Meglepetés & Új barát
- Tényleg muszály menned? - kérdeztem Robot, miközben az ajtóban ölelkeztünk.
Kilenc óra volt, a gépe pedig csak 11-kor indult. Tudom, hogy hülyeség azt kérdeznem, hogy muszály e mennie, de hát most mit csináljak? Nem akartam még elengedni. Csak most békültünk ki, és eddig nem is lehettünk sokat együtt.
- Sajnos igen, mert még be sem pakoltam. És valamennyire még rendbe kell hoznom a hotel szobámat, mert mit ne mondjak, katasztrofálisan néz ki...
- Azt el tudom képzelni - mosolyogtam. - Jó, akkor elengedlek. Nem akarom, hogy miattam nézeteltérésed legyen a takarítókkal.
- Jaj, Ev! Hogy miattad legyen valami problémám? Dehogy is! Még ilyen butaságot! Kis butusom...Igen! Ez lesz a neved! Kis butusom!
- Hát ez szép...a kis szerencsétlen, és a kis butus...nem igazán jó párosítás...
- Szerintem meg a legjobb párt alkotják együtt! - mondta, és mosolygott.
- Ha te mondod, akkor elhiszem!
- Csak tudod, az a baj, hogy a szerencsétlen elfelejtette, mennyire is szereti a kis butusát, és egyedül hagyta...
- Rob! - szakítottam félbe! - Ezt már egyszer megbeszéltük! Mostmár együtt vagyunk, újra boldogan! Felejtsük el a múltat és gondoljunk a jelenre!
- Igazad van! - puszilta meg a homlokom. - És tervezzük a jövőt!
- Ezt meg hogy érted? - értetlenkedtem.
- Mindegy! De támadt egy fantasztikus ötletem! Zseni vagyok!
- Hé! Várj! Megosztanád velem is ezt a nagy ötletet?
- Ne haragudj, de nem lehet! Viszont nemsokára megtudod! És nagyon fogsz neki örülni. Legalábbis remélem...
- Na de Rob! Mégis mikor óhajtod elmondani?
- Ööö...pontosan öt nap múlva megtudod! Addig úgy sem húzol ki belőlem semmit.
- Oké, akkor inkább nem is próbálkozom.
- Helyesen teszed! De mostmár tényleg mennem kell! - sóhajtotta. - Vigyázz magadra, és kérlek, ne szaladgálj a lakásban! - utasított nevetve.
- Rendben, megígérem. Te is vigyázz magadra, és egy nap legalább egyszer hívj fel telefonon! - Én nem merem majd felhívni, nehogy véletlenül zavarjam...
- Hogy egyszer? Inkább tizenegyszer! Nekem nem elég egyszer hallani a hangod egy nap!
- Rendben, akkor legyen többször! Így legalább nekem is jobb lesz!
- Szeretlek! Mindennél és mindenkinél jobban! Ezt ne felejtsd el! - suttogta, miközben úgy szorított magához, hogy alig kaptam levegőt.
- Én is téged! Örökké! - mondtam, és én is szorosan magamhoz öleltem.
Ezek után hosszú csókot váltottunk, majd elengedtem Rob kezét, és néztem, ahogy beszáll a kocsijába, és elhajt. Fogalmam sem volt, hogy birom ki nélküle egy teljes hétig, de azt hiszem lesz, ami eltereli a figyelmem, mivel ezen a héten lesznek az utolsó vizsgáim a fősulin...
Ahogy sejtettem, volt mivel elfoglalnom magam...Rengeteg tanulnivaló várt rám, szinte fel sem keltem a könyveim felől, csak amikor suliba mentem, vagy dolgoztam. Lemy egyfolytában azt leste, hogy mikor dőlök már ki, és úgy csinált, mintha az anyám lenne. Egyfolytában azt kérdezgette, hogy ettem e eleget, vagy hogy mennyit aludtam...Komolyan mondom, elég idegesítő...
Rob egy nap legalább 4-szer felhívott telefonon, ha nem többször. Akár órákig is képesek lettünk volna beszélgetni, ha nem jött volna mindig közbe valami vagy neki, vagy nekem.
Eszméletlenül hiányzott. Legfőképpen akkor, amikor nem akadt semmi dolgom. Ilyenkor mindig rengeteget gondoltam rá. Bár megjegyzem, az ilyen nem gyakran fordult elő...
A napok lassan, fárasztóan, és eseménytelenül teltek. Mindig és mindig ugyanaz. Suli, tanulás, munka. Suli tanulás munka...Úgy éreztem magam, mint egy robot, akinek abból áll az élete, hogy csak mennyen és mennyen...
Péntek volt, amikor éppen a könyvtárban dolgoztam, és egyszer csak megcsörrent a telefonom. Rob volt az...
- Szia! - szóltam bele valószínű a kelleténél egy kicsit hangosabban, mivel Ms. Stuff szúrós pillantást vetett felém.
- Szia Életem! - köszönt vidáman. Életem? Még sohasem szólított így. De azért jó volt hallani. De mi ez a jókedv?
- Mi van veled Rob? Olyan furcsán...boldog vagy. - Ez inkább kérdésnek hangott, mint megállapításnak.
- Emlékszel? Ma kellene elmondanom, hogy mi a nagy meglepetés...
- Tényleg! Már eltelt volna öt nap? Észre se vettem...
- Még jó, hogy nem. Hallottam hírét, hogy mostanában mennyi dolgod van. Nekem erről nem nagyon számoltál be részletesen...Ezért fel is hívtam Amandát, hogy beszéljek vele.
- Ő mindig túlreagálja a dolgokat. - Próbáltam menteni a menthetőt.
- Az lehet, de szerintem félig igaza volt. El tudom képzelni, milyen nehéz lehet neked mostanában.
- Hála Istennek már csak egy vizsgám lesz, és azis jövőhéten szerdán...Könnyebb lenne ha itt lennél velem.
- Igen. De ezen könnyen segíthetünk...
- Ezt meg hogy érted? - kérdeztem értetlenül.
- Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy holnap talákozunk? - éreztem a hangján, hogy mosolyog.
- Hogy mi? Ez...ez most komoly? Dehát hogy, és...?
- Küldtem Amandának valamit. Egy téglalap alakú papírt. Szerinted mi lehet? - incselkedett.
- Jajj, Rob! Na csináld már! Mondd meg, hogy mi az, kérlek!
- Na jó! Megadom magam. Ez egy repülőjegy New Yourk-ba, ami holnapra szól. Eljönnél hozzám? - Egy pár pillanatig meg se tudtam szólalni. De aztán elkezdtem úgy viselkedni, mint egy gyerek.
- Úrsiten! Igen igen igen igen! - ugrándoztam. A vonal másik végén Rob nevetett. Ezt el sem hiszem! Holnap találkozok vele!!!
- Mjd Lemy elmondja a részleteket, nekem sajnos most mennem kell. Jó legyél! Holnap találkozunk! Szeretlek!
- Már alig várom! Én is szeretlek! Szia!
Miután letettem a telefont, még jobban úrrá lett rajtam az öröm, ezért az első utamba kerülő embert megöleltem...A lány meglepődött, én pedig észbekaptam, és gyorsan elengedtem.
- Elnézést! - motyogtam elvörösödve. Hogy lehetek ekkora idióta?!
- Nem történt semmi! - válaszolt a lány. Nagyon csinos volt, a haja sötétbarna, a szeme kék, és nagyon jól volt felöltözve.
- Segítketek valamiben? - váltottam témát.
- Igen, egy könyvet keresek. A címe Rajongás...
- Ó, persze! Gyere, megmutatom, hol találod.
- Köszönöm! - mondta, majd elindult utánam.
Odavezettem ahoz a könyvesspolchot, ahol az olyan könyveket tartjuk, mint a Rajongást, és levettem neki a polcról.
- Tessék! Ez az!
- Köszönöm!
- Nincs mit! Segíthetek még valamiben?
- Igen. Ha nem tartod tolakodásnak, szeretném megkérdezni, hogy miért borultál a nyakamba? Persze, a magánügy, akkor...
- Ööö...Az az igazság, hogy a barátom felhívott, és lintézte, hogy holnap odautazzam hozzá New Yourk-ba.
- Ó, akkor ezért megérte megilyednem - nevetett. Én persze megint tiszta vörös lettem, de azért tovább mosolyogtam. Nincs olyan dolog, ami képes elrontani a kedvem.
- Ne haragudj! Nem szoktam ilyet csinálni, én csak...
- Ne magyarázkodj! Teljesen megértelek! És ki ne lenne ilyen boldog, ha láthatná a barátját?
- Nem gondoltam, hogy ennyire megértő vagy. De...Még nem tudom a neved..
- Ó, persze! Ne haragudj! Andy Weitz - nyújtott kezet.
- Ever McHeart.
- Ever, nincs kedved meginni velem egy kávét? Vagy esetleg még dolgod van...
- Nem! Pár perc és végzek! Azután elmehetünk valahova!
- Rendben! Addig elviszem a könyvet annak a hölgynek, és kiveszem!
- Oké, de vigyáz vele, mert eléggé...hogy is mondjam...
- Tapló? - kérdezte.
- Igen, ez is jó megfogalmazás - nevettem.
- Akkor jobb lesz vele vigyázni. Még a végén leharapja a fejem!
- Van a közelben egy kórház. Ha baj van, akkor elviszlek!
- Ez jó volt - nevetett. Amíg elvitte a könyvet Ms. Stuffnak, addig én hátramentem a táskámért, és kikerestem belőle a kocsikulcsomat.
Amikor kimentem a fő részlegbe, és már indultam volna ki az ajtón, Ms. Stuff elém lépett. Már előre éreztem, hogy baj lesz...
- Hallottam, hogy elég közelről megismerkedtél egy hölgyel. Ezt mégis hogy gondoltad?
- Sajnálom, Ms. Stuff. Már bocsánatot kértem tőle is, és..
- Ez egy munkahely, Miss McHeart! És nem valami barátkereső klub.
- Már elnézést kértem. És ez nem fog előfordulni többet.
- Hát azt remélem, is mert annak nem lesz jó vége! - na itt telt be a pohár.
- Tudja mit? Keressen más valakit, akit ugráltathat! Egy olyasvalakit, akin le tudja vezetni az ideget, mert elfuserált az élete, és mert mindenki utálja magát! Ezennel felmondok! Na pá!
Nem ismertem magamra. Miközben a kijárat felé haladtam, éreztem, hogy Ms. Stuff tekintete rajtam van, de nem érdekelt. Elegem volt már belőle, és abból, amiket velem tett. Örültem, de ugyanakkor aggódtam is. Nincs munkám, viszont örökre megszabadultam ettől az arrogáns nőszemélytől.
Andy kint várt rám, és amint meglátott, mosolyogni kezdett.
- Na mi a helyzet? Végeztél? - érdeklődött.
- Persze! Végeztem...örökre...
- Ezt meg hogy érted? - vonta fel a szemöldökét.
- Felmondtam - közöltem egyszerűen, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Na ne már! Ez komoly? De miért? - zúdította rám a kérdéseket.
- Majd kávézás közben elmesélem, csak mennyünk innen!
- Oké! Szálj be!
- Na de mibe? - kérdeztem.
- Hát a kocsimba - mondta lassan, és a fejével egy ezüst csodához intett, ami az út szélén parkolt.
- Húú! Ez aztán az autó! Ki vagy te? - kérdeztem, és közben még mindig a gyönyörű kocsit bámultam, ami úgy csillogott a napfényben, mint a gyémánt.
- Hát egy csaj, aki mindjárt idegbeteg lesz, ha nem jut kávéhoz pár percen belül...
- Jujj, akkor menjünk gyorsan, mielőtt megölsz valakit!
- Hát igen...vérbeli gyilkos vagyok... - nevetett. - Látom, jól kifogunk jönni egymással.
- Szerintem is! - mosolyogtam rá.
*******
- Hallgatlak! Miért is mondtál fel? - A kávézóban ültünk, és kavargattuk a kávénkat, ami már mindkettőnkre ráfért. Nekem jó volt az idegesség csillapítására, Andy pedig legalább nem aludt be.
- Igazából én sem tudom pontosan, miért. Több oka is volt - mondtam, miközben belekortyoltam a kávémba.
- Mint péládul? - faggatott tovább.
- Már kezdett elegem lenni abból, hogy minden rossz volt, amit csináltam. Hogy mindenért én voltam a hibás. És maga a nőt sem kedveltem. Miután kimentél, elém állt, és megmondta, hogy nem tetszett neki, amit csináltam veled. Kétszer bocsánatot kértem, de amikor mindig lökte a szöveget, felidegesített, és úgy gondoltam, hogy mostmár épp eleget tűrtem. Megmondtam neki, hogy azért mert sz*r a magánélete, azért nem kéne másokat csesztetni. Ennyi.
- Hú! Ez aztán a nagy sztori! - bólogatott elismerően. - De...Én sajnálom! Ne haragudj, hogy miattam...
- Nehogy magadat okold emiatt! Eszedbe ne jusson! Még csak az kéne. Én igazából örülök is, hogy így alakult...Mert megismertelek téged, és már nem kell többet néznem annak a nőnek a mogorva fejét...
- Akkor biztos nem haragszol? - kérdezte még mindig bűntudatosan.
- Jajj, hiszeen mondtam már. Dehogy is!
- Köszi! Megkönnyebbültem! - mosolygott.
- De most te jössz! Ki is vagy te? - idéztem magam, miközben mind a ketten nevettünk.
- Mondhatni kezdő színész. Nem tudom, hogy mi lesz velem később, de egyenlőre ezzel szeretnék foglalkozni.
- Tényleg? Hiszen ez remek! Az én... - itt elakadtam.
- A te? Igen?
- Szóval...Az én barátom is színész - motyogtam.
- Hallhattam már róla?
- Szerintem igen...
- És hogy hívják? - kérdezte, miközben a poharát a szájához emelte.
- Robert Pattinson - mondtam komolyan. Andy elkezdett köhögni, mivel félrenyelt. Egy pár pillanatig még próbálta magát rendbe hozni, aztán pedig elkerekedett szemekkel bámult rám.
- Ez komoly? Ugye csak viccelsz...
- Nem. nem viccelek.
- Úristen! Tudod te, hogy Robert milyen híres? Hogy mennyien odavannak érte?
- Igen, erről már kaptam tájékoztatót.
- Még most sem hiszem el! És szombaton mész hozzá New Yorkba?
- Igen. Már öt napja nem láttam, és nagyon hiányzik. Ezt az alkalmat nem hagyhatod ki!
- Igen, ez igaz.
- És mit szólnál hozzá, ha ma este elmennénk valahova?
- Húú, ez izgalmasan hangzik! Pontosan hova is?
- Egy buliba. Szerintem tetszene neked.
- Oké, akkor hogy legyen?
- Ma este érted megyek. Mondjuk nyolcra?
- Nekem megfelel. - Előkotortam egy papírt a táskámból, és felírtam rá a címemet.
- Oké! Akkor anyolcra érted megyek!
- Ezt megbeszéltük! - mosolyogtam.
Andy kocsija
Felmondás után...
Cikis helyzet...
Amikor kinyitottam a szemem, az első dolog amit megláttam, egy szürkéskék szempár volt. Szomorúság, bánat és bűntudat keveredett ezzel a gyönyörű színnel. Rob megpróbálta megfogni a kezem, de én elhúzódtam. Nagyot sóhajtott, majd felhagyott a próbálkozással. Nem is tudom, hogy mi lett volna jobb. Az, ha hozzávágok valamit, és azt üvöltöm, hogy tünnyön el, vagy az, ha a nyakába ugrok, és megbocsájtok neki mindenért...
- Tudom, hogy megbántottalak...És hidd el...rettentően sajnálom! - Pár perc csend következett. Szerintem azt várta, hogy majd megszólalok, de mintha nem találtam volna a hangom. Az is lehet, hogy elment a sok sírástól. Nem tudtam pontosan...
- Ha valahogy...
- Ha valahogy mi? - szakítottam félbe. - Ha azt hiszed, ezek után a nyakadba ugrok, és könnyen megbocsájtok, csak mert szeretlek, akkor nagyon tévedsz! - suttogtam.
- ...
- Ugye erre számítottál? Hogy minden olyan lesz, mintha ez az egész meg se történt volna...Akkor most elmondok neked valamit! Az ember nem felejt könnyen. Legalábbis én nem!
- Ever, kérlek...
- Had fejezzem be! - intettem le. - Tudod...nem is az a legrosszabb, hogy "elhagytál". Hanem az, hogyha adnák neked még egy esélyt, akkor mi a garancia rá, hogy ezt nem fogod még egyszer megcsinálni? És nem egy ilyen kis semmiség miatt?
- Higgy bennem!
- Én már nem tudom, miben vagy kiben higgyek...Hagytad, hogy szenvedjek, pedig megígérted, hogy ezt nem fogod engedni...Ott hagytál egyedül...
- Én annyira sajnálom! Szeretlek - mondta furcsa hangon, majd az arcát a kezébe temette, és rázkódni kezdett...Pár pillanattal később jöttem rá, hogy sír...Úristen, mit tettem?!!
- Rob, kérlek ne sírj! - kérleltem, majd lehúztam magam mellé az ágyra. Az arcát a mellkasomba temette, és én átöleltem. Éreztem, hogy a pólóm kezd átnedvesedni.
Annyira szégyelltem magam. Hogy tehettem ezt vele? Elvégre mindenkinek jár még egy esély. És ő megérdemli. Hát persze, hogy meg!
Nem tudom mennyi ideig feküdhettünk így, de Rob remegése lassan abbamaradt, és úgy láttam, hogy kezd megnyugodni. Felnézett rám, és a szeme alatt hatalmas, piros karikákat fedeztem fel. Kicsit mintha zavarban lett volna...
- Megnyugodtál már? Jobban vagy? - kérdeztem aggodalmasan.
- Igen, azt hiszem - szólalt meg rekedten. Majd egy kicsit elmosolyodott, és megrázta a fejét.
- Mi az? - érdeklődtem.
- Semmi, csak...tudod meglep, hogy azok után, amit tettem, képes vagy arra gondolni, hogy én jól vagyok e. Pedig inkább magad miatt kellene aggodalmaskodnod. Hogy te hogy vagy...És nem velem foglalkoznod...Mert én nem érdemlem meg...Nem érdemlek meg semmit...
- Ne mondj ilyeneket! Ez nem igaz!
- De igen!...Megbántottalak...És ez fáj...Mert tudtam, hogy szenvedni fogsz, és mégis megtettem...El nem tudom mondani, mennyire bánt...Nem érdemellek meg! És hozzád pedig nem való egy ilyen nagy szem...
- Elég! - szakítottam félbe. - Na ide figyelj, Robert Pattinson! Nem vagyok hajlandó tovább nézni, ahogy szenvedsz! Mert az nekem fáj! Elhiszem, hogy sajnálod...Mert látom, hogy szenvedsz...És én nagyon szeretlek...Ezért megbocsájtok...Mindenért...
- Én...Nem is tudom, mit mondjak...
- Nem is kell semmit mondanod.
- Annyira szeretlek, Ev! El sem tudod képzelni, mennyire! Köszönök minden egyes percet, amit veled tölthetek! Köszönöm, hogy visszaadtad az életem! Köszönöm, hogy vagy nekem...
Könnyek szöktek a szemembe, és késztetést éreztem rá, hogy megcsókoljam. Lassan kezdtem közelebb hajolni hozzá, majd az ajkaimat az övéihez érintettem. Nem ellenkezett, bár nem is lett volna miért. Szorosan ölelte a derekamat, én pedig a hajába túrtam, hogy úgy húzzam közelebb magamhoz.
****
- Tudod, szerintem ennek a dolognak meg kellett történnie - Az ágyamban feküdtünk, és beszélgettünk. Időközben kivilágosodott, de arról halvány fogalmam sem volt, hány óra lehetett. Rob nem volt hajlandó elengedni egy pillanatra sem. Vagy a kezemet fogta, vagy úgy ölelgetett, mintha a tulajdona lennék...Szerintem ezt is gondolta. De ez engem nem zavart...
- Miért is?
- Mert csak ezek után jöttem rá, hogy mennyire fontos vagy nekem. Persze nem örülök, hogy ez megtörtént, de azért valahol mégis jó.
- Értelek. És igazad van...
- Ennek örülök - mondta, majd adott egy puszit a homlokomra.
- Kérdezhetek valamit?
- Igen - válaszolt nyugodtan.
- Lemy mit mondott neked a telefonban? Mert igazából nem sokat hallottam belőle, csak azt, hogy kiabál...vagyis inkább ordít.
- Igen, az ordít jobb szó arra, ahogy beszélt - nevetett. - Ő döbbentett rá, hogy kellessz nekem, és nem szabad, hogy elengedjelek. Ha nem hív fel, hogy mennyire borzalmasan nézel ki, és hogy mennyire megviselt a dolog, akkor lehet, hogy már a relülőn ülnék.
- A repülőn? - értetlenkedtem. - Miért is nem vagy ott? Azt mondtad, ma mész Los Angelesbe.
- Igen, ez igaz, de csak a későbbi géppel. Sajnos muszály mennem, pedig nem akarok. Főleg most, hogy megbocsájtottál, és visszakaptalak. - mosolygott.
- Én pedig nem akarlak elengedni. De muszály lesz, mert a végén még nem lesz munkád.
- Ááá! Az kizárt! Nem birnának meglenni nélkülem! Mihez kezdenének egy ilyen helyes, okos, tehetséges színész nélkül, mint én? - gőgösködött, de közben majdnem elröhögte magát.
- Oh! Értem... És az én feladatom pedig az, hogy vigyázzak erre a tökéletes férfira? - nevettem.
- Hát...valami ilyesmi. Meg hogy etesd, neveld, és elhalmozd csókokkal. - vigyorgott, majd a száját tartotta egy csókért, de én gyorsan felkeltem mellőle, és a konyha felé vettem az irányt.
- Héé! - szólt utánam. - Ne hagyj itt! - vágott szomorú képet.
- Kapj el, ha tudsz! - incselkedtem vele. Erre azonnal felugrott, majd elkezdett kergetni, egészen a konyháig. Ott aztán elkapott, maga felé fordított, majd megcsókolt.
- Apropó futás - mondta a csók után. - Hogy van a lábad?
- Most hogy mondod, már nem is fáj. Észre se vettem.
- Ez is nekem köszönhető! Visszajöttem, ezért meggyógyult.
- Na persze! Csak el ne szállj magadtól! Nem vagy te orvos!
- Honnan tudod? - vigyorgott.
- A te értelmi képességeddel? Kizárt. - nevettem.
- Szóval szerinted hülye vagyok? Jól van Ev, ezt megjegyeztem! - vágott sértődött képet.
- Na! Ne legyél morcos! - kérleltem.
- Nem érdekel! Haggy békén!
- És ha kiengesztellek? - próbálkoztam, tudva, hogy ennek a szónak nem bir ellenállni.
- Mivel is? - ragyogott fel a szeme. Erre egyből ugrik. Tudtam én...
- Hát...ha idejönnél, akkor talán...megkaphatnád az előbb elmaradt csókokat - próbáltam közömbös képet vágni.
- Csókokat? Tehát akkor többet is? - derült fel még jobban.
- De ha nem akarod, akkor nem ke...
Nem tudtam befejezni, mert felkapott, és vadul csókolni kezdett. A lábam a dereka köré kulcsoltam, a kezemmel pedig a hajába túrtam. Egyre hangosabban ziháltunk, és ennek a pillanatnak egy torok köszörülés vetett véget. Mindketten zavartan az ajtó felé pillantottunk, ahol Lemy állt. Rob letett, majd idegesen beletúrt a hajába. Én megpróbáltam nem tovább vörösödni, kevés sikerrel.
- Igazán nem akarok zavarni, de azt hiszem, ezt inkább a szobádban folytassátok, Ev!
- Igen, talán tényleg jobb lenne - helyeslt Rob. Úgy láttam, próbálja javítani a helyzetet.
- Gondoltam, készítek valami reggelit. Kértek? - váltott témát Lemy, amiért hálás voltam.
- Igen, kérünk - válaszoltam.
- Ev, édes, szerintem te menny, és zuhanyozz le, addig én segítek Lemynek a reggeliben - mosolygott Rob.
- Szerintem neked nem kéne a konyha közelébe menned - mondtam, majd rájöttem, hogy Rob most akarja megköszönni neki, amit tett. - Illetve jó ötlet! - Búcsúzóul adtam neki egy puszit, majd a fürdő felé vettem az irányt.
Fürdés után belecsavartam magam egy törülközőbe, ami alig ért a fenekem alá, majd elindultam a szobámba. Benyitottam, de kár volt...
- Jesszusom! Nem úgy volt, hogy segítessz Lemynek a konyhában? - kérdeztem Robtól. A szemei kitágultak, mintha olyat látna, amit életében még soha.
- De...csak azt mondta, megőrülök...illetve megoldja egyedül is... - dadogott össze vissza. Ezen elkezdtem nevetni.
- Hé! Ne nevess ki! Ez nem szép!
- Nem rajtad nevetek! Vagyis rajtad is, de inkább ezen az egész hülye helyzeten.
- Hát igen... azt hiszem, ez elég ciki... - túrt a hajába, de le nem vette vona rólam a szemét. Úgy döntöttem, játszom egy kicsit az idegeivel. Odasétáltam a szekrényemhez, majd kinyitottam, és elkezdtem keresgélni a felső polcon. Szerintem épp eléggé felcsúszott a törölköző, mert hallottam, hogy Rob nagyot nyel, és amikor hátra fordultam, rögtön más felé nézett. Nem sok kellett, hogy újból nevetni kezdjek...
Leraktam az ágyra a ruháimat, majd leültem mellé.
- Rosszul vagy? - kérdeztem közömbösen, és próbáltam tényleg nem nevetni.
- Azt hiszem igen - nyögte ki.
- De miért? - tettettem az értetlent.
- Hát, szerintem nagyon is jól tudod, hogy miért...
- Pedig nem.
- Jajj, Ev! Besétálsz ide egy szál törülközőben, és még kérdezed, hogy miért? Ne csináld ezt velem, kérlek!
- Rendben van - mondtam, miközben a kezem ráraktam a combjára. A szemei újra kitágultak, majd rám nézett.
- Kimennél, míg felöltözöm? - vigyorogtam édesen.
- Muszály? - nézett rám boci szemekkel.
- Na, sipirc! Ne mondjam mégegyszer!
- Igenis, hölgyem - mondta, de mielőtt kilépett volna az ajtón, visszafordult. - Kaphatok még egy csókot? - próbálkozott, és bevetette azt a szívdöglesztő nézést, aminek tudta, hogy nem birok ellenállni.
- De csak egyet!
- Rendben van! - csillogott fel a szeme.
Odamentem hozzá, majd megcsókoltam. Rob át akart ölelni csók közben, de én nem hagytam magam.
- Csak egy csókról volt szó! - emlékeztettem, majd megfordultam, és elindultam az ágyam felé. Rob viszont nem hagyta annyiban a dolgot, és rácsapott a fenekemre. Döbbentem megfordultam, és Rob büszke vigyorát látve ideges letem.
- Robert Thomas Pattinson! Ezt mégis hogy képzeled? - kiabáltam, miközben a mellkasát csapkodtam. Rob ezen csak nevetett, majd a fülembe suttogott.
- Az enyém vagy! Miért is ne tehetném meg? - mondta mézesmázos hangon, majd kiszaladt az ajtón, mielőtt még hozzávághattam volna egy párnát...
Ev ruhái, amit kivett a szekrényből
Megsemmisülve...
Sajnálom, hogy csak most, de nem volt időm írni...Remélem, nem haragszotok..
Éppen a nappaliban próbáltam összeszedni annak a vázának a maradványait, amit Rob a játékunk közben véletlenül lelököt. Ugyanis én féllábon ugráltam, miközben ő kergetett, és ahogy elkapta a derekam, hogy megpörgessen, nekiment a dohányzóasztalnak, és ugye a váza meg...
Rob kint telefonált a teraszon, de a kezével többször is próbált jelezni, hogy haggyam abba a takarítást. Ragaszkodott hozzá, hogy ha már eltörte a vázát, akkor ő is szedje össze. De ha valami rendetlenség van a lakásban, akkor se látok, se hallok...Tisztaság mániám van...Lehet, hogy nem annyira beteges, de Lemyt az őrültbe szoktam kergetni vele...
A nagy takarítás közben hallottam pár szót a telefonbeszélgetésből.
- Ezt nem hiszem el! - sziszegett Rob. - Máris?....Ezek nem normálisak!....De hát a múltkor már volt egy! Minek akarnak még egyet?.....Steph, valamit csinálnod kell!....Igen, tudom, de csak most jöttem vissza, és nem akarok elmenni, pláne, hogy itt van... - ennél a résznél elhallgatott. Elmenni? De hát hova? És mikor? Miért? - Semmi, semmi. Felejtsd el!...Jó, rendben. Majd valahogy megoldom. Szia! - köszönt el.
Besétált hozzám, majd letérdelt mellém. Kaptam a homlokomra egy puszit, és persze a csibészes mosoly sem maradhatott el. De ez csak álca volt...
- Ev, mondtam, hogy majd én megcsinálom! Elvégre én törtem össze - dorgált meg.
- Jól van, ne haragudj. - hajtottam le a fejem.
- Dehogy haragszom! Ne beszélj butaságokat! Csak ezt nekem kellett volna megcsinálnom...
- De már végeztem is. Semmiség volt. - szakítottam félbe.
- Köszönöm - mondta mosolyogova. - Mit szeretnél csinálni?
- Mondjuk elmesélhetnéd, hogy kivel beszéltél telefonon...és hogy mit akart... - Erre azonnal óvatos képet vágott, és minta elszomorodott volna...
- A meneddzseremmel volt...És a munkáról beszélgettünk...
- És jól hallottam, hogy valami elutazás féleséget is emlegettél? - kérdeztem rá óvatosan.
- Nézdd, Ev!... Egy pár napra el kell utaznom Los Angelesbe egy sajtókonferenciára...
- Hogy hova? - szaladt ki a számon egy kicsit élesebben a kelleténél...
- Los Angelesbe - mondta ki még egyszer lassan, mint aki egy értelmi fogyatékossal beszélne.
- Ne haragudj. Csak ez nagyon hirtelen jött...És én...Én nem akarom, hogy elmenj...
- Elhiszem...Hidd el, én sem...Most mindennél jobban szeretnék veled lenni...De hát ez a munkám...
- Persze. Ez csak természetes...
- Ev! Ugye ez...nem jelent neked gondot? - kérdezte aggódva. És mintha hirtelen megváltozott volna... - Mekkora egy barom vagyok! Hát persze, hogy gondot jelent. Hogy is gondoltam, hogy ez kettőnk között működni fog? Hiszen én egyfolytában úton vagyok...Még saját magamra sincs időm, nemhogy rád...És egy párkapcsolatra...
Erre nem tudtam mit mondani...Egyszerűen lefagytam...Most akkor...Szakít velem?...Ezért?
- Ezt...most...nem értem... - nyögtem ki lassan.
- Ev...én nem akarok neked fájdalmat okozni...azt nem birnám elviselni, ha látnám, hogy szenvedsz.
- Akkor fogok szenvedni, ha szakítassz velem - suttogtam.
- Én nem szakítok veled - mondta. Ettől egy kicsit megkönnyebbültem... - Nekem csak...időre van szükségem, hogy gondolkodjak...Igen. Hogy átgondoljam a dolgokat...Ez lesz a legjobb...
- Rendben van... - mondtam halkan.
- Most mennem kell - szólalt meg pár másodperc múlva. - Holnap indul a gépem, és még be kell pakolnom.
- Mikor jössz vissza? - kérdeztem, és éreztem, hogy szúr a szemem...Mindjárt sírva fakadok...
- Egy hét múlva... - Egy hét?
- Hát akkor...rendben...majd...majd valamikor...
- Majd valamikor hívlak - fejezte be helyettem a mondatot. Felállt mellőlem, majd lassan én is feltápászkodtam. Belenéztem a szemébe, ami nagy hiba volt, mert megint rám jött a sírhatnék...
- Vigyázz magadra! - mondta, majd adott egy puszit a fejem búbjára.
- Rendben! Te is... - suttogtam elhalóan. Felvette a kabátját, majd az ajtóhoz sétált. A küszöbön állva visszanézett, majd kilépett az ajtón.
Nem tudom, menny ideig állhattam ott, de egy idő után elszédültem, és muszály volt leülnöm. Csak bámultam magam elé, és nem nagyon akart eljutni a tudatomig, hogy most mi is történt velem...velünk...Megsemmisülve bámultam a szőnyeget, és vártam, hogy felébredjek...de nem ébredtem...Nem sírtam, bár nem értettem miért...
Lemy pár órával később beállított.
- Helló! Előbb hazajöttem, mert nem birtunk elmenni a...Hát veled meg mi történt? - kérdezte. És ekkor sírni kezdtem...Odajött hozzám, majd leült mellém, és aggódóan babusgatni kezdett. - Ev, drága, mi történt? Mondd már!
De én nem birtam mondani semmit. Ezért Lemy csak találgatott.
- A suliban történt valami? Vagy esetleg a munkahelyeden? - Csak ráztam a fejem, miközben ömlöttek a könnyeim.
- De hát akkor meg mi történt? Csak nem...Rob? - Erre nem reagáltam semmit, csak felálltam, és bedöcögtem a szobámba. Az ágyamra borulva sírtam tovább, miközben hallottam, hogy Lemy valamivel csörömpöl kint... Aztán hallottam, hogy beszél valakivel...vagyis inkább kiabál...
- Mit csináltál vele?....Hát te nem vagy normális! Mégis hogy tehetted ez vele?...Engem az nem érdekel!... - Nem hallotttam többet a beszélgetésből, illetve kiabálásból, mert hirtelen minden elsötétült...
Az álom újra előjött...Igaz, most csak képekben, de ugyanolyan szörnyű volt, mint régen...
Az éjszaka közepén arra ébredtem fel, hogy egy hűvös kéz simogatja az arcom...
A váza, amit Rob eltört
Vallomások (A legédesebb dallam)
- Már megint felkeltél! - kapott rajta Rob már harmadszor. Már vagy 20 perce a konyhában ténykedett, és muszály volt megnéznem, hogy mit csinál. Valamivel nagyon zörgött. Csak a tűzhely hangját, és hatalmas csattanásokat lehetett hallani. Attól féltem, hogy teljesen tönkreteszi a konyhát. Mondjuk eltöri az összes tányért...vagy felgyújt valamit...esetleg megsebzi magát...Te jó ég!
- Rob, minden rendben? - kérdeztem aggódva.
- Hát persze - jött ki a konyhából kezében két bögrével. Megállt a kanapé előtt, ahol feküdtem, majd büszkén feltertotta a két poharat. - Csináltam forrócsokit! - vigyorgott büszkén. Ajjaj...akkor a konyhában óriási lehet a felfordulás...
- Tényleg? Kérek szépen - mosolyogtam. - Adok valamit cserébe! - Ettől azonnal megcsillant a szeme, és kíváncsi lett.
- Mit kapok?
- Hajolj le, és megtudod! - Persze rögtön engedelmeskedett, de amikor meg akartam csókolni, csengettek. Rob morgott valamit, ha jól értettem az "életbe" szó is szerepelt benne...
- Megjött a pizza - mondta, majd odament a kabátjához, és kivette belőle a tárcáját. - Ne hidd, hogy elfelejtettem a jutalmam - figyelmeztetett. Ezen nevetnem kellett. Jutalmát? Ez aztán a jó megfogalmazás...
- Itt is vagyok - jött be egy perc múlva. A pizzákat lerakta az asztalra, majd leült mellém, és a kezembe adta az egyik bögrét. Az övét diadalmasan felemelte, mint aki pohárköszöntőt akar mondani. És azt is mondott...
- Igyunk arra, hogy minnél hamarabb meggyógyuljon a bokád! - mosolygott.
- És arra, hogy a konyha ne úgy nézzen ki, mint egy csatatér...
- Ez fájt - vágott sértődött képet. Muszály volt nevetnem rajta.
- És ránk - emeltem fel én is a poharam. Azonnal visszatért a normális viselkedésre, és koccintottunk.
Be kell vallanom, a forrócsoki isteni volt...Sőt...Ő csak belekortyolt, de én kiittam az egész bögrét. Ezen érdekes arcot vágott...
- Ennyire ízlik? - faggatózott.
- Nagyon finom lett - bólogattam, majd megpróbáltam bemászni az ölébe, kevés sikerrel. Ezért csak odahajoltam hozá, és adtam neki egy puszit.
- Ev, ne csináld ezt velem! Meddig kell még várnom arra, hogy rendesen megcsókolj?
- Hát...már nem olyan sokat - idegesítettem még jobban.
- Ne csinál ezt velem...nem elég, hogy majdnem éhen halok, de még meg se csókolsz...hát köszönöm szépen...
- Tényleg! Most azonnal elkezdessz enni, mert ha nem, én fogom beléd tömni a kaját!
- Igenis, főnök! - viccelődött, majd kinyitotta a legfelső dobozt, amiben az én pizzám volt. Odaadta, majd a sajátját is a kezébe vette, és enni kezdtünk. Inkább nem akarom részletezni, hogy evett. Komolyan...egy kismalac szebben tud enni, mint ő...
- Te mindig így eszel?
- Hogy? - kérdezte teli szájjal.
- Anyukád nem tanított meg rá, hogy teli szájjal nem beszélünk?
- De igen - mosolygott, majd kinyitotta a száját, amiben még ott volt a félig megrágott pizza.
- Fújj! Undorító vagy - mondtam, majd lenyeltem az utolsó falatot is.
Amikor ő is végzett, segített kimenni a fürdőbe kezet mosni. Nagy nehezen visszatántorogtam a nappaliba, és visszaültem a helyemre. Rob mondta, hogy nézzünk valami filmet. Pihenni akartam, így hát beleegyeztem. Rob hosszú percekig tanulmányozta a DvD-ket, majd egyszer csak megragadott egyet, és betette a DvD lejátszóba. Mint később kiderült, egy horrort kell végignéznem. A film fantasztikus volt. Igaz, hogy pár résznél majdnem össze f*stam magam, de Rob nagyon élvezte, hogy amikor megilyedtem, mindig hozzá bújtam. Lemy szokott ilyeneket nézni. Majd el ne felejtsem neki megköszönni, hogy nem tudta eltenni máshová...
Amikor vége lett a filmnek, kedvet kaptam egy másikhoz. Egy újabb horrorhoz. Csak hogy azt a filmet, amit kiválasztottam, már láttam. Berakattam Robbal, majd amikor elhelyezkedett, ismét nekidőltem. Amikor elkeződött a film, éreztem, hogy Rob megfeszül.
Felnéztem rá, és láttam, hogy a szeme csukva van.
- Mi a baj? - kérdeztem.
- Nem mondtad, hogy A kört fogjuk nézni.
- Már láttad? - értetlenkedtem.
- Egyszer már elkezdtem nézni, de aztán már nem birtam tovább - egy pillanatra elhallgatott, majd a fülembe kezdett suttogni. - Nem birom benne a kiscsajt...Egyszerűen félek tőle. Olyan csúnya, meg ilyesztő is. - megfogtam az állát, hogy a szemembe nézzen.
- Ha nem akarod, akkor nem nézzük.
- Komolyan?
- Hát persze. Majd találunk helyette más elfoglaltságot. - mondtam, majd kikapcsoltam a filmet.
- Mint például?
- Mint például... - A szájára néztem, és beharaptam az alsó ajkamba. Ő erre csak nagyot nyelt. Egyre közelebb hajoltam hozzá, ő pedig be is kapta a csalit. Már csak pár centi volt az ajkunk között, de én az utolsó pillanatban elhajoltam. Rob durcás képet vágott, de én ezen csak nevettem.
- Beszélgessünk - fejeztem be a mondatomat.
- Ev, ne csináld ezt velem! Kérlek! Csak egy csókot kérek, és ha kell, utána egész éjjel fenn maradok veled beszélgetni. Válaszolok minden kérdésedre, csak...kérlek!
Annyira megsajnáltam, hogy szinte azonnal rávetettem magam, és hevesen csókolni kezdtem. Először meg volt lepődve, de aztán viszonozni kezdte. Az ujjaim görcsösen túrtak a hajába, és úgy próbáltam közelebb húzni magamhoz. Rob egyik keze az arcomon volt, majd onnan elindult lefelé, a nyakamtól a csípőmig. A keze besiklott a pólóm alá, de amikor egyre fejjebb kúszott, megfogtam, és kivettem onnan. Kinyitotta a szemét, és éhesen nézett rám. A szeme csillogott az izgalomtól és a vágytól. De ennél tovább nem mehetünk. Még nem...
- Sajnálom - mondta, majd elengedett. A kanapé legtávolabbi részére húzódott, ahol már nem érhetett hozzám. Remek Ever, ezt jól megcsináltad!
- Én...sajnálom! Nem kellene ennyire...idiótán viselkednem.
- Idiótán? Ezt mégis miért mondod?
- Nem jól fejeztem ki magam. Inkább...furcsán...Igazából még magam sem tudom, hogy mit akarok.
- Sajnálom. Tényleg. Én...nem is tudom, mi ütött belém. Hiszen csak 3 napja ismerlek...Nem szoktam ilyet csinálni...Nem mintha olyan lennék, aki sokszor csinálja ezt, csak elragadott a hév, és... - megint rájött a szóáradat, de nem engedtem, hogy folytassa. Befogtam a száját, és vártam, amíg lehiggad.
- Én nem vagyok rád mérges - mondtam, majd elengedtem a száját. Erre a mondatomra elképedt.
- Tényleg? De én azt hittem, hogy...
- Nem tudok rád haragudni. Na jó, ezt nem kellett volna elmondanom... - tisztára bevörösödtem.
- Én is elmondok neked valamit... - vigyorgott, majd közelebb jött, és a fülembe suttogott. - Én meg nem tudok neked ellenállni. - Kössz, Rob...ettől csak még vörösebb lettem.
- Ööö...erre most mit kellene mondanom? - hebegtem. Rob arcán óvatosság jelent meg.
- Ha esetleg...talán...kapnék valamit? - próbálkozott. Erre felnevettem.
- Mi olyan vicces? - kérdezte.
- Semmi - mondtam még mindig nevetve. - De tudod mit? Adok neked valamit! - Odahajoltam hozzá, és megcsókoltam. Először meg volt lepődve, de aztán viszonozni kezdte. Amikor elhajoltam, egy darabig még csukva tartotta a szemét. Kicsivel később kinyitotta, és nagyot sóhajtott.
- Húú...ez...
- Más volt? - nevettem.
- Igen...- bólogatott. - Nagyon más...De ne érts félre...Ez nem azt jelenti, hogy nem volt jó...
- Héé! Nyugi...Értelek!
- Akkor jó!
- Megígértél nekem valamit. - emlékeztettem.
- Igen? - gondolkozott. - Ja, tényleg! Azt, hogy beszélgetünk, és válaszolok minden kérdésedre. Jézusom! Tényleg ezt mondtam volna?
- Aha! Ezt. És akkor ha nem bánod, akkor neki is kezdhetnénk!
- Rendben! Mit akarsz tudni?
- Mindent!
- Hát ezzel nem sokat segítettél! Pontosabban?
- Mesélj magadról!
- Na jó...De figyelmeztetlek! Nem lesz túl izgalmas...
- Engem azért érdekel - mondtam. Mielőtt belekezdett a nagy történetbe, megfogta a kezem, és babrálni kezdett az ujjaimmal.
- Na szóval...1986-ban születtem Londonban. Anyukám egy modell ügynökségnél dolgozik, apukám pedig autókkal foglalkozik. Van két nővérem, Lizzy és Victoria. Az egyikük énekesnő, a másikuk pedig a reklám iparban helyezkedett el. A kutyámról már meséltem. - mosolygott. - Két suliba jártam. A Tower House School-ba, és a Harrodian School-ba. Ezek után beiratkoztam a Barnes Theatre Company-ba. Ez egy színjátszócsoport. Eddig három nagy filmben szerepeltem. A Harry Potter negyedik részében, és a Twilight saga első és második részében. Ismered valamelyiket?
- Igen, mind a kettőt. Már olvastam is. És kit játszottál?
- Hát...A Harry Potter-ben Cedric Diggory-t játszottam, a Twilight-ban pedig...
- Várj! Csak azt ne mondd, hogy te voltál...
- Igen...?
- Úristen! Te vagy Edward Cullen?
- Azt hiszem... - motyogott zavartan.
- De hisz ez tök jó! Mostmár tuti, hogy meg fogom nézni a filmet!
- Nem hiszem, hogy ez olyan jó ötlet lenne...
- Miért? - kérdeztem. Mi lehet a baj azzal a filmmel?
- Mert...Figyelj! A nők, akik már látták a Twilightot, mind Edwardot látják bennem. És tartok tőle, hogy esetleg te is...
- Ettől nem kell félned - szakítottam félbe. Hogy is gondolhatja, hogy rajta kivűl szerethetek mást is? Ráadásul egy kitalált karaktert. Ez őrültség! - Én önmagadért szeretlek. Nem azért mert híres vagy, vagy mert van pénzed. Engem ezek nem érdekelnek! Érted? Nekem ezek nélkül is fontos lennél!
- Tényleg? - nézett rám félénken.
- Én kis szerencsétlenem... - ingattam a fejem mosolyogva. Rob felnevetett, de láttam rajta egy kis meghatottságot is.
- Azt mondtad, hogy szeretsz?
- Igen, azt. És komolyan is gondoltam. - motyogtam szégyenlősen.
- Ever, én...tartozom neked egy vallomással. - a hangja ennél a résznél óvatos lett, és szinte alig nézett a szemembe. - Tudod, nekem alig van igaz barátom. Sok ember csak azért lóg velem, mert híres vagyok, és ők még nem szerepeltek újságok címlapján. Van pár gyerekkori barátom, akik olyanok, mint régen, és nem a híres színészt látják bennem, hanem a régi barátjukat. Amikor megismertelek téged, úgy éreztem, találtam egy igaz barátot. - Barát? Én? Azt hittem, hogy mi... - De később rájöttem, hogy ez nem fog menni. Teljesen elvontad a figyelmemet a dolgokról. Lekötötte a figyelmemet az, amit csinálsz, és ahogyan csinálod. Megfogott a kedvességed, a szépséged, a pillantásod, még a hangod is. A hangod olyan...édes...Olyan, mint egy édes dallam. A legédesebb dallam. Éjjelente ezzel a hanggal álmodok. Amikor nem vagy mellettem, akkor olyan...hiányosnak érzem magam. Eleinte nem tudtam, mi ez az érzés, hogy mindig érzem valaminek a hiányát. De később rájöttem, hogy te vagy az. Te vagy az a valaki aki, eddig hiányzott az életemből. Én...Szeretlek, Ever!
Pár percig csak némán bámultam magam elé. A szemembe könnyek szöktek, amiket zavartan próbáltam letörölni. Soha, senki, de senki nem mondott még ilyet nekem. Ez olyan volt, mint...mint egy szerelmi vallomás. És a lelkem mélyén tudtam, hogy tényleg az volt...És hogy én is ugyanígy érzek, és ugyanúgy szeretem őt, mint ő engem. Ebben nem kételkedtem...
- Én is szeretlek, Rob. - ekkor végre rám nézett, és elmosolyodott. Közelebb hajolt hozzám, én pedig tudtam, hogy mit szeretne, azért kérés nélkül megcsókoltam.
Nem lehet tudni, hogy mikor talál meg minket a szerelem...Talán 15 évesen, vagy 30 évesen, esetleg 60 évesen. Mindenkinek megvan valahol a párja, akit a sors rendelt mellé, és akivel igazán boldog lehet. Ebben igazán hittem, és egy valamiben biztos voltam. Akit nekem rendelt a sors, és aki igazán szeret, és én is őt, az a valaki itt ül velem szemben...
A nappali
Robertben gazdag boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak!!! :)
Én kis szerencsétlenem
Éppen irodalom órán ültem, és bőszen jegyzeteltem, amikor Sms-em érkezett. Még jó, hogy nem felejtettem el lenémítani a telefonom...különben a tanárom még elkezdett volna kiabálni... Nem tévedtem az üzenet küldőjével kapcsolatban... Rob.
Ev! Először is örülnék, ha nem rágnád folyamatosan a tollad. Másodszor pedig...nézz ki az ablakon!
Gyorsan kivettem a tollat a számból, és a fejem automatikusan az ablak felé fordult. Azonnal megláttam Őt, amint a kocsijának dőlve engem néz, az ajkával pedig a következő szavakat formálja:
- Hiányzol!
- Te is hiányzol! - Rob ezen csak elmosolyodott. Annyira helyes volt, és olyan édes...
- És ugye, Miss McHeart, 1856-ban meg is halt... - rondított bele az álmodozásomba a tanár. Összeszűkített szemekkel, és mogorván nézett rám.
- Igen, Mr. Grint. És rá egy évre kiadták a leghíresebb művét - vágtam vissza. A tanár csak még csúnyábban nézett rám, de inkább tovább magyarázott.
Én újra az ablak felé fordultam, és megint elkalandoztam Roberten. Annyira tökélets volt. Lehetetlen, hogy Őt nekem szánta a sors.
Csöngettek, én pedig villámgyorsan felpattantam. A könyveimet belegyömöszöltem a táskámba, és lélekszakadva rohantam ki a teremből. Kint aztán azonnal Robhoz szaladtam, és belevetettem magam a karjaiba. Ő nem szólt semmit, csak némán szorított magához egy pár percig. Ez a pillanat annyira...édes volt...de még is...hihetetlen...Hogy én boldog legyek? Én, akit rémálmok kísértenek, és az egész eddigi életem során csak szenvedtem? De azért csak megérdemlek egy kis örömöt...és szerelmet...Mert az voltam. Szerelmes.
- Szia - mondta egy kis idő után. Elengedett, és egy apró puszit nyomott a számra. - Milyen napod volt?
- Eléggé rossz, mert nem voltál velem - mondtam szomorúan. Megsimogatta az arcom, és mélyen a szemembe nézett. - Ezt ne csináld! - szóltam rá, amikor már kezdtem vörösödni.
- Mégis mit? - kérdezte értetlenül.
- Hát ezt az izét...ezt a nézést.
- Oh...Bocsánat. Akkor soha többet nem fogok rád nézni. - vigyorgott.
- Tudod, hogy nem így értettem, te bolond! - mondtam, majd megütöttem a vállát. Erre csak nevetett.
- És történt veled valami érdekes? - váltott témát.
- Ami azt illeti, igen! - mosolyogtam szélesen. - Képzeld, beolvastam Victoriának.
- Ez komoly? Miért? Mit csinált?
Elkezdtem neki mesélni az elejétől. Miközben beszéltem, elég vicces fejeket vágott, és különböző részeknél "húúú-zott" meg "ááá-zott", valamikor pedig összevonta a szemöldökét. Mikor a történet végére értem, nagy levegőt vettem, jelezve, hogy végeztem. Rob pár másodpercig csak nézett rám. Az arca semmit nem árult el, és már kezdtem volna aggódni, amikor hangosan felnevetett, és egy puszit nyomott a homlokomra.
- Büszke vagyok rád - nevetett még mindig.
- Köszönöm. Én is magamra - viccelődtem. - De ezt folytassuk később, mert mindjárt mennem kell dolgozni, és... - mondtam volna tovább is, de félbeszakított.
- Ma nem - vigyorgott. Ezzel meg mit akart?
- Ma nem mit? - kérdeztem értetlenül. Ő csak angyalian mosolygott.
- Ma nem kell dolgozni menned - közölte vállat vonva. - Elkértelek.
- De hogyan? - Teljesen meglepődtem. Kizárt, hogy Miss. Stuff elengedett. Az lehetetlen.
- Nem kell mindent tudnod. - vigyorgott rám. - Csak elég egy "köszönöm".
- Köszönöm - mosolyogtam bájosan, majd adtam az arcára egy puszit, és megpróbáltam kikerülni, hogy beülhessek az autóba. De nem engedett.
- Ennyi? - kérdezte szomorúan.
- Miért? Mit szeretnél még? - játszottam az értetlent.
- Hát esetleg egy ölelést, de egy csók is megteszi. - reménykedett. Erre nevetni kezdtem.
- Ne legyél ennyire mohó! Kapsz ma még eleget...
- Tényleg?
- Hát ha betartod az ígéreted, akkor elég valószínű...
- Melyiket is? - vágott értetlen arcot.
- Robert Thomas Pattinson! Ne csináld ezt velem! Megígérted, hogy ma egész délután velem leszel! Ezt nem teheted velem!
- Shhh - húzott magához, és megpuszilta a homlokom. - Hát persze, hogy veled leszek, hisz megígértem. Ne haragudj! Csak nem emlékeztem rá. Tudod, nem teljesen jó a memóriám. Szinte semmiben nem vagyok jó. Még a konyhába se engednek be otthon, sőt máshol sem, mivel teljesen hasznavehetetlen vagyok, mindent tönkreteszek, és még egy pirítóst sem birok megcsinálni, és ott van a...
- És néha nagyot sokat beszélsz - hallgattattam el egy csókkal. -De neked elnézem.
- Tényleg? Na és honnan tudod, hogy a második nevem Thomas?
- Ööö... - dadogtam.
- Igen? - várt türelmesen.
- Tudod...internet...Elég sok dolog fent van rólad.
- Aha, értem. De remélem nem néztél rólam képeket.
- De, miért?
- Ohh. ne...Azokon borzalmasan nézek ki.
- Szerintem nem - tiltakoztam. Azokon a képeken olyan... - de inkább nem folytattam.
- Igen?
- Majd elmondom később.
- Szavadon foglak! És ne hidd, hogy a köszönet nyilvánítás el lett felejtve!
- Ilyeneket nem felejtessz el, mi? - nevettem.
- Természetesen nem - vigyorgott büszkén. - De attól még más dolgokat nagyon is elszúrok.
- Te vagy az én kis szerencsétlenem. - mosolyogtam, és megpusziltam az arcát.
- Hát ez jó - húzta el a száját. Erre csak felnevettem.
- És én mi vagyok? - Nem birtam megállni, hogy meg ne kérdezzem. Elvégre én se vagyok tökéletes.
- Hmmm...majd még kitalálom, de most menjünk hozzátok. Ma már éppen eléggé kikészítettek. És éhes is vagyok... - vigyorgott rám úgy, mint egy kisgyerek.
- Oké - mosolyogtam én is. - Ha hazaértünk, főzök neked valamit. - mondtam, és besszálltam a kocsijába.
- De jóóóó - ugrándozott a kocsi másik oldalához. Ezen muszáj volt nevetnem.
Hazafelé menet Rob elmesélte, hogy mi történt vele az interjún. Először is a sminkszobában leöntötték kávéval. Aztán majdnem felbukott a lépcsőn, ami a stúdióba vezetett, és végül hozzám jövet észrevette pár fanatikus rajongó, és persze rögtön meg is rohamozták.
Valamelyik résznél nevettem, valamelyiknél pedig együttérzően ingattam a fejem. Nem könnyű hírességnek lenni. És ezt ő tudja a legjobban. Szerződések, kötelezettségek és persze a folyamatos elfoglaltság. Vajon hogy lehet az, hogy a ma délutánt velem tudja tölteni? Ez elég érdekes.
- Hogy-hogy a mai délutánt velem töltöd? Nincs semmi dolgod?
- Nincs. Ma kivételesen szabad vagyok. Viszont holnap lesz egy fotózásom, és szeretném, ha velem jönnél. Legalább nem fogok unatkozni. - mosolygott.
- Ööö...holnap szombat...akkor ráérek. - Úgy örültem, hogy holnap is vele lehetek. De egy fotózás? A padlón vezetékek futnak, és lámpák vannak felerősítve állványokra. Ha kettőt nem fogok fellökni, akkor az már csodának számít...
- Miért vágsz ilyen arcot? - kérdezte Rob. - Meggondoltad magad?
- Dehogy is! Csak elgondolkodtam valamin. - nem akartam neki megmondani, hogy a fotózáson gondolkodtam, mert akkor azt hinné, hogy nem akarok elmenni vele. Pedig nagyon is szeretnék.
Amikor hazaértünk, a konyhában találtam egy üzenetet Lemytől, miszerint csak vasárnap jön haza. Lehet, hogy rosszul láttam, de mintha Rob örült volna ennek. Vajon mit tervezhet?
Szóltam Robnak, hogy átöltözöm, de ő erre csak ledobta magát egy székre. Bementem a szobámba, és kivettem a szekrényemből egy pólót, és egy melegítőt. Viszont mielőtt még visszamentem volna a konyhába, elszaladtam a fürdőbe, és behajigáltam a ruháimat a szennyesbe.
Amikor idejöttem, megfogadtam, hogy soha többé nem fogok szaladni az előszobában, mivel elég könnyű felbukni a szőnyegekben. Hát ezt most valahogy elfelejtettem, és az első utamba kerülő szőnyegben hasra estem. Eléggé megütöttem a bokám, és a homlokom is fájt. Rob kinézett a konyhából, és amikor meglátott a földön hasalva, rögtön odarohant hozzám, majd fel ültetett.
- Ev, jesszusom, mit csináltál? Mid fáj? - kérdezte aggódva, és közben nézegetett, hogy mindenem ép-e.
- Felbuktam ebbe a ku...khmmm...ebben a hülye szőnyegben.
- Megütötted magad?
- Hát... a bokám mindjárt leszakad, és a fejem is fáj egy kicsit. Csak ennyi...
- Csak? - kérdezte puffogva. - Lehetett volna nagyobb baj is...Na gyere - mondta, és felkapott a karjába, majd megindult a nappali felé.
- Rob! Mit csinálsz? Tegyél le! - tiltakoztam. - Tudok menni a saját lábamon is.
- Már mindegy - mondta, amikor lerakott a kanapéra. - Mutasd a bokád! - utasított, miközben leült a lábamhoz, és az ölébe vette.
Óvatosan, szinte úgy, hogy alig éreztem, megtapogatta a lábam. Ezt meg hol tanulta?
- Kificamodott a bokád - motyogta hozzáértően. - Hozok rá egy kis jeget.
Mielőtt még megszólalhattam volna, már kint volt a konyhában, pár másodperc múlva pedig kezében egy zacskó jéggel tért vissza. Visszaült ugyan oda, ahol az előbb, és egy konyharuhával rákötötte a lábamra. A jég nagyon hideg volt, mégis jól esett. Az ölébe vett egy párnát, és arra helyezte a lábam.
- Dr. Pattinson! El tudná nekem mondani pontosabban a diagnózist?
- Nagyon vicces, Ever - mosolygott, miközben a lábamat simogatta.
- De tényleg, ezt honnan tudod?
- Tudod, régen orvos akartam lenni...nagyon régen. Ezért rengeteg könyvet olvastam az ilyen sérülésekről.
- Szeretsz olvasni?
- Igen - mosolygott még mindig. - Az olvasás kikapcsol. Akkor csak a könyvre figyelek, és semmi másra. Nem gondolkodom a szánalmas életemen, és nem érzem magam egy senkinek.
- Na de Rob! - méltatlankodtam. - Ezt meg mégis miért mondod? Hogy jut eszedbe ilyesmi? - Eddig engem nézett, de most lehajtotta a fejét. Én viszont felültem, és az állát felemelve kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. - Ezt felejtsd el, érted? Nem akarok mégegyszer ilyet hallani! Te vagy a legtökéletesebb, legaranyosabb, legőszintébb, legjobb ember a világon. Szerencsésnek érzem magam, hogy velem vagy. Hogy a barátnőd lehetek. Amióta ismerlek, mindig boldog vagyok. Elmúltak a rémálmaim. És ez azért van, mert vigyázol rám. Ha erre képes vagy, és még a munkádban is helyt tudsz állni, akkor hogy lehetnél szánalmas és egy senki?
Egy percig elgondolkozott ezen. Majd lassan felemelte a fejét, és halványan rám mosolygott.
- Talán igazad van. Lehet, hogy túl szigorú vagyok magamhoz. Nem is értem...
- Én pedig szégyellem magam . - vallottam be.
- Szégyelled? De hát miért?
- Mert elestem, és nem tudok neked főzni. Az előbb is hallottam, hogy korgott a gyomrod.
- Ezért ne legyél ideges. Mindjárt rendelek pizzát.
- Egyáltalán ettél ma?
- Ööö...nem nagyon...
- Hogy mi?!! Na akkor most rögtön elmész, és megrendeled a vacsit, én addig meg kihúzom az ágyat, és kiveszek pár párnát és két plédet a szekrényből. Berendezkedek egy pizzás-mozizós estéhez. - mondtam, és megpróbáltam feltápászkodni. Sikerült is.
- Neked pihenned kéne - ellenkezett.
- Mindjárt visszadőlök, nyugi!
- Ja, és még valami! - fordult vissza a konyhaajtóból.
- Mi az?
- Elég lesz egy pléd is.
