A legédesebb dallam - 10. fejezet

 Vallomások (A legédesebb dallam)




- Már megint felkeltél! - kapott rajta Rob már harmadszor. Már vagy 20 perce a konyhában ténykedett, és muszály volt megnéznem, hogy mit csinál. Valamivel nagyon zörgött. Csak a tűzhely hangját, és hatalmas csattanásokat lehetett hallani. Attól féltem, hogy teljesen tönkreteszi a konyhát. Mondjuk eltöri az összes tányért...vagy felgyújt valamit...esetleg megsebzi magát...Te jó ég!
 - Rob, minden rendben? - kérdeztem aggódva.
 - Hát persze - jött ki a konyhából kezében két bögrével. Megállt a kanapé előtt, ahol feküdtem, majd büszkén feltertotta a két poharat. - Csináltam forrócsokit! - vigyorgott büszkén. Ajjaj...akkor a konyhában óriási lehet a felfordulás...
 - Tényleg? Kérek szépen - mosolyogtam. - Adok valamit cserébe! - Ettől azonnal megcsillant a szeme, és kíváncsi lett.
 - Mit kapok?
 - Hajolj le, és megtudod! - Persze rögtön engedelmeskedett, de amikor meg akartam csókolni, csengettek. Rob morgott valamit, ha jól értettem az "életbe" szó is szerepelt benne...
 - Megjött a pizza - mondta, majd odament a kabátjához, és kivette belőle a tárcáját. - Ne hidd, hogy elfelejtettem a jutalmam - figyelmeztetett. Ezen nevetnem kellett. Jutalmát? Ez aztán a jó megfogalmazás...
 - Itt is vagyok - jött be egy perc múlva. A pizzákat lerakta az asztalra, majd leült mellém, és a kezembe adta az egyik bögrét. Az övét diadalmasan felemelte, mint aki pohárköszöntőt akar mondani. És azt is mondott...
 - Igyunk arra, hogy minnél hamarabb meggyógyuljon a bokád! - mosolygott.
 - És arra, hogy a konyha ne úgy nézzen ki, mint egy csatatér...
 - Ez fájt - vágott sértődött képet. Muszály volt nevetnem rajta.
 - És ránk - emeltem fel én is a poharam. Azonnal visszatért a normális viselkedésre, és koccintottunk.


 Be kell vallanom, a forrócsoki isteni volt...Sőt...Ő csak belekortyolt, de én kiittam az egész bögrét. Ezen érdekes arcot vágott...
 - Ennyire ízlik? - faggatózott.
 - Nagyon finom lett - bólogattam, majd megpróbáltam bemászni az ölébe, kevés sikerrel. Ezért csak odahajoltam hozá, és adtam neki egy puszit.
 - Ev, ne csináld ezt velem! Meddig kell még várnom arra, hogy rendesen megcsókolj?
 - Hát...már nem olyan sokat - idegesítettem még jobban.
 - Ne csinál ezt velem...nem elég, hogy majdnem éhen halok, de még meg se csókolsz...hát köszönöm szépen...
 - Tényleg! Most azonnal elkezdessz enni, mert ha nem, én fogom beléd tömni a kaját!
 - Igenis, főnök! - viccelődött, majd kinyitotta a legfelső dobozt, amiben az én pizzám volt. Odaadta, majd a sajátját is  a kezébe vette, és enni kezdtünk. Inkább nem akarom részletezni, hogy evett. Komolyan...egy kismalac szebben tud enni, mint ő...
 - Te mindig így eszel?
 - Hogy? - kérdezte teli szájjal.
 - Anyukád nem tanított meg rá, hogy teli szájjal nem beszélünk?
 - De igen - mosolygott, majd kinyitotta a száját, amiben még ott volt a félig megrágott pizza.
 - Fújj! Undorító vagy - mondtam, majd lenyeltem az utolsó falatot is.
Amikor ő is végzett, segített kimenni a fürdőbe kezet mosni. Nagy nehezen visszatántorogtam a nappaliba, és visszaültem a helyemre. Rob mondta, hogy nézzünk valami filmet. Pihenni akartam, így hát beleegyeztem. Rob hosszú percekig tanulmányozta a DvD-ket, majd egyszer csak megragadott egyet, és betette a DvD lejátszóba. Mint később kiderült, egy horrort kell végignéznem. A film fantasztikus volt. Igaz, hogy pár résznél majdnem össze f*stam magam, de Rob nagyon élvezte, hogy amikor megilyedtem, mindig hozzá bújtam. Lemy szokott ilyeneket nézni. Majd el ne felejtsem neki megköszönni, hogy nem tudta eltenni máshová...


Amikor vége lett a filmnek, kedvet kaptam egy másikhoz. Egy újabb horrorhoz. Csak hogy azt a filmet, amit kiválasztottam, már láttam. Berakattam Robbal, majd amikor elhelyezkedett, ismét nekidőltem. Amikor elkeződött a film, éreztem, hogy Rob megfeszül.
Felnéztem rá, és láttam, hogy a szeme csukva van.
 - Mi a baj? - kérdeztem.
 - Nem mondtad, hogy A kört fogjuk nézni.
 - Már láttad? - értetlenkedtem.
 - Egyszer már elkezdtem nézni, de aztán már nem birtam tovább - egy pillanatra elhallgatott, majd a fülembe kezdett suttogni. - Nem birom benne a kiscsajt...Egyszerűen félek tőle. Olyan csúnya, meg ilyesztő is. - megfogtam az állát, hogy a szemembe nézzen.
 - Ha nem akarod, akkor nem nézzük.
 - Komolyan?
 - Hát persze. Majd találunk helyette más elfoglaltságot. - mondtam, majd kikapcsoltam a filmet.
 - Mint például?
 - Mint például... - A szájára néztem, és beharaptam az alsó ajkamba. Ő erre csak nagyot nyelt. Egyre közelebb hajoltam hozzá, ő pedig be is kapta a csalit. Már csak pár centi volt az ajkunk között, de én az utolsó pillanatban elhajoltam. Rob durcás képet vágott, de én ezen csak nevettem.
 - Beszélgessünk - fejeztem be a mondatomat.
 - Ev, ne csináld ezt velem! Kérlek! Csak egy csókot kérek, és ha kell, utána egész éjjel fenn maradok veled beszélgetni. Válaszolok minden kérdésedre, csak...kérlek!


Annyira megsajnáltam, hogy szinte azonnal rávetettem magam, és hevesen csókolni kezdtem. Először meg volt lepődve, de aztán viszonozni kezdte. Az ujjaim görcsösen túrtak a hajába, és úgy próbáltam közelebb húzni magamhoz. Rob egyik keze az arcomon volt, majd onnan elindult lefelé, a nyakamtól a csípőmig. A keze besiklott a pólóm alá, de amikor egyre fejjebb kúszott, megfogtam, és kivettem onnan. Kinyitotta a szemét, és éhesen nézett rám. A szeme csillogott az izgalomtól és a vágytól. De ennél tovább nem mehetünk. Még nem...
- Sajnálom - mondta, majd elengedett. A kanapé legtávolabbi részére húzódott, ahol már nem érhetett hozzám. Remek Ever, ezt jól megcsináltad!
 - Én...sajnálom! Nem kellene ennyire...idiótán viselkednem.
 - Idiótán? Ezt mégis miért mondod?
 - Nem jól fejeztem ki magam. Inkább...furcsán...Igazából még magam sem tudom, hogy mit akarok.
 - Sajnálom. Tényleg. Én...nem is tudom, mi ütött belém. Hiszen csak 3 napja ismerlek...Nem szoktam ilyet csinálni...Nem mintha olyan lennék, aki sokszor csinálja ezt, csak elragadott a hév, és... - megint rájött a szóáradat, de nem engedtem, hogy folytassa. Befogtam a száját, és vártam, amíg lehiggad.
 - Én nem vagyok rád mérges - mondtam, majd elengedtem a száját. Erre a mondatomra elképedt.
 - Tényleg? De én azt hittem, hogy...
 - Nem tudok rád haragudni. Na jó, ezt nem kellett volna elmondanom... - tisztára bevörösödtem.
 - Én is elmondok neked valamit... - vigyorgott, majd közelebb jött, és a fülembe suttogott. - Én meg nem tudok neked ellenállni. - Kössz, Rob...ettől csak még vörösebb lettem.
- Ööö...erre most mit kellene mondanom? - hebegtem. Rob arcán óvatosság jelent meg.
 - Ha esetleg...talán...kapnék valamit? - próbálkozott. Erre felnevettem.
 - Mi olyan vicces? - kérdezte.
 - Semmi - mondtam még mindig nevetve. - De tudod mit? Adok neked valamit! - Odahajoltam hozzá, és megcsókoltam. Először meg volt lepődve, de aztán viszonozni kezdte. Amikor elhajoltam, egy darabig még csukva tartotta a szemét. Kicsivel később kinyitotta, és nagyot sóhajtott.
 - Húú...ez...
 - Más volt? - nevettem.
 - Igen...- bólogatott. - Nagyon más...De ne érts félre...Ez nem azt jelenti, hogy nem volt jó...
 - Héé! Nyugi...Értelek!
 - Akkor jó!
 - Megígértél nekem valamit. - emlékeztettem.
 - Igen? - gondolkozott. - Ja, tényleg! Azt, hogy beszélgetünk, és válaszolok minden kérdésedre. Jézusom! Tényleg ezt mondtam volna?
 - Aha! Ezt. És akkor ha nem bánod, akkor neki is kezdhetnénk!
 - Rendben! Mit akarsz tudni?
 - Mindent!
 - Hát ezzel nem sokat segítettél! Pontosabban?
 - Mesélj magadról!
 - Na jó...De figyelmeztetlek! Nem lesz túl izgalmas...
 - Engem azért érdekel - mondtam. Mielőtt belekezdett a nagy történetbe, megfogta a kezem, és babrálni kezdett az ujjaimmal.


- Na szóval...1986-ban születtem Londonban. Anyukám egy modell ügynökségnél dolgozik, apukám pedig autókkal foglalkozik. Van két nővérem, Lizzy és Victoria. Az egyikük énekesnő, a másikuk pedig a reklám iparban helyezkedett el. A kutyámról már meséltem. - mosolygott. - Két suliba jártam. A Tower House School-ba, és a Harrodian School-ba. Ezek után beiratkoztam a Barnes Theatre Company-ba. Ez egy színjátszócsoport. Eddig három nagy filmben szerepeltem. A Harry Potter negyedik részében, és a Twilight saga első és második részében. Ismered valamelyiket?
 - Igen, mind a kettőt. Már olvastam is. És kit játszottál?
 - Hát...A Harry Potter-ben Cedric Diggory-t játszottam, a Twilight-ban pedig...
 - Várj! Csak azt ne mondd, hogy te voltál...
 - Igen...?
 - Úristen! Te vagy Edward Cullen?
 - Azt hiszem... - motyogott zavartan.
 - De hisz ez tök jó! Mostmár tuti, hogy meg fogom nézni a filmet!
 - Nem hiszem, hogy ez olyan jó ötlet lenne...
 - Miért? - kérdeztem. Mi lehet a baj azzal a filmmel?
 - Mert...Figyelj! A nők, akik már látták a Twilightot, mind Edwardot látják bennem. És tartok tőle, hogy esetleg te is...
 - Ettől nem kell félned - szakítottam félbe. Hogy is gondolhatja, hogy rajta kivűl szerethetek mást is? Ráadásul egy kitalált karaktert. Ez őrültség! - Én önmagadért szeretlek. Nem azért mert híres vagy, vagy mert van pénzed. Engem ezek nem érdekelnek! Érted? Nekem ezek nélkül is fontos lennél!
 - Tényleg? - nézett rám félénken.
 - Én kis szerencsétlenem... - ingattam a fejem mosolyogva. Rob felnevetett, de láttam rajta egy kis meghatottságot is.
 - Azt mondtad, hogy szeretsz?
 - Igen, azt. És komolyan is gondoltam. - motyogtam szégyenlősen.
 - Ever, én...tartozom neked egy vallomással. - a hangja ennél a résznél óvatos lett, és szinte alig nézett a szemembe.  - Tudod, nekem alig van igaz barátom. Sok ember csak azért lóg velem, mert híres vagyok, és ők még nem szerepeltek újságok címlapján. Van pár gyerekkori barátom, akik olyanok, mint régen, és nem a híres színészt látják bennem, hanem a régi barátjukat. Amikor megismertelek téged, úgy éreztem, találtam egy igaz barátot. - Barát? Én? Azt hittem, hogy mi... - De később rájöttem, hogy ez nem fog menni. Teljesen elvontad a figyelmemet a dolgokról. Lekötötte a figyelmemet az, amit csinálsz, és ahogyan csinálod. Megfogott a kedvességed, a szépséged, a pillantásod, még a hangod is. A hangod olyan...édes...Olyan, mint egy édes dallam. A legédesebb dallam. Éjjelente ezzel a hanggal álmodok. Amikor nem vagy mellettem, akkor olyan...hiányosnak érzem magam. Eleinte nem tudtam, mi ez az érzés, hogy mindig érzem valaminek a hiányát. De később rájöttem, hogy te vagy az. Te vagy az a valaki aki, eddig hiányzott az életemből. Én...Szeretlek, Ever!


Pár percig csak némán bámultam magam elé. A szemembe könnyek szöktek, amiket zavartan próbáltam letörölni. Soha, senki, de senki nem mondott még ilyet nekem. Ez olyan volt, mint...mint egy szerelmi vallomás. És a lelkem mélyén tudtam, hogy tényleg az volt...És hogy én is ugyanígy érzek, és ugyanúgy szeretem őt, mint ő engem. Ebben nem kételkedtem...


 - Én is szeretlek, Rob. - ekkor végre rám nézett, és elmosolyodott. Közelebb hajolt hozzám, én pedig tudtam, hogy mit szeretne, azért kérés nélkül megcsókoltam.


 Nem lehet tudni, hogy mikor talál meg minket a szerelem...Talán 15 évesen, vagy 30 évesen, esetleg 60 évesen. Mindenkinek megvan valahol a párja, akit a sors rendelt mellé, és akivel igazán boldog lehet. Ebben igazán hittem, és egy valamiben biztos voltam. Akit nekem rendelt a sors, és aki igazán szeret, és én is őt, az a valaki itt ül velem szemben...
 

                                                                A nappali