Szilveszter

Robertben gazdag boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak!!! :)

                                                 

A legédesebb dallam - 9. fejezet

Én kis szerencsétlenem




Éppen irodalom órán ültem, és bőszen jegyzeteltem, amikor Sms-em érkezett. Még jó, hogy nem felejtettem el lenémítani a telefonom...különben a tanárom még elkezdett volna kiabálni... Nem tévedtem az üzenet küldőjével kapcsolatban... Rob.
  Ev! Először is örülnék, ha nem rágnád folyamatosan a tollad. Másodszor pedig...nézz ki az ablakon! 


Gyorsan kivettem a tollat a számból, és a fejem automatikusan az ablak felé fordult. Azonnal megláttam Őt, amint a kocsijának dőlve engem néz, az ajkával pedig a következő szavakat formálja:
 - Hiányzol!
 - Te is hiányzol! - Rob ezen csak elmosolyodott. Annyira helyes volt, és olyan édes...
 - És ugye, Miss McHeart, 1856-ban meg is halt... - rondított bele az álmodozásomba a tanár. Összeszűkített szemekkel, és mogorván nézett rám.
 - Igen, Mr. Grint. És rá egy évre kiadták a leghíresebb művét - vágtam vissza. A tanár csak még csúnyábban nézett rám, de inkább tovább magyarázott.
 Én újra az ablak felé fordultam, és megint elkalandoztam Roberten. Annyira tökélets volt. Lehetetlen, hogy Őt nekem szánta a sors. 


Csöngettek, én pedig villámgyorsan felpattantam. A könyveimet belegyömöszöltem a táskámba, és lélekszakadva rohantam ki a teremből. Kint aztán azonnal Robhoz szaladtam, és belevetettem magam a karjaiba. Ő nem szólt semmit, csak némán szorított magához egy pár percig. Ez a pillanat annyira...édes volt...de még is...hihetetlen...Hogy én boldog legyek? Én, akit rémálmok kísértenek, és az egész eddigi életem során csak szenvedtem? De azért csak megérdemlek egy kis örömöt...és szerelmet...Mert az voltam. Szerelmes.


- Szia - mondta egy kis idő után. Elengedett, és egy apró puszit nyomott a számra. - Milyen napod volt?
 - Eléggé rossz, mert nem voltál velem - mondtam szomorúan. Megsimogatta az arcom, és mélyen a szemembe nézett. - Ezt ne csináld! - szóltam rá, amikor már kezdtem vörösödni.
 - Mégis mit? - kérdezte értetlenül.
 - Hát ezt az izét...ezt a nézést.
 - Oh...Bocsánat. Akkor soha többet nem fogok rád nézni. - vigyorgott.
 - Tudod, hogy nem így értettem, te bolond! - mondtam, majd megütöttem a vállát. Erre csak nevetett.
 - És történt veled valami érdekes? - váltott témát.
 - Ami azt illeti, igen! - mosolyogtam szélesen. - Képzeld, beolvastam Victoriának.
 - Ez komoly? Miért? Mit csinált? 


Elkezdtem neki mesélni az elejétől. Miközben beszéltem, elég vicces fejeket vágott, és különböző részeknél "húúú-zott" meg "ááá-zott", valamikor pedig összevonta a szemöldökét. Mikor a történet végére értem, nagy levegőt vettem, jelezve, hogy végeztem. Rob pár másodpercig csak nézett rám. Az arca semmit nem árult el, és már kezdtem volna aggódni, amikor hangosan felnevetett, és egy puszit nyomott a homlokomra.


 - Büszke vagyok rád - nevetett még mindig.
 - Köszönöm. Én is magamra - viccelődtem. - De ezt folytassuk később, mert mindjárt mennem kell dolgozni, és... - mondtam volna tovább is, de félbeszakított.
 - Ma nem - vigyorgott. Ezzel meg mit akart?
 - Ma nem mit? - kérdeztem értetlenül. Ő csak angyalian mosolygott.
 - Ma nem kell dolgozni menned - közölte vállat vonva. - Elkértelek.
 - De hogyan? - Teljesen meglepődtem. Kizárt, hogy Miss. Stuff elengedett. Az lehetetlen.
 - Nem kell mindent tudnod. - vigyorgott rám. - Csak elég egy "köszönöm".
 - Köszönöm - mosolyogtam bájosan, majd adtam az arcára egy puszit, és megpróbáltam kikerülni, hogy beülhessek az autóba. De nem engedett.
 - Ennyi? - kérdezte szomorúan.
 - Miért? Mit szeretnél még? - játszottam az értetlent.
 - Hát esetleg egy ölelést, de egy csók is megteszi. - reménykedett. Erre nevetni kezdtem.
 - Ne legyél ennyire mohó! Kapsz ma még eleget...
 - Tényleg?
 - Hát ha betartod az ígéreted, akkor elég valószínű...
 - Melyiket is? - vágott értetlen arcot.
 - Robert Thomas Pattinson! Ne csináld ezt velem! Megígérted, hogy ma egész délután velem leszel! Ezt nem teheted velem!
 - Shhh - húzott magához, és megpuszilta a homlokom. - Hát persze, hogy veled leszek, hisz megígértem. Ne haragudj! Csak nem emlékeztem rá. Tudod, nem teljesen jó a memóriám. Szinte semmiben nem vagyok jó. Még a konyhába se engednek be otthon, sőt máshol sem, mivel teljesen hasznavehetetlen vagyok, mindent tönkreteszek, és még egy pirítóst sem birok megcsinálni, és ott van a...
 - És néha nagyot sokat beszélsz - hallgattattam el egy csókkal. -De neked elnézem.
 - Tényleg? Na és honnan tudod, hogy a második nevem Thomas?
 - Ööö... - dadogtam.
 - Igen? - várt türelmesen.
 - Tudod...internet...Elég sok dolog fent van rólad.
 - Aha, értem. De remélem nem néztél rólam képeket.
 - De, miért?
 - Ohh. ne...Azokon borzalmasan nézek ki.
 - Szerintem nem - tiltakoztam. Azokon a képeken olyan... - de inkább nem folytattam.
 - Igen?
 - Majd elmondom később.
 - Szavadon foglak! És ne hidd, hogy a köszönet nyilvánítás el lett felejtve!
 - Ilyeneket nem felejtessz el, mi? - nevettem.
 - Természetesen nem - vigyorgott büszkén. - De attól még más dolgokat nagyon is elszúrok.
 - Te vagy az én kis szerencsétlenem. - mosolyogtam, és megpusziltam az arcát.
 - Hát ez jó - húzta el a száját. Erre csak felnevettem.
 - És én mi vagyok? - Nem birtam megállni, hogy meg ne kérdezzem. Elvégre én se vagyok tökéletes.
 - Hmmm...majd még kitalálom, de most menjünk hozzátok. Ma már éppen eléggé kikészítettek. És éhes is vagyok... - vigyorgott rám úgy, mint egy kisgyerek.
 - Oké - mosolyogtam én is. - Ha hazaértünk, főzök neked valamit. - mondtam, és besszálltam a kocsijába.
 - De jóóóó - ugrándozott a kocsi másik oldalához. Ezen muszáj volt nevetnem.
Hazafelé menet Rob elmesélte, hogy mi történt vele az interjún. Először is a sminkszobában leöntötték kávéval. Aztán majdnem felbukott a lépcsőn, ami a stúdióba vezetett, és végül hozzám jövet észrevette pár fanatikus rajongó, és persze rögtön meg is rohamozták. 
 Valamelyik résznél nevettem, valamelyiknél pedig együttérzően ingattam a fejem. Nem könnyű hírességnek lenni. És ezt ő tudja a legjobban. Szerződések, kötelezettségek és persze a folyamatos elfoglaltság. Vajon hogy lehet az, hogy a ma délutánt velem tudja tölteni? Ez elég érdekes.
 - Hogy-hogy a mai délutánt velem töltöd? Nincs semmi dolgod?
 - Nincs. Ma kivételesen szabad vagyok. Viszont holnap lesz egy fotózásom, és szeretném, ha velem jönnél. Legalább nem fogok unatkozni. - mosolygott.
 - Ööö...holnap szombat...akkor ráérek. - Úgy örültem, hogy holnap is vele lehetek. De egy fotózás? A padlón vezetékek futnak, és lámpák vannak felerősítve állványokra. Ha kettőt nem fogok fellökni, akkor az már csodának számít...
 - Miért vágsz ilyen arcot? - kérdezte Rob. - Meggondoltad magad?
 - Dehogy is! Csak elgondolkodtam valamin. - nem akartam neki megmondani, hogy a fotózáson gondolkodtam, mert akkor azt hinné, hogy nem akarok elmenni vele. Pedig nagyon is szeretnék.


Amikor hazaértünk, a konyhában találtam egy üzenetet Lemytől, miszerint csak vasárnap jön haza. Lehet, hogy rosszul láttam, de mintha Rob örült volna ennek. Vajon mit tervezhet?
Szóltam Robnak, hogy átöltözöm, de ő erre csak ledobta magát egy székre. Bementem a szobámba, és kivettem a szekrényemből egy pólót, és egy melegítőt. Viszont mielőtt még visszamentem volna a konyhába, elszaladtam a fürdőbe, és behajigáltam a ruháimat a szennyesbe.
  Amikor idejöttem, megfogadtam, hogy soha többé nem fogok szaladni az előszobában, mivel elég könnyű felbukni a szőnyegekben. Hát ezt most valahogy elfelejtettem, és az első utamba kerülő szőnyegben hasra estem. Eléggé megütöttem a bokám, és a homlokom is fájt. Rob kinézett a konyhából, és amikor meglátott a földön hasalva, rögtön odarohant hozzám, majd fel ültetett.
 - Ev, jesszusom, mit csináltál? Mid fáj? - kérdezte aggódva, és közben nézegetett, hogy mindenem ép-e.
 - Felbuktam ebbe a ku...khmmm...ebben a hülye szőnyegben.
 - Megütötted magad?
 - Hát... a bokám mindjárt leszakad, és a fejem is fáj egy kicsit. Csak ennyi...
 - Csak? - kérdezte puffogva. - Lehetett volna nagyobb baj is...Na gyere - mondta, és felkapott a karjába, majd megindult a nappali felé.
 - Rob! Mit csinálsz? Tegyél le! - tiltakoztam. - Tudok menni a saját lábamon is.
 - Már mindegy - mondta, amikor lerakott a kanapéra. - Mutasd a bokád! - utasított, miközben leült a lábamhoz, és az ölébe vette.
Óvatosan, szinte úgy, hogy alig éreztem, megtapogatta a lábam. Ezt meg hol tanulta?
 - Kificamodott a bokád - motyogta hozzáértően. - Hozok rá egy kis jeget.
Mielőtt még megszólalhattam volna, már kint volt a konyhában, pár másodperc múlva pedig kezében egy zacskó jéggel tért vissza. Visszaült ugyan oda, ahol az előbb, és egy konyharuhával rákötötte a lábamra. A jég nagyon hideg volt, mégis jól esett. Az ölébe vett egy párnát, és arra helyezte a lábam.
 - Dr. Pattinson! El tudná nekem mondani pontosabban a diagnózist?
 - Nagyon vicces, Ever - mosolygott, miközben a lábamat simogatta.
 - De tényleg, ezt honnan tudod?
 - Tudod, régen orvos akartam lenni...nagyon régen. Ezért rengeteg könyvet olvastam az ilyen sérülésekről.
 - Szeretsz olvasni?
 - Igen - mosolygott még mindig. - Az olvasás kikapcsol. Akkor csak a könyvre figyelek, és semmi másra. Nem gondolkodom a szánalmas életemen, és nem érzem magam egy senkinek.
 - Na de Rob! - méltatlankodtam. - Ezt meg mégis miért mondod? Hogy jut eszedbe ilyesmi? - Eddig engem nézett, de most lehajtotta a fejét. Én viszont felültem, és az állát felemelve kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. - Ezt felejtsd el, érted? Nem akarok mégegyszer ilyet hallani! Te vagy a legtökéletesebb, legaranyosabb, legőszintébb, legjobb ember a világon. Szerencsésnek érzem magam, hogy velem vagy. Hogy a barátnőd lehetek. Amióta ismerlek, mindig boldog vagyok. Elmúltak a rémálmaim. És ez azért van, mert vigyázol rám. Ha erre képes vagy, és még a munkádban is helyt tudsz állni, akkor hogy lehetnél szánalmas és egy senki?
 Egy percig elgondolkozott ezen. Majd lassan felemelte a fejét, és halványan rám mosolygott.
 - Talán igazad van. Lehet, hogy túl szigorú vagyok magamhoz. Nem is értem...
 - Én pedig szégyellem magam . - vallottam be.
 - Szégyelled? De hát miért?
 - Mert elestem, és nem tudok neked főzni. Az előbb is hallottam, hogy korgott a gyomrod.
 - Ezért ne legyél ideges. Mindjárt rendelek pizzát.
 - Egyáltalán ettél ma?
 - Ööö...nem nagyon...
 - Hogy mi?!! Na akkor most rögtön elmész, és megrendeled a vacsit, én addig meg kihúzom az ágyat, és kiveszek pár párnát és két plédet a szekrényből. Berendezkedek egy pizzás-mozizós estéhez. - mondtam, és megpróbáltam feltápászkodni. Sikerült is.
 - Neked pihenned kéne - ellenkezett.
 - Mindjárt visszadőlök, nyugi!
 - Ja, és még valami! - fordult vissza a konyhaajtóból.
 - Mi az?
 - Elég lesz egy pléd is.

A legédesebb dallam - 8. fejezet

Minden jóra fordul

Lemy lassan előlépett a nappaliból. Nem tudom, mit láthatott az arcomon, de eléggé megijedt.  

 - Ne haragudj... a te érdekedben tettem... - kezdte, de én félbeszakítottam.

 - Köszönöm - mondtam, majd a nyakába ugrottam. Erre nevetni kezdett.

 - Akkor nem is haragszol? 

 - Dehogy is. Csak eléggé meglepett, hogy te mindenről tudtál.

 - Te viszont semmit nem mondtál nekem, és mástól kellett megtudnom, hogy mi a helyzet.

 - Ne haragudj, csak nem tudtam, hogyan is mondjam el, hogy egy... hogy Robbal találkozgatok.

 - Mondd csak ki nyugodtan...egy filmsztárral. Méghozzá egy nagyon helyes filmsztárral...Istenem! Annyira örülök nektek! De mesélj csak! Mi is van pontosan?

 - Ha nem gond, akkor inkább holnap, mert eléggé fáradt vagyok.

 - Rendben. Jó éjt!

 - Neked is!

Miután elvégeztem szokásos esti teendőimet, fáradtan dőltem az ágyba. El se hiszem, ami ma történt velem. Randiztam Robbal, a barátnője lettem, és Lemy a hátam mögött szervezkedett...

Holnap pedig ismét bosszút állok Victorián. Vagyis állunk. És reggel Rob visz suliba. 

A mellettem levő rózsát néztem, mielőtt elaludtam. Az álom pedig újra felbukkant...

Ismét a sötét erdőben futottam, és a távolban levő fény már csak pár méternyire volt tőlem. Egyre közelebb értem, mikor a fehér kéz megérintette a vállam. Ugyanebben a pillanatban az erős fényből felbukkant Robert, és a kezét felém nyújtotta. Felé nyúltam, és nagy nehézségek árán sikerült őt elérnem. Hátra fordultam, és végre megláttam azt, aki már régóta kísért. A haja sötét volt a víztől, mint aki esőben állt, vagy valami tóból jött ki...fehér ruhát viselt, aminek az alja rongyos volt...kis idő múlva sikerült felismernem. 

 Én voltam az...Saját magam húztam vissza a sötétségbe, és a szomorúságba. Robert felé fordultam, ő rám mosolygott, és behúzott a fénybe. A sötétség pedig eltűnt, és vele együtt a másik én is...

 Amikor kinyitottam a szemem, már reggel volt, és a nap erősen sütött be az ablakomon. Boldogan kiugrottam az ágyamból, és elkezdtem azon filózni, mit is vegyek fel. Végül egy lila felső, és egy farmer mellett döntöttem. A hajam kiengedve hagytam, mivel tegnaptól még maradt az aljában egy kis hullám, így kifejezetten jól nézett ki. Vittem fel magamra egy laza kis sminket, és szó szerint kiugrándoztam a konyhába.

Egy fogkrémreklámos mosoly kíséretében adtam egy puszit Lemynek, - aki a tűzhely fölött kavargatott valamit, aminek borzalmas illata volt, - és lehuppantam az egyik székre.

 - Jó reggelt! - köszönt Lemy. - Valami dilibogyót szedtél? Adhatnál belőle nekem is...

 - Ha-ha...Úgy se bírod elvenni a kedvem...Ma biztos nem...

 - Nem is akarom - mondtam, majd lezárta a tűzhelyen levő borzalmat.  - De miért is vagy ilyen jókedvű? - Ekkor három kopogtatást lehetett hallani a bejárati ajtó felől. - Már értem - vigyorgott Lemy.

 De nem is figyeltem rá, hanem a futottam is az ajtó felé, és feltéptem. 

Rob ott állt, kezében egy újabb szál virággal. Nem tudom, miért, de gondolkozás nélkül a nyakába ugrottam, és megcsókoltam. Egy pillanatig hezitált, majd átölelte a derekam, és visszacsókolt. Kis idő múlva abbahagytam, és szélesen mosolyogva elhajoltam. Robnak egy pár pillanatig még csukva volt a szeme, de aztán kinyitotta, és nagyot sóhajtott.

 - Wáó...neked is jó reggelt! Ezt meg miért kaptam? 

 - Nem tudom...csak nagyon hiányoztál - mondtam, majd megöleltem.

 - Te is nekem - suttogta a fülembe, és szorosan átölelt. - Nem is tudod, mennyire.

 - Khmmm - hallatszott a hátunk mögül. Gyorsan elengedtük egymást, és Lemy felé fordultunk, aki az előszoba közepén állt. - Nem akartam megzavarni semmit. Tőlem egész nap itt ölelkezhetnétek, de Evnek 15 perc múlva a fősulin kellene lennie.

 - Úristen! - kiáltottam fel. - Tényleg! 

Rob a kezembe adta a rózsát, én meg Lemy kezébe nyomtam, és mint egy őrült, berontottam a szobámba a táskámért, majd pedig rohantam is kifelé. 

Rob már a kocsiban ült, és beindította a motort. Gyorsan bepattantam mellé, és már indultunk is.

 Szerencsére nem késtem el. Sőt! Öt perc alatt odaértünk. Rob úgy vezetett, mint egy őrült, de még ez is jól állt neki. Leparkolt a suli előtt, majd kiszállt, és nekem is kinyitotta az ajtót. Kipattantam, és a kocsinak dőltem. Óriási szerencsém volt, mert Victoria a járdán beszélgetett a barátnőivel, és ha jól láttam, akkor minket néztek. Király! Kezdődhet a műsor! Valószínűleg Rob is észrevette őket, mert átölelte a derekam, és olyan közel hajolt hozzám, amennyire csak tudott.

 - Tudtad, hogy nagyon szexi vagy ilyenkor? - kérdeztem kaján vigyorral.

 - Mikor is? - mormolta a nyakamba, mert időközben lehajtotta a fejét.

 - Hát amikor így nézel.

 - Hogyan is? 

 - Hát... - dadogtam, mert attól, hogy ilyen közel van hozzám, kezdtem elveszteni a fejem. - Azt nem tudom megmutatni. Úgy látszik, azt csak te tudod...

 - És szerinted ez szexi? - kérdezte az arcomtól pár milliméterre. Kezdtünk belejönni a játékba. Vagy talán ez nem is játék? 

 - Mi lenne, ha nem csak dumálnál, hanem megcsókolnál végre? - kérdeztem türelmetlenül. Erre kuncogott egyet, majd még szorosabban ölelte a derekam, és a száját nagyon lassan, és óvatosan az enyémre helyezte. A csók már nem volt ennyire visszafogott, és úgy láttam ez neki is bejön. 

 Már épp kezdtünk volna még jobban belemerülni, amikor becsengettek. Rob nagy nehezen abbahagyta a csókot, és a homlokát az enyémnek támasztotta. Nem akartam, hogy el mennyen...vele akartam maradni...

 - Mi lenne, ha ma nem mennék be órára, és egész nap veled lehetnék? - kérdeztem vigyorogva. Rob is mosolygott ezen.

 - Nagyon jó lenne, de nekem délelőtt interjúm van, és nem örülnék neki, ha miattam lógnál a suliból. De egész délután a tiéd leszek. Mikor végzel? Eljövök érted.

 - Hát...úgy dél körül. Neked úgy jó?

 - Itt várlak - mosolygott, és egy utolsó csókot nyomott a számra. 

 - Szia - köszöntem el, és nagy nehezen elengedtem a kezét.

 - Hiányozni fogsz - tátogta.

 - Te is - suttogtam. 

Szerencsére az előtt az osztályban voltam, még mielőtt a tanár megérkezett. Victoria egész nap engem nézett, én pedig elégedetten vigyorogtam rá. Ilyenkor mindig elfordult, és nézegette a műkörmeit. Szegény...majd fogom sajnálni, ha lesz egy kis időm...

 A szünetben viszont felbátorodott, és hangosan kezdett rólam beszélni.

 - Ez a csaj nem normális. Azzal vagánykodik, hogy egy filmsztár a pasija, és kint kurváskodik a suli előtt...Tiszta hülye... - nekem se kellett több.

 - Na ide figyelj Victoria! Nekem legalább van barátom, nem úgy mint neked. És igenis büszke vagyok rá. Nem én tehetek róla, hogy melletted egyetlen pasi sem marad meg. De mondjuk nem is csoda. Semmi ész, és kedvesség nem szorult abba a hülye szőke fejedbe. Csak a gőgösség, és a beképzeltség. És még valami. Szállj le Robról, és hagyj minket békén!

Ezzel sarkon fordultam, és elindultam a következő órámra. Végre beolvashattam annak a...na mindegy...neki...és annyira jó érzés volt! Teljesen megkönnyebbültem tőle, és remélem, hogy már nem fog piszkálni. Alig várom, hogy elmesélhessem Robnak. A neve hallatán rám tört a hiánya...Vajon mit csinálhat most?

                                                                        Előszoba

                                                          

                                                                  Ever nadrágja

                                                                          Ever felsője
                                                              

A legédesebb dallam - 7. fejezet

Séta a parkban

- Ugye nincs nagyon messze? - kérdeztem Robtól. Elég hűvös volt idekinn, és én meg nem hoztam magammal semmit, amit felvehetnék, hogy ne fázzak. Pedig igazán lehetett volna annyi eszem. És ez Lemynek se tűnt fel...

 - Hát... ha az utca túloldala neked messze van, akkor - mosolygott, miközben előre mutatott. Velünk szemben semmi mást nem lehetett látni, csak fákat...miért is nem tűnt fel? Talán valaki nagyon is elvonja a figyelmem...

 - Nem, nincs messze - motyogtam fülig vörösödve. - Igazából csak azért kérdeztem, mert...hát, tudod, elég hideg van kint, és nekem meg nincs...

 - Csak ennyi? - kérdezte. - Azt hiszem, ezen segíthetünk - mondta, majd levette a zakóját, és rám terítette. Ezek után pedig átfogta a derekam. Összehúzott szemöldökkel bámultam rá.

 - Csak azért, hogy én se fázzak - bizonygatta. Erre csak megráztam a fejem, és a szememet forgattam, ő pedig mosolyogva átment az úton, miközben engem is húzott magával. 

A park nagy, csendes, és gyönyörű volt, ahogy a lámpák a padok mellett megvilágították. És ami a legjobb volt benne: Csak mi ketten voltunk, és senki más. Már egy pár perce némán sétáltunk, és a csönd nyugtató volt. Egyikünk sem volt beszédes típus, ha nem volt mit mondanunk, akkor csendben maradtunk. De Robnak mégis volt mondanivalója.

 - Tudod Ever - kezdte. - Kevés hozzád hasonló embert ismerek. Tudom, hogy még csak 3 napja, hogy találkoztunk, de akkor is. Okos vagy, gyönyörű, és - felhorkantva félbeszakítottam.

 - Még hogy én? Gyönyörű? Na ne viccelj.

 - Ez halálosan komoly. Tényleg...

 - Biztos ismersz nálam szebb nőket is...

 - Mondjuk a kutyámat?

 - Hülye - ütöttem a mellkasára. Ezen csak nevetett.

 - Komolyan mondtam. És ez a közeljövőben nem fog megváltozni...

 - Ezt hogy érted? - kérdeztem zavartan.

 - Ever!...Tudom, hogy még korai, de...

 - De mi?

 - De...mindegy. Ez még nem alkalmas...még hamar van...

 - Annyira rossz nem lehet. Vagy igen? Mondd el!

 - Ha nem baj, akkor még várnék vele...

 - Ahogy gondolod. Szeretnéd tudni, hogy én milyennek látlak?

 - Igen. Kérlek, mondd el!

 - Szerintem te nyugodt vagy, nem túl okos, de rendkívül éles elméjű. - És rettentően jóképű...tettem hozzá magamban.

 - Á, szóval nem vagyok okos...De azt mégis tudom, hogy hol vagy csikis...

 - Hogy mi? - kérdeztem zavartan. Erre az a keze, amelyik a derekam körül volt, hirtelen elkezdett csiklandozni.

 - Ne, elég! Hagyd abba! - kértem nevetve.

 - Na, szóval visszavonod az előbbit?

 - Igen, igen visszavonom, csak ne csikizz tovább! - ekkor abbahagyta, én pedig elszaladtam.

Nem kellett egy pár másodperc, már el is kapott, majd magával húzott a fűbe, és hanyatt estünk. Addig nevettünk, amíg meg nem untuk. Ekkor azonban Robert felém fordult, és a szemembe nézett.

 - Mit szólnál hozzá, ha holnap én vinnélek iskolába?

 - Annak nagyon örülnék. - mosolyogtam.

 - És persze idegesítjük kicsit Victoriát. Mit gondolsz?

 - Szerintem már eleget szenvedett...De mit számít? Azt akarom, hogy haljon meg a féltékenységtől. Azt akarom, hogy lássa, hogy én vagyok a...- jesszusom! Mit akartam mondani? Hogy én vagyok a barátnője? Hát ez értelmes volt tőlem. Gratulálok Ever! Ezt jól megcsináltad!

 - Hogy mi vagy te? - kérdezte mosolyogva.

 - Semmi - vágtam rá gyorsan.

 - Csak nem a barátnőm? - a fenébe. Erre nem feleltem, csak lehajtottam a fejem. - Hát éppenséggel én is valami ilyesmire gondoltam éppen. Szóval?....Akkor.... - felállt, és engem is felhúzott, majd megfogta a kezem.

 - Lennél a barátnőm? - úristen! Úristen!

 - Azt hiszem, igen...De biztos ezt akarod? Úgy értem, engem?

 - Senki mást nem akarok jobban, hidd el!

 - Jelenleg én se. De ez helyes így? - kérdeztem zavartan.  - Elvégre csak nemrég találkoztunk, és...

 - És micsoda? - vágott közbe. -Megbántad? Mert ha igen, akkor... - most én vágtam közbe.

 - Nem bántam meg. Dehogyis! Sőt! Nagyon is jól döntöttem.

 - Ennek örülök - mosolygott. - Mert én sem bántam meg. - a távolba nézett, majd hirtelen témát váltott. - Látom kezdesz fázni. Hazaviszlek, jó?

 - Rendben - válaszoltam.

Megint egymást átkarolva sétáltunk ki a parkból, egészen a kocsijáig. Ott aztán udvariasan kinyitotta nekem az ajtót, és amikor beszálltam, szélesen mosolyogva beült ő is mellém. A vigyorgást pedig nem hagyta abba.

 - Megkérdezhetem, hogy min mosolyogsz?

 - Ever, ne haragudj...de ezt hiszem, ráültél a virágodra.- kacagott. 

Basszus! Megpróbáltam felállni, már amennyire a kocsi teteje engedte, és kihúztam magam alól a virágomat. Hálistennek semmi baja nem lett. De Robert még mindig nem hagyta abba a nevetést. Csúnyán néztem rá.

 - Ne haragudj...én tényleg nem azért... - mondta, majd még jobban elkezdett nevetni.

 - Na várj csak Robert Pattinson...ezt még visszakapod! - fenyegetőztem.

 - Ne haragudj! Ígérem, hogy soha többe nem fordul elő.

 - Hát azt remélem is. Mert soha többet nem fogadok el tőled semmit, és nem jövök veled sehova. És majd viheted Victoriát vacsorázni...

 - Sajnálom...nem gondoltam, hogy ennyire a szívedre veszed. Kérlek, ne haragudj rám. - hát lehet haragudni rá, amikor így tud nézni az emberre?

 - Én nem haragszom, csak rosszul viselem, ha kinevetnek. Mondhatni allergiás vagyok rá.

 - Ha megígérem, hogy soha többet nem foglak kinevetni, és holnap reggel én vihetlek iskolába, meg bocsájtassz? - a gazember...

 - Ezt már megbeszéltük...De rendben van.

 - Akkor indulhatunk?

 - Igen, mehetünk.

Sajnos elég hamar hazaértünk, és nem tudtunk eleget beszélgetni. Rob udvariasan az ajtóhoz kísért, és tudtam, hogy nélkülöznöm kell pár órára. De azzal vigasztaltam magam, hogy reggel újra láthatom.

 - Hát... köszönöm az estét - mondtam. - Nagyon jól éreztem magam.

 - Én köszönöm, hogy eljöttél. És még egyszer ne haragudj, hogy kinevettelek.

 - Semmi baj. Tényleg...

 - Akkor? Holnap? Hányra jöjjek érted?

 - Ööö...kilencre, ha neked úgy jó.

 - Persze. Akkor kilenckor.

 - Rendben...Jó éjt!

 - Jó éjt Ever! - mondta ő is, és lassan lehajolt, hogy megcsókoljon. Amikor csak pár centi volt az arcunk között, gyorsan elhúzódtam, és kinyitottam az ajtót. Rob kinyitotta a szemét, és zavartan nézett rám.

 - Megmondtam, hogy még visszakapod. Nem felejtek ilyen könnyen...

 - Sejthettem volna, hogy ez lesz...akkor ne is reménykedjek?

 - Inkább ne - helyeseltem, és szélesen mosolyogtam.

 - Akkor jó éjt!

 - Jó éjt Rob! - köszöntem el, és becsuktam az ajtót. Épp, hogy ledobtam a táskám, már csipogott is a telefonom. Sms...Robtól.

 " Aludj jól, Ever!" Rob

Ez kedves volt tőle. Sőt, határozottan lovagias. Robertnél jobb fiút nem is találhattam volna. Ekkor eszembe jutott valami, rögön ideges lettem, és szinte már kiabáltam.

 - Lemy!!!

Extrák:

                                                                          A park

                                                                    Az újabb rózsa

A legédesebb dallam - 6. fejezet

A vacsora

Miután még beszélgettünk egy kicsit Robbal, hazavitt. Az én autóm a sulinál maradt, de amikor leparkoltunk a ház előtt, a kocsim ott állt. Érdekesen néztem Robertre, aki csak feltartott kézzel ült.

 - Mindent a maga idejében - mondta.

 - Ugye tudod, hogy ezzel túl messzire mentél? - kérdeztem fenyegetően, mire megfogta a kezem. Amikor hozzámért, mindig nyugodtság áradt szét bennem.

 - A vacsoránál mindent elmondok - ígérte. - Minden kérdésedre válaszolni fogok.

 - Hmmm...még szavadon foglak - mosolyogtam gonoszul.

 - Ajjaj...mit mondtam...

 - Talán egy kicsit jobban figyelhetnél, hogy miket ígérsz. A végén még megbánod.

 - Melletted nem tudok világosan gondolkodni. Felforgatod az életem.

 - Akkor talán jobb, ha nem találkozunk többé. - mondtam, majd nyitottam a kocsiajtót.

 - Ever, várj! Ez nem számít, én...- a szájára tettem az ujjam.

 - Csak vicceltem. Akkor sem tudnálak hanyagolni, ha akarnálak.

 - Ezzel én is így vagyok.

 - Ennek örülök.

 - Na de mikor is jöjjek érted este?

 - Ööö...nem is tudom...neked mikor jó?

 - Mondjuk nyolckor? - kérdezte.

 - Az remek. De most már mennem kell mert Lemy néz az ablakból. Tudod, ő a lakótársam. - még jó, hogy az autónak sötétített üvege van, mert akkor Lemy meglátta volna mellettem Robot.

 - Aha...értem...akkor nyolcra itt vagyok. - mondta, majd meg akart csókolni, de én elhúzódtam.

 - Mindent a maga idejében - idéztem őt. Erre olyan fejet vágott, mint egy gyerek, aki nem kaphat meg egy játékot, amit szeretne. - Ne nézz így rám - kérleltem. - Na jó - adtam meg magam. - Hajtsd le a fejed. - rögtön engedelmeskedett.

Akartam adni egy puszit a homlokára, de amikor odaért a szám az arcához, akkor felemelte a fejét, és megcsókolt. Azonnal elhúzódtam tőle.

 - Te... - morogtam. - De te akartad. A mai nap már nem kapsz több csókot.

 - Ever, ne csináld - de én kipattantam a kocsiból, és közbevágtam.

 - Akkor nyolckor, szia. - bezártam a kocsiajtót, majd bementem a házba.

Lemy rögtön elém szaladt, és kezdett volna kérdezgetni, ha én fel nem tartom a kezem.

 - Egy, kettő, három - számoltam, majd a telefonom csörögni kezdett. Ahogy sejtettem, Rob volt az.

 - Ever. Kérlek ne haragudj rám. Nem tudom mi ütött belém. Mondd, hogy meg bocsájtassz, és nem gondoltad komolyan, amit az előbb mondtál.

 - Rendben, megbocsájtok. De az előzőt még nem vontam vissza.

 - Úgy se bírsz nekem ellenállni - kuncogott. - Mellesleg itt hagytad a virágodat a kocsimban. - a franca, tényleg.

 - Itt vagy még? Kimegyek érte - mondtam, és az ajtóhoz mentem. Amikor kinyitottam, már ott állt.

 - Tessék - mondta, majd átnyújtotta a virágot. Az arcát oldalra fordította, mint aki puszit kér.

 - Megígéred, hogy jó leszel? - kérdeztem. Erre bőszen bólogatni kezdett. Lábujjhegyre álltam, és megpusziltam az arcát.

 - Este találkozunk - mondta, majd elindult a kocsija felé.

Megvártam, amíg elviharoz, majd bezártam magam mögött az ajtót. Lemy azonnal mellettem termedt, és a nappaliba húzott.

 - Most pedig szépen elmesélsz mindent!

 - Tudod mit? - kérdeztem. - Inkább majd holnap. Addigra már több lesz az esemény.

 - Ev, ne csináld, nem tudok várni holnapig.

 - Dehogynem - legyintettem, majd magammal húztam. - Addig is, segíts kiválasztani, hogy mit vegyek fel a vacsorához.

 - Legalább ezzel egy kicsit kárpótolva vagyok - mosolygott, majd a szekrényem elé állt, és elkezdte nézegetni a ruháimat. Amíg ő válogatott, én elmentem hajat mosni, és épp amikor tiszta sampon voltam, a telefonom elkezdett csörögni.

 - A fenébe - morogtam, majd egy törölköző után kezdtem kutakodni. Amikor megtaláltam, gyorsan felkaptam a telefonom. Ezt nem hiszem el!

 - Szia Rob. Talán itt felejtettél valamit?

 - Szia Ever. Most ahogy mondod, igen. Téged. Mit csinálsz most?

 - Éppen hajat mosok, úgyhogy ha nem haragszol, akkor most leteszem.

 - Ne haragudj, csak hiányzott a hangod.

 - De Rob...csak tizenöt perce mentél el...és nemsokára találkozunk...

 - Tudom, de akkor is...hiányzol - suttogta. Erre a kijelentésre nagyon boldog lettem, és megsajnáltam.

 - Te is nekem. De be szeretném fejezni a hajmosást, ha nem haragszol.

 - Persze. Akkor majd találkozunk.

 - Igen. Szia

 - Szia Ever.

Ezek után gyorsan befejeztem a fürdést, és mire kimentem a szobámba, Lemy már a fél ruhásszekrényemet kipakolta, és idegesen járkált fel-alá.

 - Na végre, hogy itt vagy! - mondta. - Nincs semmi használható ruhád. De én segítek rajtad! Gyere velem! - elkezdett a szobája felé húzni, és nem nagyon bírtam ellenkezni.

Az ágyára ki volt terítve egy gyönyörű, fekete ruha. Nem tudtam megszólalni.

 - Tudom, tudom - ismételte. - Szívesen. Nem tudom, hogy hol lennél nélkülem...Na de gyorsan kezdj valamit a hajaddal, addig én keresek hozzá cipőt.

 - Rendben - mosolyogtam. - És köszönöm.

Elmentem, és megszárítottam a hajam, majd hajsütő segítségével adtam neki egy kis formát. Egy pár perc sminkelés után már csak a ruhám és a cipőm hiányzott rólam. Lemynek sikerült megtalálnia a cipői közül a legmagasabb sarkút, amiben alig bírtam járni, de azért sikerült. A ruha olyan volt, mintha rám öntötték volna, és ez Lemynek volt köszönhető. Én nem akartam, de odavonszolt a tükör elé, hogy nézzem meg magam. Ennél a résznél szintén nem jutottam szóhoz...

 - Nagyon csinos vagy - tapsikolt Lemy. - Látszik, hogy az én művem.

 - Igen, és köszönöm. Ha te nem lennél itt, akkor farmerben, és egy pólóban mennék el.

 - Jajj, ne is mondd. Még ha belegondolok is kerülget a hányinger...

 - Ne játszd túl...nem tudsz színészkedni...

A színész szóra kopogtattak az ajtón. Hirtelen elfelejtettem levegőt venni.

 - Na azt hiszem én megyek - mondta halkan Lemy, majd elosont.

Nagy levegőt vettem, majd odamentem az ajtóhoz, és kinyitottam. Robert öltönyben volt és nyakkendőben, amiben még szívdöglesztőbben nézett ki. A kezében egy újabb rózsát szorongatott...de ez sem vörös volt...majd ne felejtsem el megkérdezni tőle, hogy miért pont kék...

Robert kitágult szemekkel bámult rám. Szintén nem jutott szavakhoz.

 - Jó estét - szólalt meg végül udvariasan. - Everért jöttem.

 - Ha-ha nagyon vicces - mondtam mérgesen. Rob felém nyújtotta a virágot, majd amikor elvettem, egy puszit adtunk egymásnak. Kizárólag csak arcra.

 - Gyönyörű vagy - mondta. Erre elpirultam. Akárcsak te...

 - Köszönöm. Te is jól nézel ki.

 - Mehetünk? - kérdezte, majd a kezét nyújtotta.

 - Egy pillanat - mondtam, és teljesen meg voltam ijedve, mert elfelejtettem átpakolni a táskámból egy olyanba, amelyik illik a ruhához. Lemy a nappaliból pisszegett, majd amikor odaértem, egy fekete táskát nyomott a kezembe, és szinte kirugdosott az ajtón. - Mehetünk.

Rob egy csendes és hangulatos étterembe vitt a belvárosban. Nem voltak sokan, és szerintem pont azért választotta. Ma este egyikőnk se akar sikítozó lányokkal találkozni.

Amikor leültünk az asztalunkhoz, (amit természetesen Rob előre lefoglalt) a pincér azonnal ott termett, és felvette a rendelésünket, majd elment. Körbenéztem az étteremben, ami leginkább egy botanikus kertre hasonlított. Mindenütt virágok, és más nagy és zöld növények voltak. A fal viszont sötét piros, leginkább bordós színben tündökölt. A tekintetem visszatért Robra, aki erősen bámult.

 - Mi az? - kérdeztem értetlenül.

 - Gyönyörű vagy - mondta ismét. Te jó ég! Ezt nem hiszem el! Már megint levett a lábamról...

 - Ezt direkt csinálod velem?

 - Mégis mit? - nézett rám zavartan.

 - Hát ezt...hogy egyfojtába bókolsz nekem, én pedig nem tudom hogy zavaromban mit csináljak. De persze azért jól esik, hogy ilyeneket mondassz. És ugyanakkor zavar, hogy én meg nem tudok neked semmit mondani...

 - És nem is kell...Egy férfinek az a dolga, hogy kényeztessen egy nőt - mosolygott.

 - És az, hogy válaszoljon a kérdéseire. Na akkor vágjunk bele.

 - Már most félek...

 - Ennyire nem lesz szörnyű, nyugodj meg! Na szóval...Honnan tudtad meg, hogy hol lakom?

 - Ez teljesen egyszerű - mondta, majd belekortyolt a kólájába. Értetlenül ráztam a fejem. - Színész vagyok, tudod. Csak szóltam a menedzseremnek, és neki már csak pár percbe tellett, hogy kiderítse.

 - És gondolom a lakcímemmel együtt megtudta, hogy hova járok suliba.

 - Pontosan...

 - Honnan tudtad, hogy mikor van irodalom órám, és ki az a lány, akiről meséltem?

 - Egyszerűen bementem a sulidba, és sikerült elbűvölnöm az igazgatónőt... - ennél a résznél huncutul vigyorgott.

 - Hát te nem vagy semmi...És hogy került a kocsim a házunk elé?

 - Ezt Lemytől kéne megkérdezned... - a szemeim tágra nyíltak, és felvettem a "hahazamegyekkinyírom" arcomat. - Kérlek, ne legyél rá mérges. Csak segíteni akart. És én hálás vagyok neki.

 - Persze, hogy nem vagyok rá mérges. Csak nagyon meglepődtem.

 - És gondolom te kérted meg rá, hogy dobja ki a rózsámat a szekrényemről.

 - Iiiigen...és amúgy is kezdett már hervadozni...

 - Annak a virágnak semmi baja nem volt még...gyönyörű volt...

 - Örülök, hogy tetszett...

 - És miért pont kék? Tudod, egy kicsit kutattam a neten, és a rózsa a lehetetlenséget fejezi ki.

 - Tényleg? - kérdezte. - Ezt nem tudtam. De talán jobb is, hogy nem vöröset adtam...

 - Miért? A vörös az igazi szerelem jelképe. A sárga pedig az örök barátságé...

 - Tudod, azért mondtam, hogy jobb, mert téged lehetetlen nem nem szeretni. És lehetetlen nélküled meglenni egyetlen napot is. De erről majd később...ezt a vacsora utáni sétára tartogatom.

 - Séta? Erről nem beszéltél nekem...és hol is fogunk pontosan sétálni?

 - Majd meglátod - mosolygott, és megsimogatta a kézfejem.

A pincér kihozta a vacsorát, és mi nekiláttunk. Közben beszélgettünk. Rob mesélt a családjáról. Elmondta, hogy van két nővére, és nagyon hiányoznak neki. Sőt, még egy kutyája is van, Patty. Ő itt van Londonban Rob szüleinél. Sajnos a munkája miatt keveset tud vele foglalkozni. Ezek után ő is kérdezett a családomról. Lassan kinyögtem, hogy a szüleim 5 éve meghaltak. Ekkor már végeztünk a vacsorával, és Rob megfogta a kezem.

 - Nagyon sajnálom - mondta.

 - Köszönöm. De beszéljünk valami vidámabb dologról!

 - Rendben van. Várj, még rendezem a számlát, utána mehetünk sétálni.

 - Oké.

Miután Rob kifizette a vacsorát, kinyitotta előttem az ajtót, majd kiléptünk a londoni éjszakába.

Extrák:

                                                            Ev ruhája a vacsoránál

                                                         

                                                                              Ever cipője

                                                                     

A legédesebb dallam - 5. fejezet

Bosszú, édes bosszú...

Reggel arra ébredtem, hogy Lemy kiabál. Ettől a csajtól nem lehet nyugodtan aludni. Feltápászkodtam, majd a nappaliba mentem. Lemy az ablakon kihajolva ordibált.

 - Még hogy én? Kikérem magamnak! A magam kis döge szokott reggel hatkor nyávogni az ablak alatt...Tényleg? Igen?! Hívja csak ki őket, majd meglátjuk, kinek van igaza!.....Na mennyen most már a tudja hova, hülye büdös vénasszony!!!!

 - Jesszus Lem! Kivel beszélsz, illetve ordibálsz kora reggel?

 - Jajj, szia Ev. Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni, csak a szomszéd boszorkány - ennél a résznél kihajolt az ablakon, és hangosabban beszélt - azt hiszi, hogy én dőltöttem fel a kukáját. Jó lenne most már, ha találna magának más szórakozást, minthogy piszkálja a szomszédait!

 - Ne foglalkozz vele! Tudod, hogy milyen. Múltkor is eltűnt az olvasószemüvege, és átjött ide keresni. Pedig még soha nem járt nálunk, és ezt meg is mondtam neki. Aztán meg jól leordított, és még én voltam a hibás, mert elvesztette.

 - Komolyan mondom, nem normális.

 - Erre csak most jöttél rá? - kérdeztem nevetve.  - Az elmúlt hónapokban már tudatosulhatott volna benned.

 - Ebben igazad van - nevetett ő is.

 - Na de nekem nemsokára órám lesz, úgyhogy készülnöm kell. Neked mi a mai program?

 - Itthon maradok, és kitakarítok. Ráfér már a takarítás szegény házra.

 - Rendben. - mondtam, majd elindultam felöltözni.

 Kint megint csak szép idő volt, ezért egy farmer és egy lazább felső mellett döntöttem. A hajam laza kontyba fogtam, ettem egy kis műzlit, és elköszöntem Lemytől. Felkaptam a táskám és a kocsikulcsot, majd elindultam az irodalomórámra...

Természetesen amikor bementem az osztályba, Victoria és társai már a pad körül lebzseltek. Hogy fogom én ezt kibírni? Gyorsan leülte, próbáltam minnél kisebb feltűnést kelteni. Victoria csak egy "itt van zombi" szöveget motyogott, majd megint élénk társalgába fogott a többiekkel. Ez a csaj annyit tud dumálni! Be lehetne tömni a száját valamivel...mondjuk zoknival? Erre majdnem elnevettem magam, de sikerült visszatartanom, és időközben a tanár is megérkezett.

Ezen az órán Shakespeare egyik költeményét elemeztük, amikor kopogtak az ajtón.

 - Igen? - szólt ki Mr. Berty. Az ajtó nyílt, és nekem megállt a szívem, amikor láttam, hogy ki lépett be rajta.

 - Jó napot, elnézést a zavarásért. - mondta egy dallamos hang. - Everért jöttem.

Jesszusom...Hát akkor ezért kérdezte, hogy megyek-e ma suliba.

 - Ever? - kérdezte Mr. Berty. Gyorsan feleszméltem. Csak egy pillanatra láttam Victoria elképedt arcát, de az is elég volt, hogy büszkeség öntsön el.

 - Igen tanárúr - mondtam, majd felálltam a helyemről. Végigmasíroztam a padok között, majd Robert elé léptem. Fantasztikusan nézett ki, mint mindig. A kezében egy kék rózsa volt, majd amikor elé értem, átadta egy gyors szájra puszi kíséretében. Ezen teljesen megdöbbentem. De azért annyira nem, hogy mielőtt még kiléptem volna az ajtón, vigyorogva integettem Victoriának, akinek az álla még mindig a magassarkú cipője mellett volt.

 - Viszlát - mondtuk mindketten, majd Robert bezárta az ajtót. Ő elkezdett nevetni, de én csak gyagyán bámultam rá.

 - Ez meg mégis mi volt? - kérdeztem.

 - Mi lett volna? - kuncogott még mindig. - Te mondtad, hogy van egy csaj, aki mindig az én képemet mutogatja neked. Én persze kiderítettem, hogy ki az, és melyik órára jársz együtt vele. Gondoltam, egy kicsit szivassuk meg.

 - Igazad van, ez tényleg jó ötlet volt. - mosolyogtam egy kicsit én is. - Sőt, a legjobb ötlet, ami eddig az eszedbe jutott. - mondtam, és már nagyon nevettem.

 - Na látod. De gyere, ezzel még nincs vége. Még van valami a tarsolyomban.

 - Mégis mi? - kérdeztem értetlenül.

 - Majd meglátod, csak gyere - mondta, majd megfogta a kezem, és maga után húzott.

Kiértünk a suli parkjába, majd Rob egy kocsihoz húzott. Méghozzá nem is akár milyenhez. Egy fekete Porsche-hez. Az autó olyan fényesen csillogott a napfényben, hogy nem tudtam megszólalni.

 - Hamarosan vége az órának, és Victoriának ki kell jönnie. És mi természetesen tartogatunk neki egy kis meglepetést. - vigyorgott huncutul. Honnan tudja a nevét?

  - Robert Pattinson - mondtam komoly hangon. - Mégis mit tervezel?

 - Hát...ezt nem muszáj megcsinálnod, ha nem akarod...Igazából arra gondoltam, hogy amikor Victoria kijön, akkor mi itt csókolózhatnánk az autónak dőlve. De tényleg...ha nem akarod, akkor nem kell...már így is eléggé megl....

Nem engedtem neki befejezni, mert Victoria kifelé jött a suliból. Erőszakosan megragadtam a tarkóját, majd odahúztam a fejemhez, és megcsókoltam. Szerintem rájött, hogy mi is van, és ő is belement a játékba. Mindkét kezét a derekamra helyezte, és úgy húzott közelebb magához. De engem se kellett félteni. Olyan szenvedélyesen csókoltam, mintha tényleg együtt lennénk. Egy kicsit, alig észrevehetően kinyitottam a szemem, és láttam Victoriát, aki totál féltékenyen bámult minket.

El akartam húzódni Roberttől, tényleg el akartam, de nem volt erőm. Sőt, egyre erőszakosabban csókoltam. Robert sem nagyon akarta abbahagyni, de végül sikerült neki.

 - Azt hiszem elment. - zihált. Nem tudom, mi ütött belém, de teljesen megbolondított.

 - Még nem - nyögtem, majd visszahúztam az arcát az enyémhez, és megcsókoltam. Robert se tétlenkedett, úgyan úgy ölelt, mint az előbb, és ugyanolyan szenvedélyes volt.

 -Tényleg - mormogta, majd ajkait gyorsan visszatette az enyémekre. Ezen mosolyognom kellett.

Lassan, bár kevés akaraterővel elhúztam a fejem az övétől. Robert még egy utolsó puszit adott a számra, majd kinyitottam nekem az ajtót, és én beültem. Gyorsan megkerülte a kocsit, majd ő is beszállt. Beindította a kocsit, a motor hangosan felpörgött, és a kerekek is visítottak, ahogy elindultunk. Miután magunk mögött hagytuk Victoriát, elkezdtünk nevetni. Alig akartuk abbahagyni.

 - Hát ez jó volt - mondta nevetve.

 - Igen -  helyeseltem kuncogva.  - Láttad az arcát? Hát az felejthetetlen volt.

 - Pontosan. Nagyon jól játszottál. - ajjaj...ha tudná, hogy nem egészen játszottam...

 - Te is nagyon jó színész vagy.

 - Ööö...Ever...én nem egészen játszottam. Tudod, én nem azért csókoltam vissza, mert Victoria ott volt. Én háttal voltam, azért nem is láthattam. Szóval én őszintén csókoltalak meg...

Ekkor már a tegnapi kávézó előtt álltunk. Az előbbi szavai még mindig a fejemben voltak, és teljesen megnyugodtam, hogy ő is hasonlóképpen érez, mint én. A fejét lehajtotta, úgy láttam, hogy szégyelli magát. Muszáj megvigasztalnom. Nem bírom így látni. Ekkor valami oltári őrültség jutott eszembe.

 - Robert - kezdtem el. - Megtennél nekem valamit? Kérlek ülj át a hátsó ülésre.

 - De mégi... - leintettem.

 - Csak ülj hátra, kérlek. - Robert kicsatolta az övét, majd hátramászott. Én is követtem a példáját. Kicsit meg is lepődött, amikor az ölébe másztam, és átkulcsoltam kezemmel a nyakát.

 - Ever...mégis...mit csinálsz? - kérdezte akadozva, mert a kezemmel a hajába túrtam és közelebb vontam magam hozzá.

 - Tudod...én sem azért csókoltalak úgy, mert azt kellett csinálnom. Az csak úgy jött, és én engedtem neki.

 - Té... - kezdte volna el, de akkor betapasztottam a száját az enyémmel. Visszacsókolt, és a kezei a hátamat kezdte simogatni. Egy könnyed borzongás futott rajtam végig, amit ő is észrevett, és belemosolygott a csókunkba. Nem tudom, hogy meddig csókolóztunk, de elég hosszú idejig ahhoz, hogy mindketten levegő után kapkodjunk.

 - Örülök, hogy te is így érzel - mondta.

 - Hát még én.

 - Akkor most mi lesz? - kérdezte.

 - Mit szeretnél?

 - Ez nem csak rajtam múlik. De én szeretnék veled találkozni. És szeretnélek megismerni. Amikor veled vagyok, akkor fura boldogságot érzek. Mindig a közeledben akarok lenni, és amikor nem vagy mellettem, akkor nyugtalan vagyok. Igaz, hogy még csak három napja találkoztunk, de akkor is...

 - Én is szeretnék veled lenni. Ó a fenébe, hát persze, hogy szeretnék - nyögtem, majd megcsókoltam. Most nem sokáig tartott, de ős is ugyanolyan lelkes volt, mint én.

- Ööö...nem gyors a tempó egy kicsit? - kérdeztem zavartan.

 - De igen. - lehelte, majd apró puszi nyomott a számra. - De nem érdekel.

 - Igazad van. Engem sem.

 - Akkor? - kérdezte. - Eljössz velem vacsorázni?

 - Egy feltétellel - mondtam, és én is adtam egy puszit neki.

 - És mi lenne az? - egy kicsit húztam az időt.

 - Szépen...elmondod...hogy...honnan...tudsz...ennyit...rólam... - mondtam apró puszik kíséretében. Erre csak nagyot sóhajtott, és elmosolyodott.

Extrák:

                                                                       Ever ruhája

                                                          Rob, amikor Everért ment                         

 

                                                      

Ever rózsája

                                                                      Rob kocsija