A legédesebb dallam - 29. fejezet

  Beszélgetések 

  A Kellannal való beszélgetés után kicsit magamba szálltam. Három napon át gyötörtem magam, szó szerint. Csakis Robra gondoltam, ami nem kis fájdalmat okozott, azok után, hogy milyen sokáig eltemettem magamban a hiányát. Azonban egyik éjszaka felötlött bennem valami. Eddig mindig ő jött hozzám, amikor összevesztünk, ám tudom, hogy ez most komolyabb, mégis úgy gondoltam, nekem kell utána mennem, mert én rontottam el. Én akartam, hogy szakítsunk, de nem gondoltam bele, hogy ez mivel fog járni. 

  Még az sem biztos, hogy visszafogad. Mivel...nem lehet családunk, nem biztos, hogy elég neki, amit én tudok adni. Csak őszinte szerelmet, szeretetet és megértést kaphat, de azt mindig. Pontosan tudom, hogy milyen élete van, és borzasztóan szégyellem magam, mert ezt a szemére vetettem. Nem vagyok benne biztos, hogy meg fog bocsájtani, elvégre nem kis "bűnt" követtem el ellene, ellenünk. De remélem, hogy szeret még legalább fele annyira, mint én őt. Mert én még mindig elmondhatatlanul szeretem és nem tudom az életem elképzelni nélküle...

 - Köszönöm mindenkinek, hogy eljött - néztem körbe a nappaliban. Mindenki ott volt, aki egy kicsit is fontos volt számomra. Ashley, Kellan, Lemy, Andy, Nikki (akivel időközben nagyon jóba lettünk). 

 - Biztosan tudjátok, hogy mit szeretnék, de azért elmondom mégegyszer. 

 - A fenébe is, ne húzzuk az időt... - pattant fel Andy. - Robertet akarod visszakapni. 

 - Igen, köszönöm Andy...

 - Mi bármiben segítünk neked - szólalt meg Nikki. 

 - Köszönöm. 

 - De hogyan akarod elkezdeni? - kérdezte Kellan. 

 - Ezt nem tudom én se - ültem le egy fotelba. - Halvány lila fogalmam sincs... És...félek...

 - Ez érthető... Azok után, ami történt, nem csodálom... - mondta Ashley. 

 - Ezek után az lesz a csoda, ha még szóba áll velem...

 - Ne aggódj, szóba fog... - hallottam meg egy hangot az ajtóból. Nem hittem a szememnek. 

 - Kristen? - kérdeztem szájtátva. - Szia! - odamentem hozzá és megöleltem. Ő is bent volt nálam a kórházban. 

 - Szia! - ölelt vissza. - Ti rosszabbak vagytok, mint két óvodás...Nem tudtok élni egymás nélkül, de azért mégis szivatjátok egymást azzal, hogy nem vagytok együtt, pedig még a vak is látja, hogy ti egymásnak vagytok teremtve. - odament a többiekhez és leült. 
 - Mesélj, Kris! - fordult felé Kellan. - Mit tudsz te amit mi nem? 
 - Miután Robbal szakítottatok, én ápoltam a lelkét...vagy mi... És még most is rengeteget beszélek vele, szinte minden nap találkozunk. Borzalmas állapotban volt a kórházban történtek után. Napokig nem evett és senkivel nem volt hajlandó beszélni. Először még velem se...De egy idő után meguntam a szerencsétlenkedését és szó szerint betörtem hozzá. Rögtön tukmáltam belé némi kaját, na meg elküldtem zuhanyozni. Aztán leültünk beszélgetni... Először nem akart megszólalni. De aztán meg csak mondta és mondta... Komolyan mondom, én még életemben nem hallottam ennyit beszélni... Nagyon fájt neki a szakítás, elmondhatatlanul rossz volt nézni, ahogy szenved...
 És tudjátok mi az érdekes? - nézett rám hirtelen. - Még akkor is azt hajtogatta, hogy nagyon szeret. És... A mai napig mondja, hogy még mindig szeret és hiányzol neki. Igaz, mostanában már nem olyan gyakran...
  Nem tudtam megszólalni, a szememből patakokban folytak a könnyek. Belül má apró darabkákra marcangoltam a lelkem még megmaradt darabkáit. Hogy voltam képes ennyi fájdalmat okozni neki? Egy szívtelen, önző ribanc vagyok...
- Mintha csak Ev történetét hallottam volna - szólalt meg Lemy. Kellan meg hevesen bólogatott hozzá. 
 - Kris, szerinted van még esélyem nála? - nyögtem ki nehezen. 
 - Persze, hogy van - jött oda hozzám és térdelt le elém. - Még most is nagyon szeret téged.  A kérdés csak az, hogy te is szereted őt? 
 - Persze, hogy szereti - mondta Andy. - Nem látod, hogy hogy bőg? - felnevettem. 
 - Mindennél jobban szeretem. 
 - Akkor innen már csak rajtad áll, hogyan szerzed vissza. 
 - Kérlek, segítsetek! - néztem rájuk könyörögve.


 Elterveztük az egészet. Kristen el fogja csalni Robot abba a kávézóba, ahová egyszer elvitt még régen. Csak Kristen helyett én fogom ott várni. Nem egy fenomenális ötlet, de egynek megteszi. Egy valamivel azonban nem számoltam. 
 Eljött a nagy nap, én pedig úgy be voltam szarva, ahogy még soha életemben...Amikor reggel felébredtem nem is akartam felkelni, nemhogy elmenni...
Lemy persze rögtön meglátta rajtam, hogy valam nem stimmel, és kihúzta belőlem a dolgot. Miután elmondtam neki a "bánatomat", leüvöltött, hogy ne szórakozzak vele és azonnal induljak el készülődni. 
 Lezuhanyoztam, hajatmostam. Hozzáteszem alig akartam kimászni a zuhany alól...
Aztán egy hétig álltam a szekrény előtt, hogy mit is kéne felvennem. Egy hosszú, meleg, kötött ruha mellett döntöttem, vastag, fekete harisnyával. Előkerestem a piros szövetkabátomat és felkaptam egy nem túl magas sarkú kiscsizmát. 
 - Jajj drágám, nagyon csinos vagy - ölelt meg Lemy. - Nagyon szorítok neked...
 - Köszönöm. 
 - Beszéltél ma a többiekkel?
 - Igen, ne is mondd. Mindenki felhívott és sok szerencsét kivánt. Komolyan úgy érzem magam, mint egy titkos összeesküvésen. 
 - Van benne valami...
Jéghideg kezekkel szálltam ki az autóból a kávézó előtt. Még mindig nagyon ideges voltam, mindenem remegett. Bementem és leültem egy asztalhoz. Az agyam folyamatosan csak zakatolt és idióta képeket vetített a szemem elé a sok százezer lehetőség közül, ami történhet. Rob meglát és sarkon fordul, vagy meglát és leüvölti a fejem, hogy mit képzelek magamról... Érdekes módon olyan nem merült fel bennem, hogy talán normálisan fogja kezelni a helyzetet...Rendeltem magamnak egy forrócsokit, de alig ittam belőle valamit. Még öt perc...A gyomrom már hangosan morgott idegeskedésemben és kezdtem rosszul lenni. El sem hiszem, hogy képes voltam ide eljönni. Hogy tudtam rábeszélni erre magam? Mégis mi a fenét gondoltam? Én... Én ezt nem birom... Kész... Meggondoltam magam... Túlságosan félek...
 Elmentem, kifizettem az italomat, majd rohanva tettem meg az utat a kijárat felé. Valakinek jól neki is mentem, de nem volt annyi lélekjelenlétem, hogy megnézzem, nem löktem-e fel. Ám amikor egy kéz elkapta a karom és visszarántott, nagyon meglepődtem. Hirtelen néztem fel az ismeretlen idegenre és amint megláttam az arcát, minden addigi gondolat kiszállt a fejemből. 
Rob állt velem szemben, ő fogta a kezemet. A szívem a normális tempónál már háromszor gyorsabban vert és sokkal gyorsabban kapkodtam a levegőt én is, de nem a rohanástól. Ő is sebesebben lélegzett. Végtelen sok időnek tűnt még egymás szemébe néztünk. Én se mondtam semmit és ő se mondott. Csak néztük egymást és emlékeztünk a régi időkre. Hirtelen észbe kaptam. Mi a fenéért állok még most is itt? 
 Gyorsan kirántottam a kezem az övéből és újra otthagytam a lelkem egy darabját nála. Azt hittem, hogy el tudok előle szaladni, de nagyon tévedtem. Szinte azonnal utólért és újból megfogta a kezem. 
 - Kérlek, várj - szólalt meg. Újra hallani a hangját a legcsodálatosabb érzés volt a földön. 
 - Ne haragudj, de ez nekem nem megy - mondtam, majd el akartam menni, de nem hagyott. 
 - Kérlek, ne menj el! - nézett rám kérlelően. 
 - Én... - nem tudtam mit mondjak. Már három hónapja erre a napra várok, már vagy ezerszer elteveztem, hogy mit is fogok neki mondani, amikor újra találkozunk, érdekes módon most egyik sem jutott az eszembe. De hát ez normális... Régen se volt egy értelmes mondtatom se, amikor vele voltam.
 - Ever, kérlek! - mondta újra. A szivem kezdett újra élni. 
 - Rob, kérlek...Hagyj elmenni. 
 - Mégegyszer nem - nézett rám mérgesen. - Van fogalmad róla, mit éltem át az elmúlt három hónapban? 
 - Igen van - mondtam, ő pedig érthetetlenül nézett rám. Észbe kaptam, majd gyorsan hozzá tettem. - Ugyanazt, amit én. 
 - Nem mehetsz most el, most, hogy... - küszködve kereste a szavakat. - El sem hiszem, hogy újra látlak, nem mehetsz most el, azt nem birnám ki. Kérlek! 
 - Mégis mit vársz tőlem? - könyörgő hangjától könny szökött a szemembe. 
 - Semmit. Csak legalább... Egy kicsit maradj velem. Igyunk meg együtt valamit. Csak... csak egy órát maradj velem... Kérlek. 
Annyira szépen kért és én olyan gyenge vagyok, amikor a közelemben van. Tudtam, hogy nemet kell mondanom, én idióta barom azonban mégis bólintottam, és hagytam, hogy behúzzon a kávézóba. 
Rendeltem egy teát, ő pedig egy kávét kért. Két cukorral, ahogy szereti. A franca, mégis miért jutnak ilyenek eszembe? Mint mindig, most is nagyon jól nézett ki. Egy fekete cipzáros pulcsi volt rajta, alatta egy szürke pólóval. A farmerja is fekete volt. 
 - Nagyon csinos vagy - mosolygott rám. Na nee... Ezt nem teheti...Éreztem, hogy égni kezd az arcom. Mindig is elpirultam, ha bókolt nekem, és most is el fogok... Gyorsan tereltem a témát. 
 - Köszönöm. Hogy vagy? - Na jó... Ez egy nagyon nagyon hülye kérdés volt. Rob meglepetten nézett rám. 
 - Ne haragudj, ezt nem kellett volna megkérdeznem.
 - Semmi baj. Egyébként már egyre jobban. Újra el akarok kezdeni dolgozni. És képzeld, már eszem is. - mondta mosolyogva. 
 - Ez egyáltalán nem vicces...Nagyon sokat fogytál...
 - Ahogy te is... - figyelmen kívül hagytam a megjegyzést. 
 - Annak viszont örülök, hogy újra dolgozni szeretnél. 
 - Te jársz még a főiskolára? Igen, még egy hónapig, aztán vége. 
 - Gondolom, örülsz neki. 
 - Igen, nagyon. - mosolyogtam egy keveset. 
 - Végre mosolyogni is látlak. 
 - Igen, szoktam néha...
 - Ne haragudj, de fel kell hívnom Kristent, hogy ne jöjjön. Vele találkoztam volna most. - Azt kellettett volna mondanom, hogy ó, ne fáradj, nem kell. Nekem mennem kell. De én hülye, persze, hogy nem azt mondtam. 
 - Ne hívd fel. - szólaltam meg gyorsan, mert már a telefonját kereste. 
 - Miért ne? 
 - Kristen...szóval Kristen nincs a városban...
 - Ezt...ezt nem értem...
 - Egy reggeli géppel elutazott. 
 - Akkor mégis minek hívott ide? És te ezt honnan tudod? Mikor beszéltél Kristennel? - Gyerünk Ever, szedd össze magad! 
 - Én mindenkivel beszéltem, Rob. - bambán nézett rám. 
 - Nem értem...
 - Mondom én mindenkivel beszéltem. - Nagyot sóhajtottam. - Azon a napon, amikor... - nagy levegőt vettem - amikor elmentél...
 - Amikor elküldtél - szakított félbe. Az arcán nem láttam semmiféle érzelmet, és ez egy kicsit megilyesztett. 
 - Szóval akkor... Én nem voltam teljesen magamnál. Még... az öngyilkosság gondolata is megfordult bennem... - Ennél a résznél Rob megmarkolta az asztal szélét és összeszaladt a szemöldöke. - Nagyon sok segítséget kaptam mindenkitől...Kristentől, Kellantól, Ashleytől, Nikkitől, Andytől és persze Amandától is... Ha ők nem lettek volna, most biztosan nem lennék itt... Ők bátorítottak, hogy ne adjam fel és küzdjek magamért. Hogy ne adjam fel és ne meneküljek el. Örökké hálás leszek nekik érte, hogy akkor és ott mellettem voltak.
 - Én... - Rob csak bámulta az asztalt. - Én meg abban a hitben voltam, hogy senki nem tud rólad semmit. Kristen és Kellan számtalanszor voltak nálam, és én mindig megkérdeztem tőlük, hogy tudnak-e valamit rólad. A válasz pedig mindig nem volt. Ha találkozok velük, én... 
 - Azért mondták azt, mert én azt mondtam nekik... - szakítottam félbe, mielőtt csak még jobban felidegesítené magát. 
 - De hát miért? - nézett rám. 
 - Mert azt akartam, hogy örökre felejts el...
 - Tudhatnád, hogy soha nem tudnám ezt megtenni... Minden nap ott motoszkál a gondolat a fejemben, hogy vajon mi lehet veled és hogy mit csinálsz most, hogy hol vagy most. Hogy mire gondolsz és mit érzel... Az illatod még mindig a fejemben van és akárhányszor csak ránézek valamire, mindig te jutsz róla az eszembe... Hogyan is gondolhatod, hogy valaha is el tudlak felejteni? 
 - Már el kellett volna... pontosan úgy, ahogy nekem is téged... De nem ment. Nem mondanám el ugyanazt a szöveget, amit te már elmondtál, mert szóról szóra ugyanazt kellene elmondanom... Az, hogy ma mi találkoztunk... Az én miattam volt. Én mondtam Kristennek, hogy segítsen abban, hogy találkozhassak veled. Amikor meghallottam a hangod a telefonban, újra élni kezdtem... Azt hittem, már sohasem láthatlak újra és akkor jutott a tudomásomra, hogy... - itt elakadtam...
 - Hogy mi? - hajolt közelebb. - Hogy mi? 
 - Hogy...
 - Kérlek, mondd ki Ev! Mondd ki! 
 - Hogy én még mindig ugyanúgy szeretlek, mint régen. Minden nap gyötrődés nélküled és egyáltalán nem érzem úgy, hogy valamiért is érdemes lenne élnem. De amikor itt ültem a kávézóban és vártam rád, megilyedtem a sok érzéstől, ami bennem kavargott. Még azelőtt el akartam szaladni, hogy te ideérnél, de nem sikerült...
 - És milyen jó, hogy nem sikerült - mosolygott rám. 
 - De... Félek... 
 - Mitől? 
 - Hogy te már nem szeretsz... Elvégre saját magamon kívül nem tudok neked mit adni, és én...
 - Elég! - szakított félbe. - Nekem pontosan ez kell! Te. Ezt kellett volna megértened a kórházban is. Hogy nekem csak rád van szükségem, semmi másra. Amíg te velem vagy, addig nekem nem számít semmi. 
 - Annyira szükségem lett volna rád akkor - fakadtam sírva. Hirtelen felállt és odajött hozzám, hogy felsegítsen. 
 - Gyere, menjünk innen - húzott magához. A pénzt ledobta az asztalra, majd kivezetett a kávézóból. Odakísért az autójához, majd besegített. Én meg csak sírtam és sírtam. Rob beült mellém az autóba, majd kotorászni kezdett a kabátja zsebében. Elővette a kulcsot és a telefonját. A kulcsot berakta a helyére, a telefont pedig a füléhez emelte. 
 - Amanda, szia, Rob vagyok. Kérlek, el tudnál jönni Ever kocsijáért? Megvan még a pótkulcs? Remek. Hozzám. Majd estefelé hazaviszem. Nem, most nem tudom. Kicsit ki van borulva. Rendben, átadom, szia. 
 - Remélem nincs kifogásod az ellen, ha most elmegyünk hozzám? 
 - Nincs - szipogtam. 
A lakásához vezető utat csendben tettük meg. Ő a vezetésre koncentrált én pedig az ablakon bámultam kifelé. Milyen régen nem jártam már errefelé... Persze akkor még eszemben sem volt még csak a környékre se jönni...
Leparkoltunk a nagy épület előtt, majd Rob segített kiszállni. Szükségem volt, rá, teljesen szét voltam esve...
Amikor felértünk a lakásához, kinyitotta nekem az ajtót, én pedig beléptem az ismerős helyre. Rengeteg emlék jutott az eszembe, amitől újra elkezdtem sírni. Rob segített levenni a kabátomat, majd a nappaliba húzott és az ölébe vont. Órákon keresztül csak sírtam, ha meg nem, akkor pedig őt öleltem, ahogy csak tudtam. Egyszer sem panaszkodott, hogy fájna neki, vagy ilyesmi. Csak megvárta, még lenyugszom és vigasztalt. Ez idő alatt egyetlen szót se szóltunk egymáshoz, de nem is kellett. Mindkettőnknek szüksége volt az erre a nyugalomra, amit csak egymástól kaphatunk meg. 
 - Annyira szeretlek - szólalt meg halkan Rob. Felnéztem rá, és könny szökött a szemembe,  mégis mosolyognom kellett. 
 - Én is szeretlek. - mondtam halkan. A sírástól nem maradt sok erőm. 
Egészen közel hajolt hozzám, szinte már majdnem összeért az orrunk, de én elhúztam a fejem. Szerettem volna megcsókolni, de még nem voltam képes rá. 
 - Ne haragudj - mondtam, majd leszegtem a fejem. Ő azonban megfogta az állam, és lassan felemelte azt. 
 - Ezért ne kérj bocsánatot. Nekem bőven elég, hogy újra a karomban tarthatlak és tudom, hogy szeretsz. Semmi másra nincs szükségem. 
 Megöleltem, és éreztem, ahogy a lelkem másik fele újra visszatér belém. 


Már késő este volt, amikor beléptünk a házunkba. Nagyon fáradt voltam, de belül mégis majd ki tudtam volna ugrani a bőrömből. Nagyon boldog és nyugodt voltam, Rob szemében pedig újra megjelent az a csillogás, amiért annak idején beleszerettem. Lemy a nappaliajtóból óvatosan kihajolva figyelte az eseményeket. Rob lesegítette rólam a kabátom, majd felakasztotta és az övével is ugyanígy tett. Amikor megfogta a kezem és felemelte a táskáját a földről, amiben a mai és a holnapi ruhái is benne voltak, Lemy sikítva rohant felénk és ugrott a nyakunkba. 
 - Istenem, annyira örülök! - szorongatott minket. Ahogy elnéztem a feje mellett, az ajtóból sorban hajoltak ki az emberek. Ashley, Kellan, Andy és Nikki egymást arréb tuszolva próbáltak minnél több helyet szerezni maguknak. Lemy elengedett minket, én pedig Robot oldalva bökve intettem a fejemmel a többiek felé. Rob hangosan felnevetett. 
 - Na megálljatok, most mindenki meg fogja kapni! - de ahelyett, hogy leszidta volna őket, csak mindenkit megölelt és megköszönte nekik. 
Ashley rögtön felhívta Kristent és elújságolta neki a hírt. Ő is örült neki, és megigérte, ha hazajön, akkor elmegyünk valahova bulizni. 
 - Nem haragszotok, ha mi lefekszünk? - kérdeztem a többieket. Andy és Kellan hangos nevetésbe kezdtek, a többiek pedig az orruk alatt mosolyogtak. 
 - Nem úgy gondoltam na - odabújtam Robhoz, ő pedig megpuszilta a homlokom. 
 - Mennyetek csak - mondta Ashley. 
 - Jó éjt mindenkinek!
 - Jó éjt! - húzogatta a szemöldökét Kellan, majd lepacsiztak Andyvel. 
 - Nagyon vicces kedvedben vagy haver, csak vigyázz, nehogy véletlenül eláruljam Krisnek...
Kellan mosolya azonnal lehervadt és visszasunnyogott a nappali felé. 
 Robbal elmentünk a szobámba, már ideje volt. Mindketten teljesen ki voltunk merülve. 
 - Menj, zuhanyozz le! - tolt a fürdőszoba felé. 
 - Biztos? Nem akarsz előbb te elmenni?
 - Nem, menj csak nyugodtan. Addig én kipakolom a dolgaimat. 
A zuhany nagyon jól esett, bár csak még fáradtabb és álmosabb lettem tőle. A fürdőben még felkaptam a pizsamámat, megmostam a fogam, majd elbattyogtam a szobámba. Amint beléptem, Rob rögtön mosolyogni kezdett, felpattant az ágyamról, törölközővel és tiszta ruhával a kezében adott egy puszit a homlokomra, majd ő is elment zuhanyozni. 
Most én váltottam fel őt. Visszaültem a helyére, és elmerengtem. Megláttam a pólóját a táskájára ráterítve, én meg se perc alatt lekaptam róla, és magamhoz szorítottam. Beszívtam az illatát, és örültem, hogy mégis összefutottam ma vele a kávézó előtt. Ledőltem az ágyba, a pólót pedig szorosan magamhoz öleltem. Annyira hiányzott ez az illat és annyira örültem, hogy újra itt van velem. De tényleg...hol is van? Már elég sok ideje elment. Kimentem a szobából és szétnéztem a folyosón, de nem láttam sehol. Elmentem a fürdő felé, de ott sem volt. Ki akartam nyitni az ajtót, amikor az hirtelen kinyílt. Úgy megilyedtem, hogy hátraestem. Rob egy alsónadrágban állt velem szemben és meglepetten nézett rám. 
 - Ev, te meg mit csináltál? - kérdezte, miközben felsegített. 
 - Csak meg akartam nézni, hol vagy, mert már régen elmentél. 
 - Csak nem hiányoztam már is? - kérdezte önelégült vigyorral az arcán. 
 - Tudod, hogy igen - magához ölelt és megpuszilta a fejemet. Nem volt rajta póló, meztelen mellkasa pedig igen...érdekes érzéseket kelltett bennem. 
 - Ömm... - húzódtam el tőle.
 - Jajj, ne haragudj - kapott észbe, majd gyorsan felvette a kezében levő szürke pólót. 
 - Én nem haragszom - mentem hozzá közelebb. - Igazság szerint egész nap el tudnálak nézni. - adtam puszit az arcára, majd visszahúztam a szobába. 
 - Mit keres a pólóm az ágyban? Nem a táskámra raktam le?
- Hoppá. Lebuktam. 
 - Miért is?
 - Mert én csórtam el. Azért, hogy amíg te ne nem vagy itt, legyen mit szagolgatnom. Nagyon szeretem az illatod - öleltem meg. 
 - Én is szeretem a tiédet. - ölelt vissza. Hatalmasat ásítottam.
 - Na gyere, irány aludni. 
 - De én még nem vagyok álmos - néztem rá kiskutya szemekkel. 
 - De én azt mondtam, hogy nyomás aludni! - Duzzogva bemásztam az ágyba, majd a fejemre húztam a takarót. Éreztem, ahogy az ágy besüpped mellettem, majdegy hirtelen rántással lekerült rólam a takaró, és Rob vigyorgó fejét láttam magam előtt. 
 - Most nagyon örülsz magadnak, mi? 
 - Naná - vigyorgott még szélesebben. 
 - Annyira örülök, hogy itt vagy - karoltam át a nyakát. 
 - Én is örülök - mosolygott, majd az egyik kezét a derekamra rakta, a másikkal pedig az arcomat simogatta. Óvatosan közelebb hajoltam hozzá, mintha bármelyik percben eltűnhetne. De ezt nem fogom hagyni. Még egyszer nem engedem el. Gyengéden csókolt meg, alig tarott fél percig. Pontosan tudta, hogy mire van most szükségem, és hálás voltam érte, hogy nem sietett el semmit. Behunyta a szemét és a homlokát az enyémnek döntötte. 
 - Ez annyira jó volt - sóhajtott. 
 - Nekem is - megsimogattam az arcát. 
 - Alszunk? - kérdezte. 
 - Aludjunk. - mondtam, majd az oldalamra fordultam. Rob ránk húzta a takarót és átölelte a derekam. 
 - Van egy olyan érzésem, hogy mindketten nagyon jól fogunk aludni. 
 - Gondolod? - fordultam hátra mosolyogva. 
 - Igen. Biztos vagyok benne. - adott a számra egy puszit, majd szinte hozzámfészkelte magát. 
 - Jó éjt! - mondtam halkan. - Szeretlek. 
 - Én is szeretlek. 
Nagyon hamar elaludtam. Ha valaki felköltött volna, és megkérdezte volna, hol vagyok most, nem hiszem, hogy tudtam volna válaszolni, de azt biztosan tudtam még álmomban is, hogy Rob itt alszik mellettem. 
Valamikor hajnalban fura hangra ébredtem, amihez később társult egy "bassza meg" is. 

A legédesebb dallam - 28. fejezet

Hosszú idő után újra visszatértem...Remélem, valaki még olvassa a történetet, mert ha én nem is, Ő biztosan megérdemli...

 - Kezdődik - szólalt meg sokára a lány, majd köddé vált. Őt láttam azelőtt este, mielőtt Rob megérkezett. Most is ugyanolyan félelmetes és hátborzongató volt mint akkor, az ember szinte érezte a bajt a levegőben. Mint amikor nagyon gyorsan futsz, és érzed, hogy el fogsz esni, azonban mégsem állsz meg. 
Csak vártam és vártam, hogy felébredjek, de nem történt semmi. Még minden sötét volt és nyirkos. Vártam még egy keveset, de semmi. Össze voltam zavarodva és féltem, hogy most mi lesz. Megjelent az első könnycsepp is az arcomon, én pedig haygtam, had' gördüljön le róla.   
Hangok. Valahonnan hangokat hallottam, és újra reménykedni kezdtem, hogy van esélyem kikerülni erről a borzalmas helyről. Fény. Istenem, végre valahára! De nem, vissza akarok menni! Engedjetek vissza! Nem birom! Ezt nem lehet elvsielni. 
 - Neee!!! - ordítottam. 
 - Ev, mi történt, mi a baj? - hallottam Rob hangját. 
 - Nem birom ki! - kiabáltam még mindig. 
 - Amanda, azonnal hívd ki a mentőket! - ordított már ő is, miközben engem fogott. A földön feküdtem a szobámban, és lassan kezdtek felderengeni az események is. 
Bejöttem átöltözni, amikor nagyon elkezdett fájni a hasam. Aztán elájultam. De most, ahogy felkeltem újra előjött ez az elviselhetetlen kín. 
 - Rob - nyögtem, miközben erősen szorítottam a nyakát. 
 - Itt vagyok kicsim, itt vagyok. - simogatta az arcom. 
 - Nagyon fáj...
 - Hol fáj?
 - A hasam...
 - Úgy, mint ahogy tegnap? - Nem tudtam válaszolni, csak bólintottam. 
 - Ne félj, mindjárt itt lesznek a mentők. Nemsokára el fog múlni. 
 - Hogy van? - térdelt le mellénk Lemy is. 
 - Azt mondja, nagyon fáj a hasa. Voltak ilyen problémái korábban?
 - Nem, nem voltak. Nyugi drágám - fogta meg a kezem. - Mindjárt vége. - Megint jött egy újabb nagy fájdalom, amitől felnyögtem és összeszorítottam a szemeimet. 
 - A fenébe is, hol vannak már? - szitkozódott Rob. 
 - Azt mondták, sietnek. Ennél többet nem tudok. - Azzal felállt és kiszaladt a szobából, hogy megnézze, nem értek-e már ide. 
 - Nagyon szeretlek - montam, vagyis suttogtam Robnak. 
 - Én is szeretlek. Mindennél jobban. - puszilta meg a homlokom. Aztán megint jött a sötét. 

********

 - Mikor fog magához térni? - hallottam Robot. 

 - Még nem tudjuk biztosan. Nagyon sok fájdalom csillapítót kapott. Egy darabig biztosan aludni fog. 

Lassan kinyitottam a szemem, mert féltem, hátha megin elkezdődnek a fájdalmak. De nem. Láttam, hogy egy kórteremben fekszem, mellettem egy gép csipogott, és minden idegesítően fehér volt. Szólni akartam, hogy fel vagyok, de a torkom annyira kiszáradt, hogy egy hang sem jött ki rajta. Próbáltam köhögni egyet, ami kisebb-nagyobb sikerrel járt, mivel éreztem a fájdalmat, de Rob legalább rám nézett. 

 - Ev. - sietett oda hozzám, majd megfogta a kezem. 

 - Nocsak - mosolygott egy fehér köpenyben levő férfi. - Örülünk, hogy felébredt. A nevem Dr. Burms. 

Csak néztem rá, mivel nem tudtam megszólalni.

 - Igen, tudom. Mindjárt hozatok egy kis vizet. - Ez olvas a gondolataimban?

 - Nos, Ms. McHeart, úgy tűnik, minden rendben. Mostmár. De hagyom, hogy ezt a párjával beszéljék meg. Ha bármi kérdése lenne, nyugodtan keressen meg. 

Bólintottam, amit egy köszönömnek szántam. A doktor mosolygott, majd kiment. 

Ránéztem Robra és elszorult a szivem. Biztos vagyok benne, hogy amióta itt fekszem - bár nem tudom mióta is vagyok itt - ő itt van mellettem. 
Az arca borostás volt, a szemei alatt karikák. Nagyon meg volt viselve, nem is csodálkoztam. 
Egy nővér lépett be a szobába, öntött egy kis vizet egy sárga pohárba, majd kiment. Rob óvatosan megitatott, amitől azonnal jobban éreztem magam. 
 - Hogy érzed magad? - fogta meg a kezem. 
 - Nem tudom - krákogtam. - Néha még érzem a fájdalmat. 
 - Ez nem csoda...hiszen a műtét...
 - Mi? Milyen műtét? - Hirtelem azt sem tudtam, mit gondoljak. Csak próbáltam vissza emlékezni, de semmi. Mi történt? - Mégis mennyi ideig nem voltam magamnál?
 - Három napig. Elvileg tovább kellett volna aludnod, de felébredtél. Sosem tudsz nyugton maradni - mosolygott. Fáradtnak tűnt, nagyon fáradtnak. Rossz volt ránézni. 
 - Rob, kérlek...mesélj el mindent!
 - Rendben, csak...nem tudom, hol kezdjem...
 - Talán onnan, amikor elájultam.
 - Igen. Szóval...Amandáékkal beszélgettem a nappaliban és vártalak. De eltelt tíz perc, és még sehol sem voltál. Így gondoltam elmegyek, és megnézlek. Amikor beléptem a szobádba már a földön feküdtél. Nagyon megilyedtem. - Láttam, ahogy visszajátsza magának az eseményeket. 
 - Aztán felébredtél...Gondolom, arra emlékszel...
 - Igen, arra igen. 
 - A mentők nem sokkal később megérkeztek és behoztak ide. Elvégeztek egy csomó vizsgálatot...mindenféle kütyüt raktak rád meg hurcoltak ide-oda...Aztán megtudtak valamit, és azonnal bevittek a műtőbe. Négy óráig voltál benn. Azt hittem, megőrülök. Borzalmasan sok időnek tűnt, mintha nem is három napot, hanem egy hetet töltöttem volna itt. Csak ez segített, hogy Ashley, Amanda és Kellan itt voltak velem. Nélkülük lehet, hogy megőrültem volna. 
 - Ők is itt vannak?
 - Igen, kint vannak a folyosón. Nem akartak itt hagyni. 
 - Majd szeretném, ha bejönnének hozzám. 
 - Persze, szólok nekik. - Azzal felállt, és el akart menni, de én megfogtam a kezét és maradásra bírtam. 
 - Azt még nem mondtad el, hogy mi bajom van. - Elkínzottan nézett rám. - Rob, kérlek. Muszáj tudnom. Nem titkolhatod el előlem. Úgyis megtudnám mástól! - fenyegettem. 
Lassan visszaült mellém és megfogta a kezem. Pár percig hallgatott, majd halkan beszélni kezdett. 
 - A hasfájásod és a rosszulléteid mind...egy cisztának voltak köszönhetőek, ami a méhedben volt. És...ez kidurrant. A benne levő folyadék okozta ezeket a tüneteket. - nagyot sóhajtott. - Meg kellett műteniük. Nos, ez sikerült is, csak...
 - Csak? 
 - Nagyon későn került erre sor. Ha hamarabb derült volna ki, nem lenne semmi hátulütője a dolognak...
 - Miféle hátulütője? 
 - Az orvos azt mondta, hogy miben ez a ciszta a méhben volt és kidurrant, okozhat maradandó károkat is...
 - És miket? Rob, kérlek nyögd már ki...
 - Nem... - nagyot nyelt és lenézett a kezére... - Nem biztos, hogy teherbe tudsz esni...
Csak néztem őt, és vártam, hogy elnevesse magát, de akármennyire is vártam, ez nem történt meg, én pedig kezdtem egyre jobban kétségbeesni. Csak bámultam a takarót, mintha az adhatna egy kis segítséget is. Mintha az előbb hallottakat semmissé tehetné. 
Több kérdés is kavargott a fejemben, de egyiket sem tudtam kimondani. Magamtól viszont számtalanszor megkérdeztem mindegyiket. Tudtam, hogy a kiborulás széllén állok. 
Egész örökké valóságnak tűnt, mire meg birtam szólalni. 
 - Ez...ez mennyire biztos? - kérdeztem végül...
 - Én...Én nem tudok neked mégegyszer válaszolni, ne kérd ezt tőlem...
 - Rob! - szóltam rá hangosan. - Azt kérdeztem mennyire biztos?
 - Ever, ne...
 - Mennyire? - ordítottam. 
 - Kilencven százalékban - mondta ki végre. Hallottam, mégsem akartam felfogni. Teljesen abnormálisan viselkedtem, megilyedtem saját magamtól. Azonban mégsem tudtam normális reagálni. 
 - Menny ki. - mondtam hangsúlytalanul.
 - Te..tessék? - nézett rám megdöbbenve. 
 - Azt mondtam, menny ki...
 - Ne csináld ezt... - állt fel. 
 - Indulj!
 - Ever, kérlek...
 - Menny ki! - kiabáltam rá. Kezdtem begurulni. - Tűnj innen! - Elkezdtem lökdösni, taszigáltam... - Kifelé! Menny már! Nem hallod? - Már sírtam, ordítottam. De ő nem mezdult, csak könnybe lábadt szemekkel nézett rám, majd közelebb lépett és megölelt. Egy darabig még ellenkeztem és kiabáltam vele, de aztán feladtam, túl fáradt lettem. Megadtam  magam a szomorúságnak és elgyengültem. Zokogva öleltem át a derekát és hangosan sírtam a lelkemet felemésztő fájdalomtól. Ő erősen ölelt és várta, hogy lenyugodjak. Ez nem ment könnyen, órákig sírtam. A hasam elkezdett fájni, ezért kénytelen voltam erős lenni. Nem okozhatok magamnak fájdalmat...De mostmár mit érdekel ez engem? Nekem már úgyis mindegy. 
 - Fáj a hasam... - mondtam neki. 
 -Szólok egy nővérnek, mindjárt jövök...Ne, ne hagyj itt... - könyörgően néztem rá. Egy pillanatig elgondolkodva meredt rám, majd gyorsan az ajtóhoz sietett és szó szerint felrántotta. 
 - Ashley, mennyetek, szóljatok egy nővérnek és az orvosnak!
 - De Rob, mégis mi történt? - hallottam Ashley hangját a folyosóról. 
 - Csak mennyetek már, az istenit! - ordított magából kikelve. Hangosan bevágta az ajtót, majd nagy léptekkel sietett vissza hozzám. Leült az ágyam mellé és a kezébe fogta a kezem. Odahúzta az arcához és puszilgatni kezdte. 
Már elég erős volt a fájdalmam ahhoz, hogy az első könnycseppek utat törjenek maguknak. Bár tudtam, hogy nem csak a fájdalom miatt sírok, mégis próbáltam eltemetni magamban a másik okot. Elképzelésem sem volt, hogy mit fogok majd kezdeni magammal a jövőben. Most csak aludni akartam és nem gondolni semmire. Nem akartam tudni semmiről, ami a közelemben történik. Nem akartam látni senkit, nem akartam érezni semmit. 
 - Elmehetsz, ha akarsz - suttogtam erőtlenül. Rob úgy nézett fel rám, mint aki eddig itt sem volt. Az arcán tisztán látszott a meglepődöttség és az értetlenség. 
 - El...el akarsz küldeni? - nyögte ki rekedt hangon. - De miért?
 - Már nem tudok neked semmit sem nyújtani, szóval nyugodtan itt hagyhatsz... - Sűrűn pislogott és a fejét rázta. 
 - Mi...H...Nem értelek...Miért akarod, hogy elmennyek? - Alig tudott egy értelmes mondatot kinyögni.
 - Tudod, hogy miért. Mit tudnék én ezek után adni neked? Semmit... Az összes tervem szertefoszlott, miszerint majd boldogan fogunk élni. Hogy majd összeházasodunk és gyerekeink lesznek... Hogy te majd gitározni fogod tanítani a fiunkat, én pedig megmutatok a lányunknak minden ügyes női praktikát. De mégis mondd meg! Mit tudok neked ezek után megadni? Had segítsek egy kicsit - amennyire csak tudtam, közelebb hajoltam hozzá, és mélyen a szemébe néztem. - Semmit. 
Érthetelen és mélységesen szomorú szemekkel nézett rám. Szinte kővé dermedve ült velem szemben. - Úgyhogy ne etessük tovább egymást.
 - Hogy ne etessük? - tért magához hirtelen. - Hogy ne etessük? - kezdett nagyon ideges lenni. Felpattant és dühösen kezdett járkálni. 
 - Hát nem emlékszel, hogy mi mindenen mentünk keresztül együtt? Hogy mennyi minden jót éltünk át, amikor együtt voltunk? Én mindent feladtam érted, amit csak tudtam, érted? Mindent! Te vagy az egyetlen fénypontom a rohadt, szánalmas kis életemben. Miattad nem kötöttem még fel magam!! Most meg azt kéred, hogy a sok erőfeszítés után mennyek el?
 - Én nem kértem, hogy mindent feladj értem! - ordítottam vele sírva. 
 - Ó, dehogyisnem! Hát nem emlékszel? "Jajj, Rob annyira fogsz hiányozni, ha elmész, kérlek, ne hagyj itt!" " Te vagy az életem, én önmagadért szeretlek!" Én pedig mindent megtettem, hogy veled lehessek. Ellógtam a munkahelyemről, hogy ajándékot vegyek neked és hogy veled legyek, mert azt mondtad, hogy szeretsz, bassza meg! - Teljes erejéből felborított egy asztalt, aminek ki is törtek a lábai. - És én is szerettelek, és még most is iszonyatosan szeretlek! Miért nem tudod ezt felfogni, és viszonozni ahelyett, hogy elzavarsz innen? 
 - Remek, most meg én vagyok a hibás...
 - Én nem ezt mondtam. Csak próbállak felvilágosítani. Ha te is annyira szeretsz, ahogy mondtad, és tudod, hogy én sem birok élni nélküled, akkor mégis miért akarod, hogy elmenjek? 
 - Mert nem akarom, hogy egész életedben szenvedj. Hogy egész életed során azt nézd, hogy éppen melyik barátodnak születik gyereke, miközben pontosan tudod, hogy neked sosem lehet! Nem ilyen élet való neked, pláne nem egy olyan nővel, mint velem...
 - Tényleg ezt gondolod? - nézett rám fájdalmasan. - Tényleg ezt akarod? 
Minden erőmre szükségem volt, hogy kimondjam, és megtettem. 
 - Igen. 
Egy percig csak némán meredt rám, majd lassan megfordult és az ajtóhoz ment. Kinyitotta, de még mielőtt kiment még visszanézett rám. 
 - Csak hogy tudd, nem csak te vesztetted el a lelkedet, hanem én is... - azzal hátat fordított nekem és kilépett az ajtón. Úgy zárta be maga mögött, hogy vissza se nézett. 


  Összegördültem az ágyamon, és hangtalanul sírni kezdtem. A hasam már úgy fájt, hogy el sem tudom mondani, de meg sem közelítette a szívemet mardosó fájdalom nagyságát. El sem tudom hinni, hogy volt akkora erőm, hogy el tudjam küldeni. Mégis hogy gondolhatja, hogy már nem szeretem? Egész életem során ő volt az egyetlen, akit igazán tudtam szeretni. Csak azért küldtem el, hogy ne kelljen mellettem szenvednie. Ha tudná, most mekkora szükségem lenne rá. Ő az egyetlen ember, akit ebben a helyzetben képes lennék megtűrni magam mellett. De nem lehetek önző. Nem gondolhatom, hogy képes megmaradni egy olyan nő mellett, aki nem adhat neki semmit. Se családot, se boldogságot, semmit...
 Éreztem, hogy jön a sötétség, és nem is próbáltam ellentmondani neki. Már nem érdekelt semmi. A fájdalom már szinte elviselhetetlen volt, engem azonban mégsem érdekelt. Ő elment, és ezzel együtt elvitte a lelkem másik felét is. 


  
3 hónappal később




 Éppen a főiskoláról  tartottam hazafelé, amikor megláttam valamit. Vagyis pontosabban valakit. Először a fekete Ray Ben napszemüveg tűnt fel, majd egy borzos hajkorona bukkant fel egy fekete autó mögül. A szívem nagyot dobbant, jó volt egy kicsit reménykedni. De a remény hamar szerte foszlott, amikor egy idegen férfi lépett fel a járdára helyette. Felsóhajtottam és megráztam a fejem, hogy kijózanodjak. Szorosabbra fogtam magam körül a kabátot, majd elindultam az autóm felé. Egy hónap múlva karácsony, de nekem semmi hangulatom nincs hozzá. Miért is lenne...?
  A műtétem után még egy hétig a kórházban kellett maradnom megfigyelés alatt. Lemy végig bent volt velem, mint ahogy Ashley és Kellan is. Andy is felgyógyult idő közben, és ő is bejött párszor látogatóba. Hiába mondtam nekik, hogy nem akarok baby sittereket, ők úgy viselkedtek, mint akik meg sem hallották. Persze hálás voltam nekik, amiért törődtek velem és nem hagytak a depresszió legmélyére zuhanni. Amint elég erősnek éreztem magam, folytattam a főiskolát és próbáltam visszatérni a régi életemhez. Lemy folyamatosan a nyakamon lógott, Ashley telefonon zaklatott egyfolyában, Kellan pedig rengetegszer töltötte nálunk a napot. Próbált lelket önteni belém a poénjaival, és nagyon értékeltem a próbálkozását. Ám nem tudtam ilyen gyorsan emberien viselkedni. Ők nem emlegették, nekem pedig eszemben sem volt kérdezni róla. Olyan volt, mintha soha nem is létezett volna. Azóta nem mondtam ki a nevét se. Azt hiszem, nem birnám kimondani anélkül, hogy ne esnék össze...
 - Lemy, megjöttem! - kiáltottam, amikor beléptem a házba. 
 - Szia, Ev! - hallottam meg egy hangot mögöttem. 
 - Jézuosom, de megilyedtem...
 - Bocsi... - vigyorgott. - Milyen volt a napod? 
 - Elment...igazából olyan, mint tegnap volt...
 - Van terved estére? 
 - Nincs, miért?
 - Kellan bejelentkezett...
 - Á, már értem...
 - Igazság szerint már itt is van...
 - Tényleg? 
 - Gyere, a nappaliban vár. 
 - Szia tündérke, na mi a helyzet? - ölelt meg, amikor odaértem hozzá. 
 - Milyen meglepő, hogy újra itt vagy.
 - Csak nem unsz már?
 - Dehogy, téged nem lehet megunni. 
 - Mostmár mindenki tiszta happy, mackótestvér újra köztünk van - vigyorgott Lemy. Kellannal egyfolytában húzzák egymást. 
 - Amanda, nem hoznál nekem esetleg egy pohár vizet? - vigyorgott vissza Kellan. 
 - Tudom, hogy csak ezzel a szöveggel akarsz lekoptatni...
 - A fejembe látsz... De tényleg szomjas vagyok...
 - Oké, mindjárt visszajövök. 
 - Köszönöm.
 - Na szóval tündérke, mi a terved ma estére? 
 - Ömm, tudtommal semmi, miért is?
 - Lenne kedved eljönni velem vacsorázni? 
 - Nem is tudom, legyen? - mosolyogtam rá.
 - Igen, igen, lécci lécci lécci lécci - ugrált, mint egy gyerek. 
 - Rendben van - nevettem.
 - Akkor menj, szedd rendbe magad, itt mevárlak.
 - Oké. Lehetőleg ne nyírjátok ki egymást Amandával, ha kérhetem...
 - Próbálkozunk...
Elmentem zuhanyozni, majd felkaptam magamra egy tiszta farmert és egy fekete felsőt, a hajam pedig kiengedve hagytam. Mikor visszatértem, mindketten életben voltak, hála Istennek. 
Beültünk Kellan fekete BMW-jébe, ő pedig elfurikázott bennünket a belvárosba egy hangulatos étterembe. Leültünk egy kétszemélyes asztalhoz, a pincér pedig jött is, hogy felvegye az italrendelésünket. 
 - Hogy hogy ma nem dolgozol? - kérdeztem tőle. 
 - Ma szabadnapom volt. És annyira jó volt. Nem kellett hajnalban kelnem,  és nem is leszek este olyan, mint egy zombi. 
 - Biztosan nagyon fárasztó lehet. Én már akkor meg akarok halni, amikor nyolckor kell felkelnem. 
 - Látod tündérke, én jobban birom a strapát, mint te. 
  -Ebben én is biztos vagyok - nevettem. 
Egy óra alatt megvacsoráztunk, én teljesen teleettem magam. Kellan meg annyit evett, hogy én ha ránéztem is rosszul lettem. 
Elindultunk hazafelé, Kellan éppen egy történetet mesélt, amikor megszólalt a telefonja. 
 - Felvennéd, kérlek? Csak vedd fel és hangosítsd ki, majd én beszélek. 
 - Persze - mondtam, majd megnyomtam a zöld kis gombot és kihangosítottam a készüléket. 
 - Halló - szólt bele Kellan. 
 - Szevasz, Rob vagyok. Tudunk beszélni? - Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Három hónapja nem hallottam a hangját. A szivem már kevésbé fájt, a lelkem pedig visszakapta egy ici-pici darabkáját. Elmondhatatlanul boldog voltam, ugyanakkor fájt is.
 - Ömm...most egy kicsit elfoglalt vagyok... - Mi? Ne? Nem rázhatja le. Gyyorsan fordultam felé. 
 - Ne, kérlek, beszéltesd! - mondtam a lehető leghalkabban. 
 - Biztos vagy benne? - kérdezte ugyanolyan halkan. Bólintottam. 
 - Nyugi, rád mindig van időm, na mondd, mi a helyzet? - Na igen, nem hiába volt jó színész. 
 - Mit csinálsz később? Gondoltam megihatnánk egy sört. 
 - Nincs semmi dolgom. 
 - Akkor jó. Lemegyünk abba a pubba, ahova szoktunk? 
 - Persze. Hánykor?
 - Mondjuk kilenckor? 
 - Nekem oké. 
 - Amúgy mit csinálsz most? 
 - Vacsorázni voltam, épp hazafelé indultam. 
 - És kivel voltál? Megint sikerült felszedned valami modellt? - nevetett. Istenem... Milyen jó volt hallani...De valahogy nem volt az igazi. 
 - Nem.
 - Kellan, olyan nem létezik, hogy te egyedül voltál vacsorázni. Áruld el, kivel vagy!
 - Nem...Nem mondhatom el...
 - Haver ne csináld már...Mondd el! - Kellan segítségért fodult hozzám.
 - Nem mondhatom el neki - suttogott. 
 - Nem is kell. 
 - Hahó Kellan, itt vagy még?
 - Igen, itt vagyok. 
 - Még mindig várom a választ...Szóval? 
 - Velem volt - A franca, Ever, de hülye vagy! De nem birtam ki, már annyira hiányzott... Kellan meglepetten nézett rám. A vonal végén hosszú ideig csend volt. 
 - Ever? - hallottam meg a hangját. Ahogy a szájából hallottam a nevem, ezer és ezer emlék villalt fel a szemem előtt. 
Hirtelen észhez tértem, és kinyomtam a telefont. 
 - A francba! - csaptam a térdemre. - Hogy lehetek ekkora idióta? A fenébe!
 - Szerintem most ő is ugyanúgy ki van akadva, mint te...
 - Nem hiszem el, hogy tudtam ezt megtenni...
 - Még mindig szereted... 
 - Tudod, hogy igen...
 - Ahogyan ő is téged...
 - Na persze...
 - Szerinted mondanám, ha nem így lenne? 
 - Kellan, én ezt már lezártam...
 - Ha lezárzad volna, most nem lennél tiszta ideg és nem remegne a kezed... - Lenéztem, és tényleg remegtek a kezeim...
 - Ever, nekem ne magyarázd meg... Mindkettőtöket én ápoltalak a... tudod mi után. Ő rosszab állapotban volt mint te. Az utóbbi hetekben kezdett kimerészkedni a lakásából...
 - Kellan, kérlek értsd meg... Nem tehetem őt tönkre...
 - Pont azzal teszed tönkre, hogy nem vagy vele... Csakúgy, mint magadat. 
Lenéztem a kezemben levő telefonra, ami már vagy öt perce folyamatosan rezgett a kezemben, Rob nevével a kijelzőn... Azóta először mondtam ki a nevét. És meglepő módon nem fájt úgy, mint ahogy gondoltam. 
 - Gondold át, hogy mivel teszed tönkre magad... és őt is...