2011. január 30., vasárnap

A legédesebb dallam - 24. fejezet

Beszél a szél








A látogatóm az ülőn ült és éppen kávézott. Amikor meglátott letette a kávét, felállt és rám kacsintott, majd ölelésre tárta a karját. Én meg úgy ahogy voltam, törülközőben odarohantom hozzá, és össze-vissza ölelgettem.
 - Andy, ekkora meglepetést.
 - Szia Ev, már féltem, hogy valami bajod van. Nem kerestél, íyg hát én jöttem el hozzád.
 - Ne haragudj, de nagyon sok dolgom volt mostanában. És ma lesz az utolsó vizsgám, szóval még oda is el kéne mennem...
 - Semmi gond. Elviszlek, megvárlak, utána pedig elmegyünk vásárolni. Mit gondolsz?
 - Nagyon jó ötlet! De...van ennyi időd?
 - Nyugi drágám, azegész napom szabad! - mosolygott. - Amanda! - kiáltott a konyhába.
 - Igen?
 - Van terved mára?
 - Ööö...azt hiszem nincs.
 - Oké, akkor mostmár van. Elvisszük Evet vizsgázni, ott megvárjuk, aztán elmegyünk shoppingolni.
 - Jól hangzik.
 - Hányra kell menned? - fordult felém Andy.
 - Ööö...eggyre.
 - Akkor azt mondja hogy...fél tizen kettő van... - nézett az órájára. - Húsz perc múlva indulunk.
 - Igenis, főnök! - tisztelegtem neki, majd sarkon fordultam, hogy felrángassam magamra a fehér blúzt meg a fekete szoknyát...




************



 - Hát akkor...sok sikert drágám! - ölelt meg a fősuli előtt Andy.
 - Köszönöm! - öleltem vissza.
 - Igen, sok sikert! Sikerülni fog! - ölelt meg Lemy is.
 - Köszi Lemy!
 - Lemy? - kérdezte Andy.
 - Igen. Ez a becenevem.
 - És miért pont Lemy?
 - Nem tudom...csak úgy jött. Aztán rám ragadt valahogy...
 - Értem.
 - Na jó, a többit beszéljétek meg ketten, nekem be kell mennem. Majd valamikor jövök.
Bementem az épületbe, hogy megkeressem melyik teremben lesz a vizsgám. Remek...Az épület másik végében. Fantasztikus...Áttrappoltam hát a suli másik oldalára, majd amikor beléptem a terembe, megláttam a legkedvesebb barátnőmet, Victoriát...Rámnézett, és rögtön lefagyott a képéről az a hülye vigyor...
Én meg nagy büszkén elmentem mellette, és kerestem egy üres helyet. Egyfolytában hátra nézett és susmorgott a barátnőivel. Nem találom ki, hogy rólam. Én viszont - bocsánat a kifejezésért de - rohadtul büszke vagyok magamra és a pasimra, az ilyen nyomorékok pedig egyáltalán nem érdekelnek. A vizsga előtt Rob küldött egy sms-t. Sok sikert kívánt, és írta, hogy szeret. Nem felejtette el. Milyen aranyos.
A teszt nem volt olyan nehéz, mint amilyenre számítottam, így egy óra alatt végeztem vele.
A folyosón még rávigyorogtam Victoriára, majd kimentem a csajokhoz.

 - Végeztél? - kérdezték.
 - Hogy sikerült? Nem volt nehéz?
 - Nem, sőt, szerintem nagyon jó lett. És képzeljétek kivel találkoztam.
 - Na kivel?
 - Victoriával.
 - Azzal a k...
 - Lemy, ki ne mondd! - fogtam be a száját.
 - Az meg ki? - kérdezte Andy.
 - Az? - szólt közbe Lemy. - Egy bunkó dög. Régen mindig piszkálta Evet, addig amíg össze nem jöttek Roberttel.
 - A kis szerencsés - bökött oldalba Andy, én meg csak vigyorogtam.
 - Nézdd, ott jön! - utatott előre Lemy, ahol épp Victoria jött ki az ajtón.
 - Ez a fruska piszkált? Na ne...Hát hogy néz ez ki? Mint valami hajléktalan. Borzalmas...
 - Köszi Andy, na menjünk! - húztam a könyökénél fogva.
Miután sikerült berángatnom a lányokat a kocsiba, elmentünk London belvárosába, hogy felfrissítsük kissé a ruhatárunkat.

Andy a drágábbnál drágább üzletekbe vitt el minket, de Lemyvel úgy gondoltuk, hogy ennyit egyszer megengedhetünk magunknak. Vettem egy cipőt, kettő pólót, egy ruhát, két farmert és egy-két fehérneműt, de csak Rob kedvéért.  A lányok vigyorogtak egy sort, de azért ők is vettek egyet-egyet.
A nap végére nagyon elfáradtunk, de azért arra még volt erőnk, hogy beüljünk egy kávézóba. Andy és Lemy nagyon összebarátkoztak és sokat beszélgettek a nap folyamán. Rendeltem magamnak egy kávét, amit szerettem volna nyugodtan meginni, de ez a terv befuccsolt. Egyszer csak megjelent egy férfi, aki megkérdezte, hogy én vagyok-e Robert Pattinson barátnője. Annyira meglepődtem, hogy egy darabig meg sem bírtam szólalni. A férfi csak bámult, és várta, hogy válaszoljak. Lemy kapott hamarabb észbe.
 - Elnézést, de ön kicsoda?
 - A nevem Peter Galaham. Újságíró vagyok.
 - Sajnálom, de összekever valakivel.
 - Szerintem nem. - állította magabiztosan.
 - Szerintünk meg igen, úgyhogy mi megyünk is. Gyere Ev! - rángatott meg Andy, én meg lassan felálltam és követtem őket a kocsihoz.


 - Ezt nem hiszem el! Ez meg mit képzelt magáról? - puffogott Lemy hazafelé.
 - Ez a "hírnév" drágám. Jobb ha megszokod. Szerintem készítettek fotót is, szóval készüljetek, mert benne lehetünk a holnapi újságokban.
 - Ennek Rob nem fog örülni. Teljesen ki lesz akadva - néztem ki az ablakon idegesen.
 - Rád? - kérdezte Andy.
 - Mi? Jajj, dehogy is. Hanem hogy engem is zaklatni kezdtek. Nem tudom, hogy hogyan mondjam el neki.
 - Csak nem lesz annyira kiakadva...
 - Ti nem ismeritek...
Otthon kipakoltuk a táskákat Lemyvel, mert Andynek találkozója lesz, és el kellett mennie. Megbeszéltük, hogy amint tudunk, találkozunk. A csomagolás után elmentem zuhanyozni, utána pedig felvettem az alvós cuccomat és bedőltem az ágyba. Teljesen ki voltam fáradva. Mint fizikailag a vásárlástól, agyilag a vizsgától, és lelkileg az újságíró miatt. És persze ezek mellett kikészített Rob hiánya is, és a tudat, hogy még van hátra öt nap. Remélem a lányok el tudják vonni addig a figyelmem, és hamar elrepül a hét.
Már majdnem elaludtam, amikor Lemy kiabált a konyhából.
 - Ev, itt hagytad a telefonod az asztalon! Rob keres! - Úgy ugrottam ki az ágyból, mint valami rugó, és hanyatt-homlok szaladtam a konyhába. A Robnak tett ígéretemet azonban betartottam, és az előszobába érve lelassítottam.
A telefonom a konyhaasztalon volt, felkaptam és felvettem.
 - Szia! - szóltam bele lihegve, majd visszasétáltam a szobámba.
 - Szia, hát te meg miért szuszogsz? - nevetett.
 - Csak nem volt nálam a telefonom, és nem akartam, hogy letedd.
 - Értem. De legközelebb ne siess ennyire. Majd újrahívlak ha esetleg nem vennéd fel.
 - Értettem. Na és mi a helyzett arra? - huppantam le törökülésbe az ágyra.
 - Itt semmi különös. Esik. És olyan hiányos a lakás nélküled. De veled mi van?
 - Hát ma elég sokminden történt...
 - Mesélj! - hallottam a hangján, hogy mosolyog.
 - Tudod, ma volt az utolsó vizsgám.
 - Igen tudom, és gondoltam rád.
 - Köszönöm, édes vagy. Képzeld megint találkoztam Victoriával.
 - Téyleg? És mondott valamit?
 - Nem, semmit. Szerintem a múltkori kis akciónk után nem nagyon van kedve velem "beszélgetni".
 - Erősen ajánlom is neki! Ne haragudj mennem kell. Holnap reggel majd felhívlak.
 - Oké, persze, menj csak!
 - Szeretlek kicsim.
 -Én is szeretlek Rob.
El akartam neki mondani az újságírós esetet, de nem volt időm. Majd holnap meglátja, Te szent Isten mennyire ki lesz akadva...
Ahogy magamra húztam a takarót azonnal érezni kezdtem a hiányt. Rob hiányát. Azt, hogy nem lehet itt mellettem, és nem érhet hozzám.


Egyedül sétáltam a sötét utcán. Nem láttam magam körül senkit, minden sötét volt és élettelen. A magas házak árnyéka úgy látszódott a falakon, mint valamilyen fenyegető szörny, aki csak arra vár, hogy lecsaphasson az áldozatára. A hátam mögül lépteket hallottam, így gyorsan szaladni kezdtem, amilyen gyorsan csak bírtam. Az épületeknek egyszer csak nyoma veszett, és a távolból hallatszódó kocsik zaját átvette a hatalmas és üres csönd. A lábaim beakadtak valami keméyn és érdes dologba, amiben hasra is estem. A térdem iszonyúan fájt és a kezeimet is lehorzsoltam. Hideg lett, nagyon hideg. Ahogy körbenéztem csak fákat láttam, hatalmas fenyőket amiknek nem láttam a tetejét, és amik olyan sűrűn kapaszkodtak össze, mintha közeledne a vég. A lábam fagallyba akadt bele, amikor azonban ki akartam szabadítani, az ág egyszerűen visszahúzódott a sötétben. A távolból vérfagyazstó sikoly hallatszott, ami úgy hasított bele a csöndbe, mint a fájdalom az ember szívébe. Felálltam és futni kezdtem. Próbáltam a lábam elé nézni, hogy nehogy megint elessek, valaki azonban elkapta a kezem, és erősen hátrarántott.
Egy lány állt velem szemben, aki nagyon ismerős volt, csak nem tudtam, hogy honnan. A haja mézszőke, a szeme tengerkék, karcsú alakján pedig egy éjfekete ruha feszült. Az arca békés volt, ám a szemében láttam némi kétségbeesést és talán félelmet is.
 - Ne félj, nem akarlak bántani! - szólalt meg lágy hangon, miközben megfogta a kezem.
 - Akkor mit akarsz? - suttogtam. Igaz, hogy azt mondta nem kell félnem tőle, azonban bennem mégis volt egy kis kétely.
 - Figyelmeztetnem kell téged!
 - De mégis mire?
 - Veszély közeleg! Nem szabad egyedül lenned soha!
 - Milyen veszély? - A szél hirtelen feltámadt, a lány haját az arcába fújva. Villámlott és dörgött, az egész félelmetes volt.
 - Kapaszodj Robertbe, mellette nem eshet bajod!
 - Várj, de mégis milyen veszély fenyeget? - kérdeztem, de a láyn már nem volt sehol, csak a hangját hallottam valahonnan nagyon messziről.
 - Vigyázz! Vigyázz!
A szél egyre távolabb vitt, egészen addig amíg egyszer csak neki nem csapott valaminek, a szemem pedig hirtelen kinyílt.




Andy és Lemy vásárolnak