1. Megköszönni annak, akitől kaptam:
Elena: http://www.nincshozzadhasonlo.blogspot.com/
Nita: http://www.aboldogsagviraga.blogspot.com/
Nagyon szépen köszönöm nektek! :) (L)
2. Elküldöm azoknak, akik szerintem megérdemlik:
Candy: http://www.robpattinsonfiction.blogspot.com/
Alexxa626: http://www.rpattinsonfanfiction.blogspot.com/
Zazi: http://www.eberalom.blogspot.com/
Kristen: http://www.rob-andkristen.blogspot.com/
Mesi28: http://www.sparkle-moon.blogspot.com/
Lady: http://www.robstenfanfiction.blogspot.com/
Baby Angel: http://www.londonialkony.blogspot.com/
Elena: http://www.nincshozzadhasonlo.blogspot.com/
Arielle: http://www.arielle-fic.blogspot.com/
Klau: http://www.robertpattinson-dreams.blogspot.com/
3. Szólok, nekik
4. Miért szeretek írni?
Azért, mert ilyenkor teljesen kikapcsolok, és önmagamat adhatom. Ilyenkor megszűnik a külvilág, csend lesz. És persze azért is, mert nagyon élvezem, és szeretem megosztani a gondolataimat másokkal.
5. Mesélj magadról!
Vicces, aranyos, kedves, általában jókedvű lány vagyok, aki odavan a Twilightért, a könyvekért és persze Robert Pattinsonért. Szeretek olvasni, zenét hallgatni, beszélgetni...
Hát...azt hiszem ennyi...
Még egyszer köszönöm a díjat! (Elena, Nita) :)
Megint csak ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!
Na szóval...Itt van az egy perces trailer. Még most sem tudok megszólalni tőle...
http://www.youtube.com/watch?v=S2HIda5wSVU
Puszi. Evness
P.S.: Készül az új fejezet! :)
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ
Na szóval...Bocsánat az első sorért, de muszály volt!
Megjelent az első eclipse trailer!!!!!!!!!!!!És reméljük hamarosan jön a következő, hosszab változat is!!!!Addig is, itt van a 10 másodperces:
http://www.youtube.com/watch?v=k33DEEI-15c&feature=player_embedded
Puszi. Evness
Meglepetés & Új barát
- Tényleg muszály menned? - kérdeztem Robot, miközben az ajtóban ölelkeztünk.
Kilenc óra volt, a gépe pedig csak 11-kor indult. Tudom, hogy hülyeség azt kérdeznem, hogy muszály e mennie, de hát most mit csináljak? Nem akartam még elengedni. Csak most békültünk ki, és eddig nem is lehettünk sokat együtt.
- Sajnos igen, mert még be sem pakoltam. És valamennyire még rendbe kell hoznom a hotel szobámat, mert mit ne mondjak, katasztrofálisan néz ki...
- Azt el tudom képzelni - mosolyogtam. - Jó, akkor elengedlek. Nem akarom, hogy miattam nézeteltérésed legyen a takarítókkal.
- Jaj, Ev! Hogy miattad legyen valami problémám? Dehogy is! Még ilyen butaságot! Kis butusom...Igen! Ez lesz a neved! Kis butusom!
- Hát ez szép...a kis szerencsétlen, és a kis butus...nem igazán jó párosítás...
- Szerintem meg a legjobb párt alkotják együtt! - mondta, és mosolygott.
- Ha te mondod, akkor elhiszem!
- Csak tudod, az a baj, hogy a szerencsétlen elfelejtette, mennyire is szereti a kis butusát, és egyedül hagyta...
- Rob! - szakítottam félbe! - Ezt már egyszer megbeszéltük! Mostmár együtt vagyunk, újra boldogan! Felejtsük el a múltat és gondoljunk a jelenre!
- Igazad van! - puszilta meg a homlokom. - És tervezzük a jövőt!
- Ezt meg hogy érted? - értetlenkedtem.
- Mindegy! De támadt egy fantasztikus ötletem! Zseni vagyok!
- Hé! Várj! Megosztanád velem is ezt a nagy ötletet?
- Ne haragudj, de nem lehet! Viszont nemsokára megtudod! És nagyon fogsz neki örülni. Legalábbis remélem...
- Na de Rob! Mégis mikor óhajtod elmondani?
- Ööö...pontosan öt nap múlva megtudod! Addig úgy sem húzol ki belőlem semmit.
- Oké, akkor inkább nem is próbálkozom.
- Helyesen teszed! De mostmár tényleg mennem kell! - sóhajtotta. - Vigyázz magadra, és kérlek, ne szaladgálj a lakásban! - utasított nevetve.
- Rendben, megígérem. Te is vigyázz magadra, és egy nap legalább egyszer hívj fel telefonon! - Én nem merem majd felhívni, nehogy véletlenül zavarjam...
- Hogy egyszer? Inkább tizenegyszer! Nekem nem elég egyszer hallani a hangod egy nap!
- Rendben, akkor legyen többször! Így legalább nekem is jobb lesz!
- Szeretlek! Mindennél és mindenkinél jobban! Ezt ne felejtsd el! - suttogta, miközben úgy szorított magához, hogy alig kaptam levegőt.
- Én is téged! Örökké! - mondtam, és én is szorosan magamhoz öleltem.
Ezek után hosszú csókot váltottunk, majd elengedtem Rob kezét, és néztem, ahogy beszáll a kocsijába, és elhajt. Fogalmam sem volt, hogy birom ki nélküle egy teljes hétig, de azt hiszem lesz, ami eltereli a figyelmem, mivel ezen a héten lesznek az utolsó vizsgáim a fősulin...
Ahogy sejtettem, volt mivel elfoglalnom magam...Rengeteg tanulnivaló várt rám, szinte fel sem keltem a könyveim felől, csak amikor suliba mentem, vagy dolgoztam. Lemy egyfolytában azt leste, hogy mikor dőlök már ki, és úgy csinált, mintha az anyám lenne. Egyfolytában azt kérdezgette, hogy ettem e eleget, vagy hogy mennyit aludtam...Komolyan mondom, elég idegesítő...
Rob egy nap legalább 4-szer felhívott telefonon, ha nem többször. Akár órákig is képesek lettünk volna beszélgetni, ha nem jött volna mindig közbe valami vagy neki, vagy nekem.
Eszméletlenül hiányzott. Legfőképpen akkor, amikor nem akadt semmi dolgom. Ilyenkor mindig rengeteget gondoltam rá. Bár megjegyzem, az ilyen nem gyakran fordult elő...
A napok lassan, fárasztóan, és eseménytelenül teltek. Mindig és mindig ugyanaz. Suli, tanulás, munka. Suli tanulás munka...Úgy éreztem magam, mint egy robot, akinek abból áll az élete, hogy csak mennyen és mennyen...
Péntek volt, amikor éppen a könyvtárban dolgoztam, és egyszer csak megcsörrent a telefonom. Rob volt az...
- Szia! - szóltam bele valószínű a kelleténél egy kicsit hangosabban, mivel Ms. Stuff szúrós pillantást vetett felém.
- Szia Életem! - köszönt vidáman. Életem? Még sohasem szólított így. De azért jó volt hallani. De mi ez a jókedv?
- Mi van veled Rob? Olyan furcsán...boldog vagy. - Ez inkább kérdésnek hangott, mint megállapításnak.
- Emlékszel? Ma kellene elmondanom, hogy mi a nagy meglepetés...
- Tényleg! Már eltelt volna öt nap? Észre se vettem...
- Még jó, hogy nem. Hallottam hírét, hogy mostanában mennyi dolgod van. Nekem erről nem nagyon számoltál be részletesen...Ezért fel is hívtam Amandát, hogy beszéljek vele.
- Ő mindig túlreagálja a dolgokat. - Próbáltam menteni a menthetőt.
- Az lehet, de szerintem félig igaza volt. El tudom képzelni, milyen nehéz lehet neked mostanában.
- Hála Istennek már csak egy vizsgám lesz, és azis jövőhéten szerdán...Könnyebb lenne ha itt lennél velem.
- Igen. De ezen könnyen segíthetünk...
- Ezt meg hogy érted? - kérdeztem értetlenül.
- Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy holnap talákozunk? - éreztem a hangján, hogy mosolyog.
- Hogy mi? Ez...ez most komoly? Dehát hogy, és...?
- Küldtem Amandának valamit. Egy téglalap alakú papírt. Szerinted mi lehet? - incselkedett.
- Jajj, Rob! Na csináld már! Mondd meg, hogy mi az, kérlek!
- Na jó! Megadom magam. Ez egy repülőjegy New Yourk-ba, ami holnapra szól. Eljönnél hozzám? - Egy pár pillanatig meg se tudtam szólalni. De aztán elkezdtem úgy viselkedni, mint egy gyerek.
- Úrsiten! Igen igen igen igen! - ugrándoztam. A vonal másik végén Rob nevetett. Ezt el sem hiszem! Holnap találkozok vele!!!
- Mjd Lemy elmondja a részleteket, nekem sajnos most mennem kell. Jó legyél! Holnap találkozunk! Szeretlek!
- Már alig várom! Én is szeretlek! Szia!
Miután letettem a telefont, még jobban úrrá lett rajtam az öröm, ezért az első utamba kerülő embert megöleltem...A lány meglepődött, én pedig észbekaptam, és gyorsan elengedtem.
- Elnézést! - motyogtam elvörösödve. Hogy lehetek ekkora idióta?!
- Nem történt semmi! - válaszolt a lány. Nagyon csinos volt, a haja sötétbarna, a szeme kék, és nagyon jól volt felöltözve.
- Segítketek valamiben? - váltottam témát.
- Igen, egy könyvet keresek. A címe Rajongás...
- Ó, persze! Gyere, megmutatom, hol találod.
- Köszönöm! - mondta, majd elindult utánam.
Odavezettem ahoz a könyvesspolchot, ahol az olyan könyveket tartjuk, mint a Rajongást, és levettem neki a polcról.
- Tessék! Ez az!
- Köszönöm!
- Nincs mit! Segíthetek még valamiben?
- Igen. Ha nem tartod tolakodásnak, szeretném megkérdezni, hogy miért borultál a nyakamba? Persze, a magánügy, akkor...
- Ööö...Az az igazság, hogy a barátom felhívott, és lintézte, hogy holnap odautazzam hozzá New Yourk-ba.
- Ó, akkor ezért megérte megilyednem - nevetett. Én persze megint tiszta vörös lettem, de azért tovább mosolyogtam. Nincs olyan dolog, ami képes elrontani a kedvem.
- Ne haragudj! Nem szoktam ilyet csinálni, én csak...
- Ne magyarázkodj! Teljesen megértelek! És ki ne lenne ilyen boldog, ha láthatná a barátját?
- Nem gondoltam, hogy ennyire megértő vagy. De...Még nem tudom a neved..
- Ó, persze! Ne haragudj! Andy Weitz - nyújtott kezet.
- Ever McHeart.
- Ever, nincs kedved meginni velem egy kávét? Vagy esetleg még dolgod van...
- Nem! Pár perc és végzek! Azután elmehetünk valahova!
- Rendben! Addig elviszem a könyvet annak a hölgynek, és kiveszem!
- Oké, de vigyáz vele, mert eléggé...hogy is mondjam...
- Tapló? - kérdezte.
- Igen, ez is jó megfogalmazás - nevettem.
- Akkor jobb lesz vele vigyázni. Még a végén leharapja a fejem!
- Van a közelben egy kórház. Ha baj van, akkor elviszlek!
- Ez jó volt - nevetett. Amíg elvitte a könyvet Ms. Stuffnak, addig én hátramentem a táskámért, és kikerestem belőle a kocsikulcsomat.
Amikor kimentem a fő részlegbe, és már indultam volna ki az ajtón, Ms. Stuff elém lépett. Már előre éreztem, hogy baj lesz...
- Hallottam, hogy elég közelről megismerkedtél egy hölgyel. Ezt mégis hogy gondoltad?
- Sajnálom, Ms. Stuff. Már bocsánatot kértem tőle is, és..
- Ez egy munkahely, Miss McHeart! És nem valami barátkereső klub.
- Már elnézést kértem. És ez nem fog előfordulni többet.
- Hát azt remélem, is mert annak nem lesz jó vége! - na itt telt be a pohár.
- Tudja mit? Keressen más valakit, akit ugráltathat! Egy olyasvalakit, akin le tudja vezetni az ideget, mert elfuserált az élete, és mert mindenki utálja magát! Ezennel felmondok! Na pá!
Nem ismertem magamra. Miközben a kijárat felé haladtam, éreztem, hogy Ms. Stuff tekintete rajtam van, de nem érdekelt. Elegem volt már belőle, és abból, amiket velem tett. Örültem, de ugyanakkor aggódtam is. Nincs munkám, viszont örökre megszabadultam ettől az arrogáns nőszemélytől.
Andy kint várt rám, és amint meglátott, mosolyogni kezdett.
- Na mi a helyzet? Végeztél? - érdeklődött.
- Persze! Végeztem...örökre...
- Ezt meg hogy érted? - vonta fel a szemöldökét.
- Felmondtam - közöltem egyszerűen, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Na ne már! Ez komoly? De miért? - zúdította rám a kérdéseket.
- Majd kávézás közben elmesélem, csak mennyünk innen!
- Oké! Szálj be!
- Na de mibe? - kérdeztem.
- Hát a kocsimba - mondta lassan, és a fejével egy ezüst csodához intett, ami az út szélén parkolt.
- Húú! Ez aztán az autó! Ki vagy te? - kérdeztem, és közben még mindig a gyönyörű kocsit bámultam, ami úgy csillogott a napfényben, mint a gyémánt.
- Hát egy csaj, aki mindjárt idegbeteg lesz, ha nem jut kávéhoz pár percen belül...
- Jujj, akkor menjünk gyorsan, mielőtt megölsz valakit!
- Hát igen...vérbeli gyilkos vagyok... - nevetett. - Látom, jól kifogunk jönni egymással.
- Szerintem is! - mosolyogtam rá.
*******
- Hallgatlak! Miért is mondtál fel? - A kávézóban ültünk, és kavargattuk a kávénkat, ami már mindkettőnkre ráfért. Nekem jó volt az idegesség csillapítására, Andy pedig legalább nem aludt be.
- Igazából én sem tudom pontosan, miért. Több oka is volt - mondtam, miközben belekortyoltam a kávémba.
- Mint péládul? - faggatott tovább.
- Már kezdett elegem lenni abból, hogy minden rossz volt, amit csináltam. Hogy mindenért én voltam a hibás. És maga a nőt sem kedveltem. Miután kimentél, elém állt, és megmondta, hogy nem tetszett neki, amit csináltam veled. Kétszer bocsánatot kértem, de amikor mindig lökte a szöveget, felidegesített, és úgy gondoltam, hogy mostmár épp eleget tűrtem. Megmondtam neki, hogy azért mert sz*r a magánélete, azért nem kéne másokat csesztetni. Ennyi.
- Hú! Ez aztán a nagy sztori! - bólogatott elismerően. - De...Én sajnálom! Ne haragudj, hogy miattam...
- Nehogy magadat okold emiatt! Eszedbe ne jusson! Még csak az kéne. Én igazából örülök is, hogy így alakult...Mert megismertelek téged, és már nem kell többet néznem annak a nőnek a mogorva fejét...
- Akkor biztos nem haragszol? - kérdezte még mindig bűntudatosan.
- Jajj, hiszeen mondtam már. Dehogy is!
- Köszi! Megkönnyebbültem! - mosolygott.
- De most te jössz! Ki is vagy te? - idéztem magam, miközben mind a ketten nevettünk.
- Mondhatni kezdő színész. Nem tudom, hogy mi lesz velem később, de egyenlőre ezzel szeretnék foglalkozni.
- Tényleg? Hiszen ez remek! Az én... - itt elakadtam.
- A te? Igen?
- Szóval...Az én barátom is színész - motyogtam.
- Hallhattam már róla?
- Szerintem igen...
- És hogy hívják? - kérdezte, miközben a poharát a szájához emelte.
- Robert Pattinson - mondtam komolyan. Andy elkezdett köhögni, mivel félrenyelt. Egy pár pillanatig még próbálta magát rendbe hozni, aztán pedig elkerekedett szemekkel bámult rám.
- Ez komoly? Ugye csak viccelsz...
- Nem. nem viccelek.
- Úristen! Tudod te, hogy Robert milyen híres? Hogy mennyien odavannak érte?
- Igen, erről már kaptam tájékoztatót.
- Még most sem hiszem el! És szombaton mész hozzá New Yorkba?
- Igen. Már öt napja nem láttam, és nagyon hiányzik. Ezt az alkalmat nem hagyhatod ki!
- Igen, ez igaz.
- És mit szólnál hozzá, ha ma este elmennénk valahova?
- Húú, ez izgalmasan hangzik! Pontosan hova is?
- Egy buliba. Szerintem tetszene neked.
- Oké, akkor hogy legyen?
- Ma este érted megyek. Mondjuk nyolcra?
- Nekem megfelel. - Előkotortam egy papírt a táskámból, és felírtam rá a címemet.
- Oké! Akkor anyolcra érted megyek!
- Ezt megbeszéltük! - mosolyogtam.
Andy kocsija
Felmondás után...
Cikis helyzet...
Amikor kinyitottam a szemem, az első dolog amit megláttam, egy szürkéskék szempár volt. Szomorúság, bánat és bűntudat keveredett ezzel a gyönyörű színnel. Rob megpróbálta megfogni a kezem, de én elhúzódtam. Nagyot sóhajtott, majd felhagyott a próbálkozással. Nem is tudom, hogy mi lett volna jobb. Az, ha hozzávágok valamit, és azt üvöltöm, hogy tünnyön el, vagy az, ha a nyakába ugrok, és megbocsájtok neki mindenért...
- Tudom, hogy megbántottalak...És hidd el...rettentően sajnálom! - Pár perc csend következett. Szerintem azt várta, hogy majd megszólalok, de mintha nem találtam volna a hangom. Az is lehet, hogy elment a sok sírástól. Nem tudtam pontosan...
- Ha valahogy...
- Ha valahogy mi? - szakítottam félbe. - Ha azt hiszed, ezek után a nyakadba ugrok, és könnyen megbocsájtok, csak mert szeretlek, akkor nagyon tévedsz! - suttogtam.
- ...
- Ugye erre számítottál? Hogy minden olyan lesz, mintha ez az egész meg se történt volna...Akkor most elmondok neked valamit! Az ember nem felejt könnyen. Legalábbis én nem!
- Ever, kérlek...
- Had fejezzem be! - intettem le. - Tudod...nem is az a legrosszabb, hogy "elhagytál". Hanem az, hogyha adnák neked még egy esélyt, akkor mi a garancia rá, hogy ezt nem fogod még egyszer megcsinálni? És nem egy ilyen kis semmiség miatt?
- Higgy bennem!
- Én már nem tudom, miben vagy kiben higgyek...Hagytad, hogy szenvedjek, pedig megígérted, hogy ezt nem fogod engedni...Ott hagytál egyedül...
- Én annyira sajnálom! Szeretlek - mondta furcsa hangon, majd az arcát a kezébe temette, és rázkódni kezdett...Pár pillanattal később jöttem rá, hogy sír...Úristen, mit tettem?!!
- Rob, kérlek ne sírj! - kérleltem, majd lehúztam magam mellé az ágyra. Az arcát a mellkasomba temette, és én átöleltem. Éreztem, hogy a pólóm kezd átnedvesedni.
Annyira szégyelltem magam. Hogy tehettem ezt vele? Elvégre mindenkinek jár még egy esély. És ő megérdemli. Hát persze, hogy meg!
Nem tudom mennyi ideig feküdhettünk így, de Rob remegése lassan abbamaradt, és úgy láttam, hogy kezd megnyugodni. Felnézett rám, és a szeme alatt hatalmas, piros karikákat fedeztem fel. Kicsit mintha zavarban lett volna...
- Megnyugodtál már? Jobban vagy? - kérdeztem aggodalmasan.
- Igen, azt hiszem - szólalt meg rekedten. Majd egy kicsit elmosolyodott, és megrázta a fejét.
- Mi az? - érdeklődtem.
- Semmi, csak...tudod meglep, hogy azok után, amit tettem, képes vagy arra gondolni, hogy én jól vagyok e. Pedig inkább magad miatt kellene aggodalmaskodnod. Hogy te hogy vagy...És nem velem foglalkoznod...Mert én nem érdemlem meg...Nem érdemlek meg semmit...
- Ne mondj ilyeneket! Ez nem igaz!
- De igen!...Megbántottalak...És ez fáj...Mert tudtam, hogy szenvedni fogsz, és mégis megtettem...El nem tudom mondani, mennyire bánt...Nem érdemellek meg! És hozzád pedig nem való egy ilyen nagy szem...
- Elég! - szakítottam félbe. - Na ide figyelj, Robert Pattinson! Nem vagyok hajlandó tovább nézni, ahogy szenvedsz! Mert az nekem fáj! Elhiszem, hogy sajnálod...Mert látom, hogy szenvedsz...És én nagyon szeretlek...Ezért megbocsájtok...Mindenért...
- Én...Nem is tudom, mit mondjak...
- Nem is kell semmit mondanod.
- Annyira szeretlek, Ev! El sem tudod képzelni, mennyire! Köszönök minden egyes percet, amit veled tölthetek! Köszönöm, hogy visszaadtad az életem! Köszönöm, hogy vagy nekem...
Könnyek szöktek a szemembe, és késztetést éreztem rá, hogy megcsókoljam. Lassan kezdtem közelebb hajolni hozzá, majd az ajkaimat az övéihez érintettem. Nem ellenkezett, bár nem is lett volna miért. Szorosan ölelte a derekamat, én pedig a hajába túrtam, hogy úgy húzzam közelebb magamhoz.
****
- Tudod, szerintem ennek a dolognak meg kellett történnie - Az ágyamban feküdtünk, és beszélgettünk. Időközben kivilágosodott, de arról halvány fogalmam sem volt, hány óra lehetett. Rob nem volt hajlandó elengedni egy pillanatra sem. Vagy a kezemet fogta, vagy úgy ölelgetett, mintha a tulajdona lennék...Szerintem ezt is gondolta. De ez engem nem zavart...
- Miért is?
- Mert csak ezek után jöttem rá, hogy mennyire fontos vagy nekem. Persze nem örülök, hogy ez megtörtént, de azért valahol mégis jó.
- Értelek. És igazad van...
- Ennek örülök - mondta, majd adott egy puszit a homlokomra.
- Kérdezhetek valamit?
- Igen - válaszolt nyugodtan.
- Lemy mit mondott neked a telefonban? Mert igazából nem sokat hallottam belőle, csak azt, hogy kiabál...vagyis inkább ordít.
- Igen, az ordít jobb szó arra, ahogy beszélt - nevetett. - Ő döbbentett rá, hogy kellessz nekem, és nem szabad, hogy elengedjelek. Ha nem hív fel, hogy mennyire borzalmasan nézel ki, és hogy mennyire megviselt a dolog, akkor lehet, hogy már a relülőn ülnék.
- A repülőn? - értetlenkedtem. - Miért is nem vagy ott? Azt mondtad, ma mész Los Angelesbe.
- Igen, ez igaz, de csak a későbbi géppel. Sajnos muszály mennem, pedig nem akarok. Főleg most, hogy megbocsájtottál, és visszakaptalak. - mosolygott.
- Én pedig nem akarlak elengedni. De muszály lesz, mert a végén még nem lesz munkád.
- Ááá! Az kizárt! Nem birnának meglenni nélkülem! Mihez kezdenének egy ilyen helyes, okos, tehetséges színész nélkül, mint én? - gőgösködött, de közben majdnem elröhögte magát.
- Oh! Értem... És az én feladatom pedig az, hogy vigyázzak erre a tökéletes férfira? - nevettem.
- Hát...valami ilyesmi. Meg hogy etesd, neveld, és elhalmozd csókokkal. - vigyorgott, majd a száját tartotta egy csókért, de én gyorsan felkeltem mellőle, és a konyha felé vettem az irányt.
- Héé! - szólt utánam. - Ne hagyj itt! - vágott szomorú képet.
- Kapj el, ha tudsz! - incselkedtem vele. Erre azonnal felugrott, majd elkezdett kergetni, egészen a konyháig. Ott aztán elkapott, maga felé fordított, majd megcsókolt.
- Apropó futás - mondta a csók után. - Hogy van a lábad?
- Most hogy mondod, már nem is fáj. Észre se vettem.
- Ez is nekem köszönhető! Visszajöttem, ezért meggyógyult.
- Na persze! Csak el ne szállj magadtól! Nem vagy te orvos!
- Honnan tudod? - vigyorgott.
- A te értelmi képességeddel? Kizárt. - nevettem.
- Szóval szerinted hülye vagyok? Jól van Ev, ezt megjegyeztem! - vágott sértődött képet.
- Na! Ne legyél morcos! - kérleltem.
- Nem érdekel! Haggy békén!
- És ha kiengesztellek? - próbálkoztam, tudva, hogy ennek a szónak nem bir ellenállni.
- Mivel is? - ragyogott fel a szeme. Erre egyből ugrik. Tudtam én...
- Hát...ha idejönnél, akkor talán...megkaphatnád az előbb elmaradt csókokat - próbáltam közömbös képet vágni.
- Csókokat? Tehát akkor többet is? - derült fel még jobban.
- De ha nem akarod, akkor nem ke...
Nem tudtam befejezni, mert felkapott, és vadul csókolni kezdett. A lábam a dereka köré kulcsoltam, a kezemmel pedig a hajába túrtam. Egyre hangosabban ziháltunk, és ennek a pillanatnak egy torok köszörülés vetett véget. Mindketten zavartan az ajtó felé pillantottunk, ahol Lemy állt. Rob letett, majd idegesen beletúrt a hajába. Én megpróbáltam nem tovább vörösödni, kevés sikerrel.
- Igazán nem akarok zavarni, de azt hiszem, ezt inkább a szobádban folytassátok, Ev!
- Igen, talán tényleg jobb lenne - helyeslt Rob. Úgy láttam, próbálja javítani a helyzetet.
- Gondoltam, készítek valami reggelit. Kértek? - váltott témát Lemy, amiért hálás voltam.
- Igen, kérünk - válaszoltam.
- Ev, édes, szerintem te menny, és zuhanyozz le, addig én segítek Lemynek a reggeliben - mosolygott Rob.
- Szerintem neked nem kéne a konyha közelébe menned - mondtam, majd rájöttem, hogy Rob most akarja megköszönni neki, amit tett. - Illetve jó ötlet! - Búcsúzóul adtam neki egy puszit, majd a fürdő felé vettem az irányt.
Fürdés után belecsavartam magam egy törülközőbe, ami alig ért a fenekem alá, majd elindultam a szobámba. Benyitottam, de kár volt...
- Jesszusom! Nem úgy volt, hogy segítessz Lemynek a konyhában? - kérdeztem Robtól. A szemei kitágultak, mintha olyat látna, amit életében még soha.
- De...csak azt mondta, megőrülök...illetve megoldja egyedül is... - dadogott össze vissza. Ezen elkezdtem nevetni.
- Hé! Ne nevess ki! Ez nem szép!
- Nem rajtad nevetek! Vagyis rajtad is, de inkább ezen az egész hülye helyzeten.
- Hát igen... azt hiszem, ez elég ciki... - túrt a hajába, de le nem vette vona rólam a szemét. Úgy döntöttem, játszom egy kicsit az idegeivel. Odasétáltam a szekrényemhez, majd kinyitottam, és elkezdtem keresgélni a felső polcon. Szerintem épp eléggé felcsúszott a törölköző, mert hallottam, hogy Rob nagyot nyel, és amikor hátra fordultam, rögtön más felé nézett. Nem sok kellett, hogy újból nevetni kezdjek...
Leraktam az ágyra a ruháimat, majd leültem mellé.
- Rosszul vagy? - kérdeztem közömbösen, és próbáltam tényleg nem nevetni.
- Azt hiszem igen - nyögte ki.
- De miért? - tettettem az értetlent.
- Hát, szerintem nagyon is jól tudod, hogy miért...
- Pedig nem.
- Jajj, Ev! Besétálsz ide egy szál törülközőben, és még kérdezed, hogy miért? Ne csináld ezt velem, kérlek!
- Rendben van - mondtam, miközben a kezem ráraktam a combjára. A szemei újra kitágultak, majd rám nézett.
- Kimennél, míg felöltözöm? - vigyorogtam édesen.
- Muszály? - nézett rám boci szemekkel.
- Na, sipirc! Ne mondjam mégegyszer!
- Igenis, hölgyem - mondta, de mielőtt kilépett volna az ajtón, visszafordult. - Kaphatok még egy csókot? - próbálkozott, és bevetette azt a szívdöglesztő nézést, aminek tudta, hogy nem birok ellenállni.
- De csak egyet!
- Rendben van! - csillogott fel a szeme.
Odamentem hozzá, majd megcsókoltam. Rob át akart ölelni csók közben, de én nem hagytam magam.
- Csak egy csókról volt szó! - emlékeztettem, majd megfordultam, és elindultam az ágyam felé. Rob viszont nem hagyta annyiban a dolgot, és rácsapott a fenekemre. Döbbentem megfordultam, és Rob büszke vigyorát látve ideges letem.
- Robert Thomas Pattinson! Ezt mégis hogy képzeled? - kiabáltam, miközben a mellkasát csapkodtam. Rob ezen csak nevetett, majd a fülembe suttogott.
- Az enyém vagy! Miért is ne tehetném meg? - mondta mézesmázos hangon, majd kiszaladt az ajtón, mielőtt még hozzávághattam volna egy párnát...
Ev ruhái, amit kivett a szekrényből
Megsemmisülve...
Sajnálom, hogy csak most, de nem volt időm írni...Remélem, nem haragszotok..
Éppen a nappaliban próbáltam összeszedni annak a vázának a maradványait, amit Rob a játékunk közben véletlenül lelököt. Ugyanis én féllábon ugráltam, miközben ő kergetett, és ahogy elkapta a derekam, hogy megpörgessen, nekiment a dohányzóasztalnak, és ugye a váza meg...
Rob kint telefonált a teraszon, de a kezével többször is próbált jelezni, hogy haggyam abba a takarítást. Ragaszkodott hozzá, hogy ha már eltörte a vázát, akkor ő is szedje össze. De ha valami rendetlenség van a lakásban, akkor se látok, se hallok...Tisztaság mániám van...Lehet, hogy nem annyira beteges, de Lemyt az őrültbe szoktam kergetni vele...
A nagy takarítás közben hallottam pár szót a telefonbeszélgetésből.
- Ezt nem hiszem el! - sziszegett Rob. - Máris?....Ezek nem normálisak!....De hát a múltkor már volt egy! Minek akarnak még egyet?.....Steph, valamit csinálnod kell!....Igen, tudom, de csak most jöttem vissza, és nem akarok elmenni, pláne, hogy itt van... - ennél a résznél elhallgatott. Elmenni? De hát hova? És mikor? Miért? - Semmi, semmi. Felejtsd el!...Jó, rendben. Majd valahogy megoldom. Szia! - köszönt el.
Besétált hozzám, majd letérdelt mellém. Kaptam a homlokomra egy puszit, és persze a csibészes mosoly sem maradhatott el. De ez csak álca volt...
- Ev, mondtam, hogy majd én megcsinálom! Elvégre én törtem össze - dorgált meg.
- Jól van, ne haragudj. - hajtottam le a fejem.
- Dehogy haragszom! Ne beszélj butaságokat! Csak ezt nekem kellett volna megcsinálnom...
- De már végeztem is. Semmiség volt. - szakítottam félbe.
- Köszönöm - mondta mosolyogova. - Mit szeretnél csinálni?
- Mondjuk elmesélhetnéd, hogy kivel beszéltél telefonon...és hogy mit akart... - Erre azonnal óvatos képet vágott, és minta elszomorodott volna...
- A meneddzseremmel volt...És a munkáról beszélgettünk...
- És jól hallottam, hogy valami elutazás féleséget is emlegettél? - kérdeztem rá óvatosan.
- Nézdd, Ev!... Egy pár napra el kell utaznom Los Angelesbe egy sajtókonferenciára...
- Hogy hova? - szaladt ki a számon egy kicsit élesebben a kelleténél...
- Los Angelesbe - mondta ki még egyszer lassan, mint aki egy értelmi fogyatékossal beszélne.
- Ne haragudj. Csak ez nagyon hirtelen jött...És én...Én nem akarom, hogy elmenj...
- Elhiszem...Hidd el, én sem...Most mindennél jobban szeretnék veled lenni...De hát ez a munkám...
- Persze. Ez csak természetes...
- Ev! Ugye ez...nem jelent neked gondot? - kérdezte aggódva. És mintha hirtelen megváltozott volna... - Mekkora egy barom vagyok! Hát persze, hogy gondot jelent. Hogy is gondoltam, hogy ez kettőnk között működni fog? Hiszen én egyfolytában úton vagyok...Még saját magamra sincs időm, nemhogy rád...És egy párkapcsolatra...
Erre nem tudtam mit mondani...Egyszerűen lefagytam...Most akkor...Szakít velem?...Ezért?
- Ezt...most...nem értem... - nyögtem ki lassan.
- Ev...én nem akarok neked fájdalmat okozni...azt nem birnám elviselni, ha látnám, hogy szenvedsz.
- Akkor fogok szenvedni, ha szakítassz velem - suttogtam.
- Én nem szakítok veled - mondta. Ettől egy kicsit megkönnyebbültem... - Nekem csak...időre van szükségem, hogy gondolkodjak...Igen. Hogy átgondoljam a dolgokat...Ez lesz a legjobb...
- Rendben van... - mondtam halkan.
- Most mennem kell - szólalt meg pár másodperc múlva. - Holnap indul a gépem, és még be kell pakolnom.
- Mikor jössz vissza? - kérdeztem, és éreztem, hogy szúr a szemem...Mindjárt sírva fakadok...
- Egy hét múlva... - Egy hét?
- Hát akkor...rendben...majd...majd valamikor...
- Majd valamikor hívlak - fejezte be helyettem a mondatot. Felállt mellőlem, majd lassan én is feltápászkodtam. Belenéztem a szemébe, ami nagy hiba volt, mert megint rám jött a sírhatnék...
- Vigyázz magadra! - mondta, majd adott egy puszit a fejem búbjára.
- Rendben! Te is... - suttogtam elhalóan. Felvette a kabátját, majd az ajtóhoz sétált. A küszöbön állva visszanézett, majd kilépett az ajtón.
Nem tudom, menny ideig állhattam ott, de egy idő után elszédültem, és muszály volt leülnöm. Csak bámultam magam elé, és nem nagyon akart eljutni a tudatomig, hogy most mi is történt velem...velünk...Megsemmisülve bámultam a szőnyeget, és vártam, hogy felébredjek...de nem ébredtem...Nem sírtam, bár nem értettem miért...
Lemy pár órával később beállított.
- Helló! Előbb hazajöttem, mert nem birtunk elmenni a...Hát veled meg mi történt? - kérdezte. És ekkor sírni kezdtem...Odajött hozzám, majd leült mellém, és aggódóan babusgatni kezdett. - Ev, drága, mi történt? Mondd már!
De én nem birtam mondani semmit. Ezért Lemy csak találgatott.
- A suliban történt valami? Vagy esetleg a munkahelyeden? - Csak ráztam a fejem, miközben ömlöttek a könnyeim.
- De hát akkor meg mi történt? Csak nem...Rob? - Erre nem reagáltam semmit, csak felálltam, és bedöcögtem a szobámba. Az ágyamra borulva sírtam tovább, miközben hallottam, hogy Lemy valamivel csörömpöl kint... Aztán hallottam, hogy beszél valakivel...vagyis inkább kiabál...
- Mit csináltál vele?....Hát te nem vagy normális! Mégis hogy tehetted ez vele?...Engem az nem érdekel!... - Nem hallotttam többet a beszélgetésből, illetve kiabálásból, mert hirtelen minden elsötétült...
Az álom újra előjött...Igaz, most csak képekben, de ugyanolyan szörnyű volt, mint régen...
Az éjszaka közepén arra ébredtem fel, hogy egy hűvös kéz simogatja az arcom...
A váza, amit Rob eltört
