A legédesebb dallam - 9. fejezet

Én kis szerencsétlenem




Éppen irodalom órán ültem, és bőszen jegyzeteltem, amikor Sms-em érkezett. Még jó, hogy nem felejtettem el lenémítani a telefonom...különben a tanárom még elkezdett volna kiabálni... Nem tévedtem az üzenet küldőjével kapcsolatban... Rob.
  Ev! Először is örülnék, ha nem rágnád folyamatosan a tollad. Másodszor pedig...nézz ki az ablakon! 


Gyorsan kivettem a tollat a számból, és a fejem automatikusan az ablak felé fordult. Azonnal megláttam Őt, amint a kocsijának dőlve engem néz, az ajkával pedig a következő szavakat formálja:
 - Hiányzol!
 - Te is hiányzol! - Rob ezen csak elmosolyodott. Annyira helyes volt, és olyan édes...
 - És ugye, Miss McHeart, 1856-ban meg is halt... - rondított bele az álmodozásomba a tanár. Összeszűkített szemekkel, és mogorván nézett rám.
 - Igen, Mr. Grint. És rá egy évre kiadták a leghíresebb művét - vágtam vissza. A tanár csak még csúnyábban nézett rám, de inkább tovább magyarázott.
 Én újra az ablak felé fordultam, és megint elkalandoztam Roberten. Annyira tökélets volt. Lehetetlen, hogy Őt nekem szánta a sors. 


Csöngettek, én pedig villámgyorsan felpattantam. A könyveimet belegyömöszöltem a táskámba, és lélekszakadva rohantam ki a teremből. Kint aztán azonnal Robhoz szaladtam, és belevetettem magam a karjaiba. Ő nem szólt semmit, csak némán szorított magához egy pár percig. Ez a pillanat annyira...édes volt...de még is...hihetetlen...Hogy én boldog legyek? Én, akit rémálmok kísértenek, és az egész eddigi életem során csak szenvedtem? De azért csak megérdemlek egy kis örömöt...és szerelmet...Mert az voltam. Szerelmes.


- Szia - mondta egy kis idő után. Elengedett, és egy apró puszit nyomott a számra. - Milyen napod volt?
 - Eléggé rossz, mert nem voltál velem - mondtam szomorúan. Megsimogatta az arcom, és mélyen a szemembe nézett. - Ezt ne csináld! - szóltam rá, amikor már kezdtem vörösödni.
 - Mégis mit? - kérdezte értetlenül.
 - Hát ezt az izét...ezt a nézést.
 - Oh...Bocsánat. Akkor soha többet nem fogok rád nézni. - vigyorgott.
 - Tudod, hogy nem így értettem, te bolond! - mondtam, majd megütöttem a vállát. Erre csak nevetett.
 - És történt veled valami érdekes? - váltott témát.
 - Ami azt illeti, igen! - mosolyogtam szélesen. - Képzeld, beolvastam Victoriának.
 - Ez komoly? Miért? Mit csinált? 


Elkezdtem neki mesélni az elejétől. Miközben beszéltem, elég vicces fejeket vágott, és különböző részeknél "húúú-zott" meg "ááá-zott", valamikor pedig összevonta a szemöldökét. Mikor a történet végére értem, nagy levegőt vettem, jelezve, hogy végeztem. Rob pár másodpercig csak nézett rám. Az arca semmit nem árult el, és már kezdtem volna aggódni, amikor hangosan felnevetett, és egy puszit nyomott a homlokomra.


 - Büszke vagyok rád - nevetett még mindig.
 - Köszönöm. Én is magamra - viccelődtem. - De ezt folytassuk később, mert mindjárt mennem kell dolgozni, és... - mondtam volna tovább is, de félbeszakított.
 - Ma nem - vigyorgott. Ezzel meg mit akart?
 - Ma nem mit? - kérdeztem értetlenül. Ő csak angyalian mosolygott.
 - Ma nem kell dolgozni menned - közölte vállat vonva. - Elkértelek.
 - De hogyan? - Teljesen meglepődtem. Kizárt, hogy Miss. Stuff elengedett. Az lehetetlen.
 - Nem kell mindent tudnod. - vigyorgott rám. - Csak elég egy "köszönöm".
 - Köszönöm - mosolyogtam bájosan, majd adtam az arcára egy puszit, és megpróbáltam kikerülni, hogy beülhessek az autóba. De nem engedett.
 - Ennyi? - kérdezte szomorúan.
 - Miért? Mit szeretnél még? - játszottam az értetlent.
 - Hát esetleg egy ölelést, de egy csók is megteszi. - reménykedett. Erre nevetni kezdtem.
 - Ne legyél ennyire mohó! Kapsz ma még eleget...
 - Tényleg?
 - Hát ha betartod az ígéreted, akkor elég valószínű...
 - Melyiket is? - vágott értetlen arcot.
 - Robert Thomas Pattinson! Ne csináld ezt velem! Megígérted, hogy ma egész délután velem leszel! Ezt nem teheted velem!
 - Shhh - húzott magához, és megpuszilta a homlokom. - Hát persze, hogy veled leszek, hisz megígértem. Ne haragudj! Csak nem emlékeztem rá. Tudod, nem teljesen jó a memóriám. Szinte semmiben nem vagyok jó. Még a konyhába se engednek be otthon, sőt máshol sem, mivel teljesen hasznavehetetlen vagyok, mindent tönkreteszek, és még egy pirítóst sem birok megcsinálni, és ott van a...
 - És néha nagyot sokat beszélsz - hallgattattam el egy csókkal. -De neked elnézem.
 - Tényleg? Na és honnan tudod, hogy a második nevem Thomas?
 - Ööö... - dadogtam.
 - Igen? - várt türelmesen.
 - Tudod...internet...Elég sok dolog fent van rólad.
 - Aha, értem. De remélem nem néztél rólam képeket.
 - De, miért?
 - Ohh. ne...Azokon borzalmasan nézek ki.
 - Szerintem nem - tiltakoztam. Azokon a képeken olyan... - de inkább nem folytattam.
 - Igen?
 - Majd elmondom később.
 - Szavadon foglak! És ne hidd, hogy a köszönet nyilvánítás el lett felejtve!
 - Ilyeneket nem felejtessz el, mi? - nevettem.
 - Természetesen nem - vigyorgott büszkén. - De attól még más dolgokat nagyon is elszúrok.
 - Te vagy az én kis szerencsétlenem. - mosolyogtam, és megpusziltam az arcát.
 - Hát ez jó - húzta el a száját. Erre csak felnevettem.
 - És én mi vagyok? - Nem birtam megállni, hogy meg ne kérdezzem. Elvégre én se vagyok tökéletes.
 - Hmmm...majd még kitalálom, de most menjünk hozzátok. Ma már éppen eléggé kikészítettek. És éhes is vagyok... - vigyorgott rám úgy, mint egy kisgyerek.
 - Oké - mosolyogtam én is. - Ha hazaértünk, főzök neked valamit. - mondtam, és besszálltam a kocsijába.
 - De jóóóó - ugrándozott a kocsi másik oldalához. Ezen muszáj volt nevetnem.
Hazafelé menet Rob elmesélte, hogy mi történt vele az interjún. Először is a sminkszobában leöntötték kávéval. Aztán majdnem felbukott a lépcsőn, ami a stúdióba vezetett, és végül hozzám jövet észrevette pár fanatikus rajongó, és persze rögtön meg is rohamozták. 
 Valamelyik résznél nevettem, valamelyiknél pedig együttérzően ingattam a fejem. Nem könnyű hírességnek lenni. És ezt ő tudja a legjobban. Szerződések, kötelezettségek és persze a folyamatos elfoglaltság. Vajon hogy lehet az, hogy a ma délutánt velem tudja tölteni? Ez elég érdekes.
 - Hogy-hogy a mai délutánt velem töltöd? Nincs semmi dolgod?
 - Nincs. Ma kivételesen szabad vagyok. Viszont holnap lesz egy fotózásom, és szeretném, ha velem jönnél. Legalább nem fogok unatkozni. - mosolygott.
 - Ööö...holnap szombat...akkor ráérek. - Úgy örültem, hogy holnap is vele lehetek. De egy fotózás? A padlón vezetékek futnak, és lámpák vannak felerősítve állványokra. Ha kettőt nem fogok fellökni, akkor az már csodának számít...
 - Miért vágsz ilyen arcot? - kérdezte Rob. - Meggondoltad magad?
 - Dehogy is! Csak elgondolkodtam valamin. - nem akartam neki megmondani, hogy a fotózáson gondolkodtam, mert akkor azt hinné, hogy nem akarok elmenni vele. Pedig nagyon is szeretnék.


Amikor hazaértünk, a konyhában találtam egy üzenetet Lemytől, miszerint csak vasárnap jön haza. Lehet, hogy rosszul láttam, de mintha Rob örült volna ennek. Vajon mit tervezhet?
Szóltam Robnak, hogy átöltözöm, de ő erre csak ledobta magát egy székre. Bementem a szobámba, és kivettem a szekrényemből egy pólót, és egy melegítőt. Viszont mielőtt még visszamentem volna a konyhába, elszaladtam a fürdőbe, és behajigáltam a ruháimat a szennyesbe.
  Amikor idejöttem, megfogadtam, hogy soha többé nem fogok szaladni az előszobában, mivel elég könnyű felbukni a szőnyegekben. Hát ezt most valahogy elfelejtettem, és az első utamba kerülő szőnyegben hasra estem. Eléggé megütöttem a bokám, és a homlokom is fájt. Rob kinézett a konyhából, és amikor meglátott a földön hasalva, rögtön odarohant hozzám, majd fel ültetett.
 - Ev, jesszusom, mit csináltál? Mid fáj? - kérdezte aggódva, és közben nézegetett, hogy mindenem ép-e.
 - Felbuktam ebbe a ku...khmmm...ebben a hülye szőnyegben.
 - Megütötted magad?
 - Hát... a bokám mindjárt leszakad, és a fejem is fáj egy kicsit. Csak ennyi...
 - Csak? - kérdezte puffogva. - Lehetett volna nagyobb baj is...Na gyere - mondta, és felkapott a karjába, majd megindult a nappali felé.
 - Rob! Mit csinálsz? Tegyél le! - tiltakoztam. - Tudok menni a saját lábamon is.
 - Már mindegy - mondta, amikor lerakott a kanapéra. - Mutasd a bokád! - utasított, miközben leült a lábamhoz, és az ölébe vette.
Óvatosan, szinte úgy, hogy alig éreztem, megtapogatta a lábam. Ezt meg hol tanulta?
 - Kificamodott a bokád - motyogta hozzáértően. - Hozok rá egy kis jeget.
Mielőtt még megszólalhattam volna, már kint volt a konyhában, pár másodperc múlva pedig kezében egy zacskó jéggel tért vissza. Visszaült ugyan oda, ahol az előbb, és egy konyharuhával rákötötte a lábamra. A jég nagyon hideg volt, mégis jól esett. Az ölébe vett egy párnát, és arra helyezte a lábam.
 - Dr. Pattinson! El tudná nekem mondani pontosabban a diagnózist?
 - Nagyon vicces, Ever - mosolygott, miközben a lábamat simogatta.
 - De tényleg, ezt honnan tudod?
 - Tudod, régen orvos akartam lenni...nagyon régen. Ezért rengeteg könyvet olvastam az ilyen sérülésekről.
 - Szeretsz olvasni?
 - Igen - mosolygott még mindig. - Az olvasás kikapcsol. Akkor csak a könyvre figyelek, és semmi másra. Nem gondolkodom a szánalmas életemen, és nem érzem magam egy senkinek.
 - Na de Rob! - méltatlankodtam. - Ezt meg mégis miért mondod? Hogy jut eszedbe ilyesmi? - Eddig engem nézett, de most lehajtotta a fejét. Én viszont felültem, és az állát felemelve kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. - Ezt felejtsd el, érted? Nem akarok mégegyszer ilyet hallani! Te vagy a legtökéletesebb, legaranyosabb, legőszintébb, legjobb ember a világon. Szerencsésnek érzem magam, hogy velem vagy. Hogy a barátnőd lehetek. Amióta ismerlek, mindig boldog vagyok. Elmúltak a rémálmaim. És ez azért van, mert vigyázol rám. Ha erre képes vagy, és még a munkádban is helyt tudsz állni, akkor hogy lehetnél szánalmas és egy senki?
 Egy percig elgondolkozott ezen. Majd lassan felemelte a fejét, és halványan rám mosolygott.
 - Talán igazad van. Lehet, hogy túl szigorú vagyok magamhoz. Nem is értem...
 - Én pedig szégyellem magam . - vallottam be.
 - Szégyelled? De hát miért?
 - Mert elestem, és nem tudok neked főzni. Az előbb is hallottam, hogy korgott a gyomrod.
 - Ezért ne legyél ideges. Mindjárt rendelek pizzát.
 - Egyáltalán ettél ma?
 - Ööö...nem nagyon...
 - Hogy mi?!! Na akkor most rögtön elmész, és megrendeled a vacsit, én addig meg kihúzom az ágyat, és kiveszek pár párnát és két plédet a szekrényből. Berendezkedek egy pizzás-mozizós estéhez. - mondtam, és megpróbáltam feltápászkodni. Sikerült is.
 - Neked pihenned kéne - ellenkezett.
 - Mindjárt visszadőlök, nyugi!
 - Ja, és még valami! - fordult vissza a konyhaajtóból.
 - Mi az?
 - Elég lesz egy pléd is.