Éppen a nappaliban próbáltam összeszedni annak a vázának a maradványait, amit Rob a játékunk közben véletlenül lelököt. Ugyanis én féllábon ugráltam, miközben ő kergetett, és ahogy elkapta a derekam, hogy megpörgessen, nekiment a dohányzóasztalnak, és ugye a váza meg...
Rob kint telefonált a teraszon, de a kezével többször is próbált jelezni, hogy haggyam abba a takarítást. Ragaszkodott hozzá, hogy ha már eltörte a vázát, akkor ő is szedje össze. De ha valami rendetlenség van a lakásban, akkor se látok, se hallok...Tisztaság mániám van...Lehet, hogy nem annyira beteges, de Lemyt az őrültbe szoktam kergetni vele...
A nagy takarítás közben hallottam pár szót a telefonbeszélgetésből.
- Ezt nem hiszem el! - sziszegett Rob. - Máris?....Ezek nem normálisak!....De hát a múltkor már volt egy! Minek akarnak még egyet?.....Steph, valamit csinálnod kell!....Igen, tudom, de csak most jöttem vissza, és nem akarok elmenni, pláne, hogy itt van... - ennél a résznél elhallgatott. Elmenni? De hát hova? És mikor? Miért? - Semmi, semmi. Felejtsd el!...Jó, rendben. Majd valahogy megoldom. Szia! - köszönt el.
Besétált hozzám, majd letérdelt mellém. Kaptam a homlokomra egy puszit, és persze a csibészes mosoly sem maradhatott el. De ez csak álca volt...
- Ev, mondtam, hogy majd én megcsinálom! Elvégre én törtem össze - dorgált meg.
- Jól van, ne haragudj. - hajtottam le a fejem.
- Dehogy haragszom! Ne beszélj butaságokat! Csak ezt nekem kellett volna megcsinálnom...
- De már végeztem is. Semmiség volt. - szakítottam félbe.
- Köszönöm - mondta mosolyogova. - Mit szeretnél csinálni?
- Mondjuk elmesélhetnéd, hogy kivel beszéltél telefonon...és hogy mit akart... - Erre azonnal óvatos képet vágott, és minta elszomorodott volna...
- A meneddzseremmel volt...És a munkáról beszélgettünk...
- És jól hallottam, hogy valami elutazás féleséget is emlegettél? - kérdeztem rá óvatosan.
- Nézdd, Ev!... Egy pár napra el kell utaznom Los Angelesbe egy sajtókonferenciára...
- Hogy hova? - szaladt ki a számon egy kicsit élesebben a kelleténél...
- Los Angelesbe - mondta ki még egyszer lassan, mint aki egy értelmi fogyatékossal beszélne.
- Ne haragudj. Csak ez nagyon hirtelen jött...És én...Én nem akarom, hogy elmenj...
- Elhiszem...Hidd el, én sem...Most mindennél jobban szeretnék veled lenni...De hát ez a munkám...
- Persze. Ez csak természetes...
- Ev! Ugye ez...nem jelent neked gondot? - kérdezte aggódva. És mintha hirtelen megváltozott volna... - Mekkora egy barom vagyok! Hát persze, hogy gondot jelent. Hogy is gondoltam, hogy ez kettőnk között működni fog? Hiszen én egyfolytában úton vagyok...Még saját magamra sincs időm, nemhogy rád...És egy párkapcsolatra...
Erre nem tudtam mit mondani...Egyszerűen lefagytam...Most akkor...Szakít velem?...Ezért?
- Ezt...most...nem értem... - nyögtem ki lassan.
- Ev...én nem akarok neked fájdalmat okozni...azt nem birnám elviselni, ha látnám, hogy szenvedsz.
- Akkor fogok szenvedni, ha szakítassz velem - suttogtam.
- Én nem szakítok veled - mondta. Ettől egy kicsit megkönnyebbültem... - Nekem csak...időre van szükségem, hogy gondolkodjak...Igen. Hogy átgondoljam a dolgokat...Ez lesz a legjobb...
- Rendben van... - mondtam halkan.
- Most mennem kell - szólalt meg pár másodperc múlva. - Holnap indul a gépem, és még be kell pakolnom.
- Mikor jössz vissza? - kérdeztem, és éreztem, hogy szúr a szemem...Mindjárt sírva fakadok...
- Egy hét múlva... - Egy hét?
- Hát akkor...rendben...majd...majd valamikor...
- Majd valamikor hívlak - fejezte be helyettem a mondatot. Felállt mellőlem, majd lassan én is feltápászkodtam. Belenéztem a szemébe, ami nagy hiba volt, mert megint rám jött a sírhatnék...
- Vigyázz magadra! - mondta, majd adott egy puszit a fejem búbjára.
- Rendben! Te is... - suttogtam elhalóan. Felvette a kabátját, majd az ajtóhoz sétált. A küszöbön állva visszanézett, majd kilépett az ajtón.
Nem tudom, menny ideig állhattam ott, de egy idő után elszédültem, és muszály volt leülnöm. Csak bámultam magam elé, és nem nagyon akart eljutni a tudatomig, hogy most mi is történt velem...velünk...Megsemmisülve bámultam a szőnyeget, és vártam, hogy felébredjek...de nem ébredtem...Nem sírtam, bár nem értettem miért...
Lemy pár órával később beállított.
- Helló! Előbb hazajöttem, mert nem birtunk elmenni a...Hát veled meg mi történt? - kérdezte. És ekkor sírni kezdtem...Odajött hozzám, majd leült mellém, és aggódóan babusgatni kezdett. - Ev, drága, mi történt? Mondd már!
De én nem birtam mondani semmit. Ezért Lemy csak találgatott.
- A suliban történt valami? Vagy esetleg a munkahelyeden? - Csak ráztam a fejem, miközben ömlöttek a könnyeim.
- De hát akkor meg mi történt? Csak nem...Rob? - Erre nem reagáltam semmit, csak felálltam, és bedöcögtem a szobámba. Az ágyamra borulva sírtam tovább, miközben hallottam, hogy Lemy valamivel csörömpöl kint... Aztán hallottam, hogy beszél valakivel...vagyis inkább kiabál...
- Mit csináltál vele?....Hát te nem vagy normális! Mégis hogy tehetted ez vele?...Engem az nem érdekel!... - Nem hallotttam többet a beszélgetésből, illetve kiabálásból, mert hirtelen minden elsötétült...
Az álom újra előjött...Igaz, most csak képekben, de ugyanolyan szörnyű volt, mint régen...
Az éjszaka közepén arra ébredtem fel, hogy egy hűvös kéz simogatja az arcom...
5 megjegyzés:
Rob az ugye? Mondd, hogy ő!!! Nagyon jó lett, érdemes volt rá várni. Igaz kicsit sokáig várattál, de ez kárpótolt midenért :) Türelmetlenül várom a folytatást.
Puszi. Elena
Szia Elena! Tudom, hogy sokára hoztam az új részt, de tényleg nem volt sok időm írni...Azért köszi! Majd meglátod, hogy ki az! Puszi
na igen végre megszülettél vele :D
...xD
remélem Rob jött vissza:)
nagyon remélem:)
nagyon jó lett:)
szegény Ever:(
én is majdnem sírtam:(
nagyon tetszett:)
várom a következő részt:)
Megjegyzés küldése