- Nem tudtam.
- A fejed miatt?
- Nem, egyszerűen csak nem tudtam. - odajött mellém, és ő is befeküdt az ágyba.
- Jó oldalon fekszem? - kérdeztem hirtelen. Értetlenül nézett rám. - Mármint te melyik oldalon szoktál aludni?
- Pont a jó oldalon fekszel - nevetett fel. Én voltam a CD-k felé.
- Szóval te inkább a könyveid mellett szeretsz aludni. - felnevetett.
- Mondhatjuk így is.
- Rob... - mondtam, miközben lenéztem a takaróra. Egymással szemben feküdtünk, az egyik könyökünkön támaszkodva, így jól láthatta, hogy óvatos lettem.
- Mondd.
- A konyhában...anyukád mesélt valamit.
- Mit? - kérdezte még mit sem sejtve.
- De kérlek, ne hibáztasd, én húztam ki belőle.
- Ever, ne csináld. Mondd el, biztosan nem lehet olyan szörnyű.
- Szóval anyukád elmondta, hogy három éve rehabilitáción voltál.
A keze hirtelen megrándult és az előbbi mosoly szinte azonnal lehervadt az arcáról. Pillanatok alatt kelt ki az ágyból és rángatott magára egy pólót és egy nadrágot.
- Rob, kérlek ne haragudj rá. És rám se. - álltam fel én is.
- Ki kell szellőztetnem a fejem. - mondta rám se nézve, miközben a táskájában kutakodott. Előhalászta a cigisdobozát és a gyújtóját, majd az ajtóhoz ment.
- Majd valamikor jövök.
- Rob, kérlek, ne... - de már nem tudtam befejezni, mert rámcsapta az ajtót. Szinte azonnal utána szaladtam. Megpróbáltam megállítani.
- Mégis hová akarsz menni ilyenkor?
- Nem tudom. - vette fel a kabátját. Már az ajtóban álltunk - Sétálok egyet, vagy mit tudom én.
- Én annyira sajnálom.
- Majd jövök - mondta megint, majd kiment.
Én meg csak álltam ott, mint valami hülye. El sem hiszem, hogy ilyenkor kiment. Visszatrappoltam a szobájába, majd becsuktam magam után az ajtót, és leültem az ágyra. Pár perccel később halk kopogtatást hallottam.
- Igen? - az ajtón Victoria dugta be a fejét.
- Nem zavarok? - kérdezte. - Csak hangokat hallotam.
- Nem, gyere nyugodtan. - mondtam, miközben a szemem törölgettem.
- Mit csinált már megint az a fafejű öcsém? - kérdezte, miközben leült mellém.
- Igazából nem ő csinálta, hanem én.
- Mi történt?
- Clare délután elmondta, hogy Robert három éve rehabilitáción volt...
- Á, értem. Te meg elmondtad neki, ő pedig kiborult és elment.
- Igen...de honnan...
- Hogy honnan tudom? Nem azért tudom, mert hallottam. Hanem mert már öt éves kora óta ezt csinálja. Amikor felhúzta magát valamin, mindig ment és tett egy-két kört. Ne izgulj, nemsokára visszajön. Na gyere - állt fel és nyújtotta a kezét.
- Hova? - néztem fel rá.
- Átjössz hozzám. Beszélgetünk egy kicsit.
Végigmentünk a folyosón, miközben Victoria bekopogott egy ajtón, de már ment is tovább, egyenesen a szobájába. Az övé nagyon lányos volt. Rózsaszín falak, nagy, fehér ágy, felette egy szép fehér függönnyel.
- Ülj le - mondta, miután becsukta az ajtót. Leültem, majd ő is csatlakozott hozzám. Kicsivel később kopogtak az ajtón, és Lizzy jelent meg. Szóval Victoria neki kopogott.
- Na mi van? - kérdezte, miután levetette magát mellénk. - Hol van Robci?
- Megint felhúzta magát.
- Ja, és most kint bóklászik valahol, mi?
- Látod, én mondtam - nézett rám Victoria.
- Néha elég lehetetlen az öcskös - piszkálgatta Lizzy a körmét.
- Nem, nem az...Csak nem tudja másként kezelni a feszültséget. - keltem a védelmére.
- Így is mondhatjuk.
- Victoria? - fordultam felé. - Lehet egy kérdésem?
- Vic, kérlek, csak Vic.
- Oké. Szóval...Rob mindig ilyen volt? Mindig mindenért magát okolta?
- Igen, azt hiszem. Mindig is magának való volt, szeretett egyedül lenni. Mindig maga oldotta meg a problémáit, de nagyon sok dolgot magában tartott. Nagyon hamar felnőtt. Igazi érzékeny lélek.
- Igen - mosolyogtam. - Azt tudom.
- De amióta veled van, teljesen megváltozott. - szólalt meg Lizzy. - Sokkal többet mondd el magáról, mint eddig bármikor, és mindig csak mosolyog. Na de amikor meg összevesztek, tiszta bolond lesz. Megint nem beszél senkivel és olyan, mint egy élőhalott.
- Köszönjük Lizzy - nézett rá csúnyán Vic.
- Miért de most nem?
- Tudom, hogy nem könnyű vele - mosolygott rám Vic. - De te teljesen megváltoztattad. Nagyon hálásak vagyunk érte.
- Ő is megváltoztatott engem.
- Tényleg, el is felejtettem. - csapott a homlokára Lizzy. - Gratulálok a vizsgádhoz.
- Köszönöm.
- Hogyan akarsz majd elkezdeni dolgozni?
- Hát...csak januárban akartam elkezdeni munkát keresni, de még fogalmam sincs, hogy mi lesz.
- Én segíthetek, ha gondolod. - mondta Victoria. - Tudod én egy reklámcégnél dolgozom.
- Igen, Rob említette.
- Ha akarod, segíthetek bejutni oda. Ahogy elnéztem, elég szerencsétlenek a reklám rendezőink, semmi kreativitásuk nincs. Már nem tudnak semmi újat kitalálni.
- Komolyan megtennéd?
- Jajj, hát persze. Amint vége van az ünnepeknek, azonnal elkezdek dolgozni az ügyön.
- Nagyon köszönöm - mosolyogtam rá.
Ekkor halk kopogás hallatszott az ajtón, majd lassan ki is nyílt.
- Nem zavarok? - Rob dugta be a fejét, az arca ki volt pirosodva a kinti hidegtől.
- Sikerült kidühöngnöd magad, hülyegyerek? - kérdezte nevetve Lizzy.
- Menny és húzd le magad, jó? - nyújtotta rá ki a nyelvét. Rámnézett és óvatosan rámmosolygott.
- Beszélhetnénk? - kérdezte halkan.
- Ha nem vetted volna észre, megzavartál egy csajos beszélgetést. - nézett rá durcásan Victoria.
- Majd holnap folytatjuk. - mosolyogtam rájuk. - Köszönök mindent.
- Nincs mit - mosolyogtak mindketten.
Odasétáltam Robhoz, majd megálltam előtte. Lassan a kezem után nyúlt és megpuszilta.
- Hajlandó vagy még ezek után velem aludni?
- Ha nem fogsz megint itthagyni, akkor igen.
Visszaballagtunk a szobájába és lefeküdtünk. Egy ideig csak nézett rám, majd kisvártatva megszólalt.
- Mennyire vagy mérges?
- Az attól függ...
- Mitől?
- Hogy az elkövetkező pár percben mit fogsz mondani.
- Szerintem anya már mindent elmondott neked.
- Lehet, de nem is arra vagyok kíváncsi, hogy mi történt akkor.
- De akkor mégis mire?
- Arra, hogy miért nem mondtad el.
- Szerintem pontosan tudod, hogy miért... - dőlt hanyatt.
- Nem, nem tudom.
- Akkor elmondom. Azért, mert féltem, hogy valami agresszív idegbetegnak fogsz gondolni, félni kezdessz tőlem, majd elhagysz.
- Te hülye vagy - jelentettem ki.
- Köszönöm - húzta el a száját.
- Hogy godolhattad, hogy idegbetegnek foglak nézni? Néha kicsit jobban felidegesíted magad a kelleténél, de aztán mindig lenyugszol, és visszatérsz régi önmagadhoz. Egyébként meg mérgesen is cuki vagy - bújtam hozzá. Átölelt és megpuszilta a hajam.
- Köszönöm. - hallottam a hangján, hogy mosolyog. - Mit szólnál, ha felavatnánk ezt az ágyamat is?
- Hidd el, semmire nem vágyok jobban, de a fejem még mindig nagyon fáj.
- Akkor alvás!
- Igenis - motyogtam ásítva, majd becsuktam a szemem, percekkel később pedig már aludtam is.
Reggel tányércsörgésre ébredtem, és arra, hogy hányingerem van. Tudtam, hogy tegnap nem kellett volna annyit ennem. De a fejfájásom legalább elmúlt. Rob még aludt mellettem, így gondoltam amíg alszik lezuhanyozom. Halkan kimásztam mellőle, felkaptam a fürdőszobás táskámat és elindultam a fürdő felé. Útközben találkoztam Lizzyvel, aki kómás fejjel, köntösben ment a konyha felé.
- Látom neked sincs jó reggeled - nézett végig rajtam, miközben ásított egy hatalmasat.
- Hát nincs. Éppen zuhanyozni indultam.
- Majd megyek utánad - ásított megint, majd elindult lefelé a lépcsőn.
Magamra zártam a fürdőajtót, majd elindultam, hogy megcsináljam a reggeli teendőimet.
Lezuhanyoztam, fogat mostam, megfésülködtem. Amikor raktam volna vissz a fogkefémet, láttam, hogy leszakadt az egyik körmöm. Remek. Olló után kezdtem kutatni, de sehol nem találtam. Helyette viszont megtaláltam a tamponos dobozt, és a kezem hirtelen megállt a kutatásban. Számolni kezdtem magamban, és hirtelen elfogott a félelem. Már egy hete meg kellett volna jönnie, de semmi. Pedig mindig pontosan szokott jönni. A műtétem miatt nem késhet, hiszen azóta már számtalanszol megesett. Akkor nem értem...mi a probléma? Három hete késik...Mi volt három hete?
Ahogy gondolkoztam, egyszer csak eszembe jutott a válasz, és le kellett ülnöm, mert úgy éreztem, forognak velem a falak. A hátamat a kádnak támasztottam, miközben újra számoltam még egyszer. De minden stimmelt. Három hete jöttem össze Roberttel, és három hete annak, hogy ő és én megint...
De az nem lehet. Kizárt dolog. Én nem lehetek terhes. A vizsgálatok is kimutatták. De akkor meg miért késik? Na meg ez a rosszullét meg a fejfájás...
Ahogy ott ültem a fürdőszoba hideg kövén, és próbáltam magyarázatot keresni a történtekre, bevallom, egy halvány kis reménycsóva ott lebegett bennem. Hogy lehetséges. Hogy a vizsgálatok tévedtek. Kopogtak.
- Ever, kicsim, bent vagy? - hallottam meg Rob hangját.
- Igen. Mindjárt megyek.
Eldöntöttem. Muszáj bemennem a városba, hogy vegyek egy tesztet. De hogy fogom megmagyarázni Robnak, hogy miért megyek el karácsony napján a városba? Valakit meg kell kérnem, hogy segítsen. Összeszedtem magam, megmostam az arcom vízzel, hogy kicsit magamhoz térjek, majd elindultam Robhoz.
- Jó reggelt - köszönt mosolyogva, amikor meglátott, majd magához ölelt és megcsókolt. - Jó illatod van, zuhanyoztál?
- Igen.
- Na de nélkülem? - kérdezte, miközben végigsimított a derekamon.
- Ne haragudj, csak nem akartalak felébreszteni. De menj el te is, zuhanyozz le. Aztán le kell mennünk segíteni. Én a konyhában leszek, segítek anyukádnak, te meg biztosan apukáddal állíttjátok majd be a fát, és fel is kell még díszítenetek, szóval igyekezz! - lökdöstem az ajtó felé.
- Oké, megyek már - nevetett.
Mikor becsukódott az ajtó, szinte rohantam a telefonomért, hogy felhívjak valakit. Lemy jutott eszembe, de ő ma fog hazaérni az ő szüleitől, nem rángathatom rögtön ide.
Andy biztosan nagyon elfoglalt, mert múltkor emlegetett valami interjús izét, meg hogy fotózása lesz, így őt is kilőttem.
Egy harmadik személy maradt, akiben szintén nagyon bíztam.
- Ki az? - szólt bele durván egy álmos hang.
- Szia Kris, Ever vagyok. Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni.
- Ev. Jajj, ne haragudj. Mi a helyzet?
- Bajban vagyok. Segítened kell, kérlek. Én..
- Hé, lassabban. Alig értek valamit.
- Szóval - sóhajtottam nagyot. - Szívességet szeretnék tőled kérni. Nem tudtam mást hívni, és te vagy az egyetlen olyan ember, aki segíthet.
- Miről van szó?
- Be kell mennem a városba és nem akarom, hogy Rob velem jöjjön. Azt kéne neki mondanod, hogy veled megyek, és ide kéne jönnöd értem.
- És pontosan minek is akarsz te Londonba menni?
- Majd elmondom, csak...Meg tudod ezt tenni értem?
- Persze, mikorra menjek?
- Körülbelül egy óra múlva?
- Oké. És mit mondjak Robnak?
- Hát.
- Oké, értem. Elvégre én vagyok a színész, majd kitalálok valamit.
- Köszönöm, Kris, életmentő vagy.
- Nincs mit. Akkor egy óra múlva. Szia.
- Szia.
Még annyi időm volt, hogy gyorsan bedobjam a táskámba a telefonom, ugyanis Rob éppen akkor lépett be.
- Még fel sem öltöztél? - kérdezte meglepetten.
- Gondoltam gyorsan kiválasztom, hogy mit veszek fel este. Csak utána akartam felöltözni.
- Értem - mosolygott Rob, majd meg akart csókolni, de a telefonja rezegni kezdett.
- Remek - sóhajtott fel. - Ki a fene az karácsonykor?
- Szia Kristen - szólt bele meglepetten. - Igen, miért? Nem, már nem. Várj, megkérdezem. - Felém fordult. - Kristen azt kéri, hogy menny be vele Londonba, mert elfelejtett ajándékot venni valakinek.
- Bemegyek vele.
- Benne van. Oké, megmondom. Egyébként te is jó vagy, hogy karácsony napján jut eszedbe ajándékot venni. Oké, befogtam. Akkor kb. egy óra múlva. Rendben, szia.
- Ez a csaj kicsit hebrencs.
- Bárkivel előfordulhat az ilyen - védtem Kristent, nehogy már őt nézze hülyének miattam.
Gyorsan felöltöztünk, majd lementünk, hogy segítsünk. Már mindenki sürgött forgott az alsó szinten, a konyhából pedig csodálatos illatok szálltak mindenfelé, csak az volt a kár, hogy nekem felfordult tőlük a gyomrom. Clare mosolyogva köszöntött minket. Megkérdezte, hogy elmúlt-e a tegnapi fejfájásom, ugyanis ő adta a gyógyszert Robnak, mivel szerinte ő sose találta volna meg. Mondtam, hogy igen, már jól vagyok, de még be se fejezhettem a mondatom, már a lányok elrángattak a garázsba, hogy megkeressük a díszeket. Hosszas keresgélés után meglettek, bár nem volt könnyű annyi dobozt kinyitni, hogy vajon melyikben bújkálhatnak. Felvittük őket a nappaliba, hogy elkezdjük feldíszíteni a lakást. Épp hogy csak felraktam az első díszt, csengettek.
Az előszobába mentem, hogy felvegyem a kabátom. Közben Clare kinyitotta az ajtót, és megszorongatta Kristent, aki bár összenyomódva, de intett nekem. Miután kiszabadult Clare karjai közül, elköszöntem Robtól, majd beszálltunk a kocsiba.
- Nagyon köszönöm, hogy eljöttél - sóhajtottam fel, amikor elindultunk.
- Szívesen. De mostmár azt is szeretném tudni, hogy hova megyünk pontosan, és miért kellett hazudnom Robnak.
- Ne haragudj, nem akartalak ilyen helyzetbe hozni. - Nagyot sóhajtottam, majd beavattam a dolgokba. - Tegnap egész nap fájt a fejem, és szédültem, ma pedig hányingerrel ébredtem. Elmentem zuhanyozni, de a fürdőben megláttam a tamponos dobozkámat, és rájöttem, hogy már három hete meg kellett volna, hogy jöjjön. Nagyon megilyedtem, és gondolkoztam, hogy mi lehet az oka.
- Szóval...akkor most mire jutottál?
- Tudom, hogy lehetetlen, és őrültség, de lehet, hogy...szóval lehet, hogy terhes vagyok.
- De hát ez nagyszerű - mondta Kris mosolyogva.
- De még semmi nem biztos. Azért hívtalak fel, mert valakivel be kellett jönnöm a városba, hogy...tudod...
- Hogy megbizonyosodj róla, értem. Akkor a legközelebbi gyógyszertárba?
- Igen, aztán...
- Aztán pedig hozzám.
- Igen, köszönöm.
- Őszintén remélem, hogy igazad lesz. - mosolygott rám.
- Én is. De nem akarom elbízni magam - mondtam, majd kinéztem az ablakon.
Körülbelül öt perc után megálltunk egy gyógyszertár előtt, én pedig kiugrottam az autóból. Bementem, majd kértem két terhességi tesztet az eladótól, aztán visszamentem a kocsihoz. Kristen elvitt a lakására, hogy ott csináljam meg a teszteket.
- Akkor...ott találod a mosdót.
-Köszönöm - mosolyogtam rá halványan.
- Na, azért össze ne ess itt nekem, olyan fehér vagy, mint a fal.
- Próbálkozom - mondtam, majd bezártam az ajtót. Leültem a kád szélére, mert tényleg úgy éreztem, össze fogok esni. Remegő kezekkel bontottam ki a dobozokat, majd próbáltam elolvasni a hozzá tartozó utasítást. Csak a lényeget fogtam fel belőle, pont annyit, amennyire szükségem volt. A papírok azt írták, hogy akkor vagyok terhes, ha két piros csík jelentkezik majd a teszteken, és hogy az eredményre 10 percet kell várnom. Remek. Az pont elég idő, hogy egyenként tépkedjem ki a hajszálaimat.
Elmondhatatlanul ideges voltam, amikor megcsináltam a "vizsgálatot",és meg idegesebb lettem, amikor egymás mellé leraktam őket a mosdó szélére. Visszaültem a kádra, és onnan néztem a két fehér tárgyat, bár nem láttam rajtuk az eredményt. Életem leghosszabb tíz percét töltöttem Kris fürdőszobájában. Borzalmas volt ott ülni, és várni. Féltem attól, hogy a teszteken nem lesz majd semmi. Féltem az újabb csalódástól, féltem attól, hogy újra össze fogok omlani. Arra pedig nem is mertem gondolni, ha esetleg...talán pozitív lenne az eredmény. Elvégre ez nem lehetséges. Ha így is lenne, lehet, hogy a teszt rossz...
Amikor letelt a tíz perc, még mindig ott ültem, és bámultam magam elé. Nagy erőfeszítésembe került, hogy odamenjek a mosdóhoz, és megnézzem az eredményeket. De nagy levegőt vettem, és úgy döntöttem, most, vagy soha. Lenéztem.
