A legédesebb dallam - 12.fejezet

Cikis helyzet...




Amikor kinyitottam a szemem, az első dolog amit megláttam, egy szürkéskék szempár volt. Szomorúság, bánat és bűntudat keveredett ezzel a gyönyörű színnel. Rob megpróbálta megfogni a kezem, de én elhúzódtam. Nagyot sóhajtott, majd felhagyott a próbálkozással. Nem is tudom, hogy mi lett volna jobb. Az, ha hozzávágok valamit, és azt üvöltöm, hogy tünnyön el, vagy az, ha a nyakába ugrok, és megbocsájtok neki mindenért...


- Tudom, hogy megbántottalak...És hidd el...rettentően sajnálom! - Pár perc csend következett. Szerintem azt várta, hogy majd megszólalok, de mintha nem találtam volna a hangom. Az is lehet, hogy elment a sok sírástól. Nem tudtam pontosan...
 - Ha valahogy...
 - Ha valahogy mi? - szakítottam félbe. - Ha azt hiszed, ezek után a nyakadba ugrok, és könnyen megbocsájtok, csak mert szeretlek, akkor nagyon tévedsz! - suttogtam.
 - ...
 - Ugye erre számítottál? Hogy minden olyan lesz, mintha ez az egész meg se történt volna...Akkor most elmondok neked valamit! Az ember nem felejt könnyen. Legalábbis én nem!
 - Ever, kérlek...
 - Had fejezzem be! - intettem le.  - Tudod...nem is az a legrosszabb, hogy "elhagytál". Hanem az, hogyha adnák neked még egy esélyt, akkor mi a garancia rá, hogy ezt nem fogod még egyszer megcsinálni? És nem egy ilyen kis semmiség miatt?
 - Higgy bennem!
 - Én már nem tudom, miben vagy kiben higgyek...Hagytad, hogy szenvedjek, pedig megígérted, hogy ezt nem fogod engedni...Ott hagytál egyedül...
 - Én annyira sajnálom! Szeretlek - mondta furcsa hangon, majd az arcát a kezébe temette, és rázkódni kezdett...Pár pillanattal később jöttem rá, hogy sír...Úristen, mit tettem?!!
 - Rob, kérlek ne sírj! - kérleltem, majd lehúztam magam mellé az ágyra. Az arcát a mellkasomba temette, és én átöleltem. Éreztem, hogy a pólóm kezd átnedvesedni.


Annyira szégyelltem magam. Hogy tehettem ezt vele? Elvégre mindenkinek jár még egy esély. És ő megérdemli. Hát persze, hogy meg!
Nem tudom mennyi ideig feküdhettünk így, de Rob remegése lassan abbamaradt, és úgy láttam, hogy kezd megnyugodni. Felnézett rám, és a szeme alatt hatalmas, piros karikákat fedeztem fel. Kicsit mintha zavarban lett volna...
 - Megnyugodtál már? Jobban vagy? - kérdeztem aggodalmasan.
 - Igen, azt hiszem - szólalt meg rekedten. Majd egy kicsit elmosolyodott, és megrázta a fejét.
 - Mi az? - érdeklődtem.
 - Semmi, csak...tudod meglep, hogy azok után, amit tettem, képes vagy arra gondolni, hogy én jól vagyok e. Pedig inkább magad miatt kellene aggodalmaskodnod. Hogy te hogy vagy...És nem velem foglalkoznod...Mert én nem érdemlem meg...Nem érdemlek meg semmit...
 - Ne mondj ilyeneket! Ez nem igaz!
 - De igen!...Megbántottalak...És ez fáj...Mert tudtam, hogy szenvedni fogsz, és mégis megtettem...El nem tudom mondani, mennyire bánt...Nem érdemellek meg! És hozzád pedig nem való egy ilyen nagy szem...
 - Elég! - szakítottam félbe. - Na ide figyelj, Robert Pattinson! Nem vagyok hajlandó tovább nézni, ahogy szenvedsz! Mert az nekem fáj! Elhiszem, hogy sajnálod...Mert látom, hogy szenvedsz...És én nagyon szeretlek...Ezért megbocsájtok...Mindenért...
 - Én...Nem is tudom, mit mondjak...
 - Nem is kell semmit mondanod.
 - Annyira szeretlek, Ev! El sem tudod képzelni, mennyire! Köszönök minden egyes percet, amit veled tölthetek! Köszönöm, hogy visszaadtad az életem! Köszönöm, hogy vagy nekem...


Könnyek szöktek a szemembe, és késztetést éreztem rá, hogy megcsókoljam. Lassan kezdtem közelebb hajolni hozzá, majd az ajkaimat az övéihez érintettem. Nem ellenkezett, bár nem is lett volna miért. Szorosan ölelte a derekamat, én pedig a hajába túrtam, hogy úgy húzzam közelebb magamhoz.




                                                                           ****




 - Tudod, szerintem ennek a dolognak meg kellett történnie - Az ágyamban feküdtünk, és beszélgettünk. Időközben kivilágosodott, de arról halvány fogalmam sem volt, hány óra lehetett. Rob nem volt hajlandó elengedni egy pillanatra sem. Vagy a kezemet fogta, vagy úgy ölelgetett, mintha a tulajdona lennék...Szerintem ezt is gondolta. De ez engem nem zavart... 
 - Miért is?
 - Mert csak ezek után jöttem rá, hogy mennyire fontos vagy nekem. Persze nem örülök, hogy ez megtörtént, de azért valahol mégis jó.
 - Értelek. És igazad van...
 - Ennek örülök - mondta, majd adott egy puszit a homlokomra.
 - Kérdezhetek valamit?
 - Igen - válaszolt nyugodtan.
 - Lemy mit mondott neked a telefonban? Mert igazából nem sokat hallottam belőle, csak azt, hogy kiabál...vagyis inkább ordít.
 - Igen, az ordít jobb szó arra, ahogy beszélt - nevetett. - Ő döbbentett rá, hogy kellessz nekem, és nem szabad, hogy elengedjelek. Ha nem hív fel, hogy mennyire borzalmasan nézel ki, és hogy mennyire megviselt a dolog, akkor lehet, hogy már a relülőn ülnék.
 - A repülőn? - értetlenkedtem. - Miért is nem vagy ott? Azt mondtad, ma mész Los Angelesbe.
 - Igen, ez igaz, de csak a későbbi géppel. Sajnos muszály mennem, pedig nem akarok. Főleg most, hogy megbocsájtottál, és visszakaptalak. - mosolygott.
 - Én pedig nem akarlak elengedni. De muszály lesz, mert a végén még nem lesz munkád.
 - Ááá! Az kizárt! Nem birnának meglenni nélkülem! Mihez kezdenének egy ilyen helyes, okos, tehetséges színész nélkül, mint én? - gőgösködött, de közben majdnem elröhögte magát.
 - Oh! Értem... És az én feladatom pedig az, hogy vigyázzak erre a tökéletes férfira? - nevettem.
 - Hát...valami ilyesmi. Meg hogy etesd, neveld, és elhalmozd csókokkal. - vigyorgott, majd a száját tartotta egy csókért, de én gyorsan felkeltem mellőle, és a konyha felé vettem az irányt.
 - Héé! - szólt utánam. - Ne hagyj itt! - vágott szomorú képet.
 - Kapj el, ha tudsz! - incselkedtem vele. Erre azonnal felugrott, majd elkezdett kergetni, egészen a konyháig. Ott aztán elkapott, maga felé fordított, majd megcsókolt.
 - Apropó futás - mondta a csók után. - Hogy van a lábad?
 - Most hogy mondod, már nem is fáj. Észre se vettem.
 - Ez is nekem köszönhető! Visszajöttem, ezért meggyógyult.
 - Na persze! Csak el ne szállj magadtól! Nem vagy te orvos!
 - Honnan tudod? - vigyorgott.
 - A te értelmi képességeddel? Kizárt. - nevettem.
 - Szóval szerinted hülye vagyok? Jól van Ev, ezt megjegyeztem! - vágott sértődött képet.
 - Na! Ne legyél morcos! - kérleltem.
 - Nem érdekel! Haggy békén!
 - És ha kiengesztellek? - próbálkoztam, tudva, hogy ennek a szónak nem bir ellenállni.
 - Mivel is? - ragyogott fel a szeme. Erre egyből ugrik. Tudtam én...
 - Hát...ha idejönnél, akkor talán...megkaphatnád az előbb elmaradt csókokat - próbáltam közömbös képet vágni.
 - Csókokat? Tehát akkor többet is? - derült fel még jobban.
 - De ha nem akarod, akkor nem ke...


Nem tudtam befejezni, mert felkapott, és vadul csókolni kezdett. A lábam a dereka köré kulcsoltam, a kezemmel pedig a hajába túrtam. Egyre hangosabban ziháltunk, és ennek a pillanatnak egy torok köszörülés vetett véget. Mindketten zavartan az ajtó felé pillantottunk, ahol Lemy állt. Rob letett, majd idegesen beletúrt a hajába. Én megpróbáltam nem tovább vörösödni, kevés sikerrel.
 - Igazán nem akarok zavarni, de azt hiszem, ezt inkább a szobádban folytassátok, Ev!
 - Igen, talán tényleg jobb lenne - helyeslt Rob. Úgy láttam, próbálja javítani a helyzetet.
 - Gondoltam, készítek valami reggelit. Kértek? - váltott témát Lemy, amiért hálás voltam.
 - Igen, kérünk - válaszoltam.
 - Ev, édes, szerintem te menny, és zuhanyozz le, addig én segítek Lemynek a reggeliben - mosolygott Rob.
 - Szerintem neked nem kéne a konyha közelébe menned - mondtam, majd rájöttem, hogy Rob most akarja megköszönni neki, amit tett. - Illetve jó ötlet! -  Búcsúzóul adtam neki egy puszit, majd a fürdő felé vettem az irányt.




Fürdés után belecsavartam magam egy törülközőbe, ami alig ért a fenekem alá, majd elindultam a szobámba. Benyitottam, de kár volt...




- Jesszusom! Nem úgy volt, hogy segítessz Lemynek a konyhában? - kérdeztem Robtól. A szemei kitágultak, mintha olyat látna, amit életében még soha.
 - De...csak azt mondta, megőrülök...illetve megoldja egyedül is... - dadogott össze vissza. Ezen elkezdtem nevetni.
 - Hé! Ne nevess ki! Ez nem szép!
 - Nem rajtad nevetek! Vagyis rajtad is, de inkább ezen az egész hülye helyzeten.
 - Hát igen... azt hiszem, ez elég ciki... - túrt a hajába, de le nem vette vona rólam a szemét. Úgy döntöttem, játszom egy kicsit az idegeivel. Odasétáltam a szekrényemhez, majd kinyitottam, és elkezdtem keresgélni a felső polcon. Szerintem épp eléggé felcsúszott a törölköző, mert hallottam, hogy Rob nagyot nyel, és amikor hátra fordultam, rögtön más felé nézett. Nem sok kellett, hogy újból nevetni kezdjek...
Leraktam az ágyra a ruháimat, majd leültem mellé.
 - Rosszul vagy? - kérdeztem közömbösen, és próbáltam tényleg nem nevetni.
 - Azt hiszem igen - nyögte ki.
 - De miért? - tettettem az értetlent.
 - Hát, szerintem nagyon is jól tudod, hogy miért...
 - Pedig nem.
 - Jajj, Ev! Besétálsz ide egy szál törülközőben, és még kérdezed, hogy miért? Ne csináld ezt velem, kérlek!
 - Rendben van - mondtam, miközben a kezem ráraktam a combjára. A szemei újra kitágultak, majd rám nézett.
 - Kimennél, míg felöltözöm? - vigyorogtam édesen.
 - Muszály? - nézett rám boci szemekkel.
 - Na, sipirc! Ne mondjam mégegyszer!
 - Igenis, hölgyem - mondta, de mielőtt kilépett volna az ajtón, visszafordult. - Kaphatok még egy csókot? - próbálkozott, és bevetette azt a szívdöglesztő nézést, aminek tudta, hogy nem birok ellenállni.
 - De csak egyet!
 - Rendben van! - csillogott fel a szeme.
Odamentem hozzá, majd megcsókoltam. Rob át akart ölelni csók közben, de én nem hagytam magam.
 - Csak egy csókról volt szó! - emlékeztettem, majd megfordultam, és elindultam az ágyam felé. Rob viszont nem hagyta annyiban a dolgot, és rácsapott a fenekemre. Döbbentem megfordultam, és Rob büszke vigyorát látve ideges letem.
 - Robert Thomas Pattinson! Ezt mégis hogy képzeled? - kiabáltam, miközben a mellkasát csapkodtam. Rob ezen csak nevetett, majd a fülembe suttogott.
 - Az enyém vagy! Miért is ne tehetném meg? - mondta mézesmázos hangon, majd kiszaladt az ajtón, mielőtt még hozzávághattam volna egy párnát...

                                     

                                Ev ruhái, amit kivett a szekrényből