A legédesebb dallam - 20. fejezet

           Sziasztok! Meghoztam az úf fejezetet, ahogy ígértem. Viszont a kommentek számán nem fogok változtatni, tehát 10 komment kell, hogy az új rész felkerüljön! Köszönöm azoknak, akik írtak, és remélem, ezek után is fognak! Evness






Szépség és a Szörnyeteg




Azt hittem meghalok az ilyedtségtől, amikor megláttam Rob vérrel borított arcát. Odarohantam hozzá, és amennyire csak birtam - kábultan, ilyedten és idegességtől telten - próbáltam kitalálni, hogy mi történt. Rob hanyatt feküdt a földön, a kezei maga mellett, a szemei pedid összeszorítva. Fájdalmai voltak. Az arcát vágások, és üvegszilánkok borították, az utóbbiból volt jó néhány a szőnyegen is.
 - Úristen, Rob, mi történt? - kiabáltam kétségbeesetten.
 - Nem kapcsoltam villanyt, és felbuktam a szőnyegben. Aztán pedig csak...valami keményet és éleset éreztem a fejemnél - nyögte.
 Gyorsan felpillantottam, és megláttam az összetört üvegasztalt. Mármint ami még megmaradt belőle...
 - Kérlek, hozz egy törülközőt!
 - Nem! Túl sok a sebben az üvegszilánk. Azzal csak belenyomnánk...Most azonnal elviszlek az ügyeletre. Gyere! Segítek felkelni.


Felültettem Robot az ülőre, majd beszaladtam a szobába, és kikaptam magamnak és neki is egy pár ruhát. Felkaptam őket magamra, majd Robnak is segítettem felvenni. Óvatosan kisétáltunk a szobából, egyenesen a parkolóba. Megkerestem Rob autóját, miközben egyik kezemmel próbáltam támogatni. Gyorsan beültünk a kocsiba, majd elindultunk a kórház felé.
Az ügyeleten a nővérek azonnal felismerték Robot, és sugdolózni kezdtek, de én rájuk ordítottam, hogy keressenek már egy rohadt orvost. Szegénykémnek folyt az arcán a vér, és útközben mondta, hogy valószínűleg a szemébe is belemehetett egy-két szilánk, mert erős szúrást érez benne. Bevitték egy szobába, de én nem mehettem vele. Így hát idegességemben céltalanul járkáltam a folyosón, több mint egy óráig, amíg ki nem nyílt az ajtó, és meg nem jelent egy orvos.
 - Jó estét - köszönt udvariasan. - Dr. Burke vagyok. Ön Mr. Pattinson hozzátartozója?
 - Igen, Ever McHeart. A barátnője vagyok - fogtam vele kezet. - Kérem, mondjon valamit! Robert hogy van?
 - Mr. Pattinson elég szépen összeismerkedett azzal az asztallal. Az arcán van pár apróbb vágás, a homlokán volt egy nagyobb nyílt seb, amit össze kellett varrnunk, és a szeméből is sikerült kiszednünk azt a három darab szilánkot, ami belekerült. Egy pár nap múlva eltávolíthatjuk a varratokat, és ha szerencséje van, akkor nem fog látszódni a vágás. Nyugodjon meg, jól van! Azonnal hazamehet, amint megírtam a jelentést!
 - Nagyon szépen köszönöm, doktor úr! Esetleg bemehetnék hozzá?
 - Persze, csak nyugodtan! A többi dolgot majd elmondom, amikor aláírja a papírokat!
 - Köszönöm! - mondtam, majd benyitottam azon az ajtón, amin az orvos kijött.


Miután sikeresen beleütköztem egy nővérbe, aki épp kómásan jött ki az ajtón, kezében egy cetlivel, megpillantottam Robot, aki a vizsgálóasztalon ült. Odaszaladtam hozzá, és óvatosan a két kezem közé fogtam az arcát. A homlokán egy nagyobb kötés, az arcán pedig néhány sebtapasz foglalt helyet, a szeme pedig enyhén véres volt.
 - Drágám hogy vagy? Nagyon fáj? - hadartam. - Annyira aggódtam érted! El sem tudod képzelni, mit éltem át a folyosón. Olyan hosszú ideig nem mondott senki semmit, és én majd meg haltam a...
 - Ev, Ev, nyugi! - szakított félbe. - Semmi bajom! Minden rendben! Nem kell aggódnod...
 - Jajj, annyira örülök, hogy nem történt komolyabb bajod! Borzalmas volt látni, hogy szenvedsz... - sóhajtottam.
 - De már vége! Viszont...azt hiszem elrontottam a meglepetésedet...
 - Jajj, ugye nem kezded megint? Senki sem gondolhatta, hogy ma éjszaka az ügyeleten fogunk kikötni...Mellesleg a meglepetésemet meg fogod kapni! Ígérem! Méghozzá hamarosan...
 - Remélem is, mert egy ilyen betegnek szüksége van az ápolásra... - színlelt.
 - Aha...na persze. Az előbb még semmi bajod nem volt, most meg itt szenvedsz nekem, és tetteted a beteget...Figyelmeztetlek Robert Thomas Pattinson! Csak azért nem fogom megmutatni a meglepetést, mert te éppen bámulatos színészi képességeidet használod!
 - Ohh - nyögte, majd hirtelen elkapta a derekam, és magához rántott. Az arcunk ali pár centire volt egymástól, és éreztem Rob hűvös lehelletét az arcomon. - Imádom, amikor fenyegetsz! - vigyorgott pimaszul. - Felizgat...


Pont ebben a pillanatban lépett be az orvos, ami kicsit sem volt kellemetlen, de azért igyekeztünk úgy tenni, mintha semmi nem történt volna...Aláírtuk a szükséges papírokat, majd elindultunk hazafelé. A folyosón kaptunk még pár pillantást, és az egyik nővér próbált volna próbálkozni Robnál, de amint ő magához húzott, és puszit nyomott a homlokomra, a nőnek lefagyott a képéről az az idióta vigyor...
A kocsiban ülve már boldogan nevetgéltünk, ő pedig néha-néha felszisszent, mert a vágások mosolygás közben húzódtak...
A szobánkba érve fáradtan bevonszoltuk magunkat a hálószobába, és átöltöztünk pizsamába. Rob hamarabb végzett, így a változatosság kedvéért engem bámult. Udvariasan próbáltam a tudtára adni, hogy a melltartómat azért egyedül szeretném levenni, de miután nem értette a célzásokat, szó szerint elmondta neki, mit akarok. Rob zavartan elmosolyodott, aztán a fejére húzta a takarót. Amint átöltöztem, befeküdtem mellé, és lerángattam róla az anyagot, persze ügyelve az arcára. Amint megpillantottam, elmosolyodtam. Rob is mosolygott, de pillanatokon belül abbahagyta.
 - Mi az? - kérdeztem.
 - Csak nem értem, hogy hogy tartozhat egy ilyen szépség egy ilyen szörnyeteghez - magyarázott, miközben a kezével mutogatott először rám, azután pedig magára.
 -Rob! Hogy mondhatsz ilyen marhaságokat? - tudakoltam felháborodva. - Szerintem neked halvány fogalmad sincs arról, hogy milyen jóképű is vagy, és hogy mennyire vonzódom hozzád...
 - Én nem erre gondoltam, de örülök, hogy tetszem neked, és halálosan belém vagy zúgva - költötte át az előző szavaimat. - Igazából úgy értettem, hogy itt van ez a sok izé az arcomon...
 - Amik mellesleg az orvos szerint el fognak tűnni - szakítottam félbe.
 - És ezt velem miért felejtették el közölni? - rimánkodott. Erre elnevettem magam, majd hozzábújtam.
 -Nem traktállak tovább hülyeségekkel - motyogta.
 - Én is így gondoltam - mosolyogtam.
 - Jó éjt Szerelmem! És köszönöm, hogy ennyit aggódtál értem!
 - Jajj, nem most mondtad, hogy mára elég volt ennyi a hülyeségekből? Szeretlek, és természetes, hogy aggódom érted...
 - Én is szeretlek! Köszönöm, hogy vagy nekem...




   


 Másnap reggel szintén én ébredtem hamarabb. Rob hanyatt fekve, nyitott szájjal szuszogott, a takaró pedig csak a hasáig volt felhúzva. Úgy döntöttem, kap egy kis ízelítőt a meglepetésből. Megérdemli a tegnapi fájdalmak után...
A kezemmel lassan simogatni kezdtem a mellkasát, és puszikat adtam az arcára, később pedig a szájára is. A kezem lejjebb csúszott, be a takaró alá, és le egészen a hasa aljáig.
A szemei felpattantak, majd rám kapta a tekintetét. A szeme furcsa mód elsötétült, nagyot nyögve húzott magára. Hosszú ideig csókolóztunk, Rob keze pedig néha néha a fenekemre siklott, amibe bele is markolt. Ilyenkor belőlem is felszakadt pár hangosabb sóhaj. Sokkal később, Rob derekán ülve vettem észre, hogy valami kemény nyomja a hasamat. Amikor rájöttem, hogy mi az, mosolyognom kellett. Ezt persze ő rögtön észre vette.
 - Héé! Nem illik kinevetni! Pontosan tudod, milyen hatással vagy rám!
 - Igen, tudom, de akkor is...jól esik, hogy így van...
Pár másodperccel később felnevettünk a mondat kétértelműsége miatt, és percekig csak úsztunk a nevetésben...
Aztám eszembe jutott, hogy ez az utolsó nap, amit együtt töltünk, és már holnap utazom haza...
Rob mellkasába fúrtam az arcom, ő pedig átölelt. Rögtön észrevette, hogy valami nincs rendben.
 - Mi a baj kicsim? - kérdezte.
 - Mindent észreveszel rajtam...
 - Mert már ismerlek annyira, hogy tudjam, mikor van jó és nagyon nem jó kedved...Szóval mi a baj?
 - Csak eszembe jutott, hogy holnap már mennem kell haza, és te csak vasárnap jössz haza...
 - Ó, hát csak ezért? - könnyebbült meg.
 - Csak ezért? Miért, ez nem elég?
 - Jajj, öt nap nem a világ vége!
 - Igen, tudom, de nekem akkor is nagyon fogsz hiányozni! - öleltem át szorosabban.
 - Te is nekem, és nem úgy gondoltam. Hidd el, hogy öt nap semmi! Gondolj bele mi lenne akkor, ha hónapokig nem találkozhatnánk!
 - Jajj, ne is mondj ilyeneket! Belegondolni is rossz!
 - Igen, abba én is beleőrülnék...
 - Igazad van! Valahogy ki fogom bírni azt a pár napot, utána pedig újra együtt leszünk!

                                                  Valahogy így képzelem Rob arcát...